Unottan kapcsolgatok a TV csatornák között, de egyik sem köti le különösebben a figyelmemet. Igazából Karint várom, aki tegnap írt egy sms-t, hogy a meccs előtt átjön, mert valami fontosat akar mondani. Fogalmam sincs, hogy miről van szó, de előbb vagy utóbb csak kiderül.
Hát igen, ma meccs lesz, amire én nem megyek. Legalábbis addig tuti nem, amíg Felix meg nem keres. Végül is, amikor szétmentünk, én mentem el hozzá, hogy elrendezzük a dolgainkat, úgyhogy most rajta a sor, hogy tegyen valamit. Bármit.
De úgy tűnik, hogy tényleg nem vagyok neki elég fontos, mert a vitánk óta nem hallottam felőle. Csak annyit tudok Dave-től és Karintól, hogy a szombati meccset megnyerték. Ennek persze örülök. Jó lett volna ott lenni, de úgy nem akartam elmenni, hogy Felixszel nincs minden rendben köztünk. Semmi értelme nem lett volna annak, hogy kínosan feszengjünk egymás társaságában, ráadásul épp egy olyan napon, amikor meccs van.
Kopognak. Bernd nyitja ki az ajtómat.
- Munkába menet átviszem Lisát Georghoz. Rach majd érte megy.
- Jól van.
- Minden oké?
Tétován bólintok.
- Igen.
- Biztos?
- Hát… mondhatjuk.
- Oké, akkor most megyek.
- Jó munkát!
- Kösz. – Bernd majdnem becsukja az ajtót, de aztán visszanyitja – Ha valami gond van, szólj nyugodtan.
- Rendben. Köszi, Bernd.
- Nincs mit. – mondja mosolyogva, majd eltűnik a szemem elől.
- Ülj le!
Karin bólint, majd letelepszik az egyik fotelba. Hozok magunknak inni, majd én is csatlakozok Karinhoz. Most kivételesen a nappaliban vagyunk, mert nincs rajtunk kívül senki itthon.
- Na, mi az a nagyon fontos dolog?
- Sam, én… - Karin leteszi a poharát az asztalra, majd rám pillant – Be kell vallanom neked valamit.
Kíváncsian vizslatom barátnőm arcát. Most már tényleg kíváncsi vagyok…
- Emlékszel arra, hogy néhány cikkedet megmutattad nekem?
- Igen. – homlokráncolva nézek Karinra – És?
- Bevittem a szerkesztőségembe és odaadtam őket a főnökömnek.
- Tessék? – értetlenül meredek a barátnőmre.
- Tetszik neki a stílusod és ha benne vagy, holnap bejöhetnél velem az újsághoz.
- Ez azt jelenti, hogy…?
- Hogy szeretne szerződtetni téged. – mondja csillogó szemmel.
Még mindig nem áll össze a kép.
- De te miért…?
Szégyenlősen vállat von.
- Hát… azt mondtad, hogy nem akarod elfogadni az új állást és szeretnél itt maradni. Írni szeretsz, tudsz is és jó is vagy benne, úgyhogy arra gondoltam, hogy talán… ha belemennek, akkor lenne kedved ott dolgozni, ahol én is vagyok. – nem válaszolok, mire Karin elkezd mentegetőzni – De persze nem kötelező. Ez csak egy… egy lehetőség.
Átgondolom mindazt, amit Karin mondott. Végül is… nem hülyeség ez az egész. Igaz, hogy szeretek Billnek dolgozni, de az itteni újság azért mégiscsak jobb lenne… így végleg szakíthatnék Amerikával és talán így Felixnek sem lenne semmi kifogása…
- Karin, ez… köszönöm. Nagyon rendes tőled.
- Tehát akkor… nem haragszol? – kérdezi félénken.
- Dehogy. Épp ellenkezőleg! Örülök, hogy segítesz.
- A barátnőm vagy. – mondja mosolyogva.
Felkelek és megölelem Karint. Amikor elengedem, rámosolygok.
- Még átgondolom, de azt hiszem, hogy benne vagyok.
- Rendben. Majd írj, hogy hogyan döntesz.
- Oké.
- Most megyek, mert lassan kezdődik a meccs.
Bólintok, mire Karin feláll.
- Te nem jössz?
- Talán majd máskor. – javaslom szomorúan.
Kikísérem Karint, majd mielőtt elmenne, még egyszer megöleljük egymást.
Vacsi után visszavonulok a szobámba. Rögtön magamhoz veszem a laptopomat és írok egy felmondólevelet Billnek.
Még vacsora előtt beszéltem Rachcsel és Bernddel is arról, amit Karin mondott. Mindketten jó ötletnek tartják azt, hogy munkahelyet váltsak, így teljesen nyugodt szívvel küldöm el az e-mail-t Billnek.
Persze nélkülük is tudtam dönteni, de azért így mégiscsak jobb, hogy ők is egyetértenek velem.
Az e-mail elrendezése után küldök egy sms-t Karinnak.
Szia! Benne vagyok. Holnap mikor találkozunk?
Fellépek a közösségi oldalra, amíg Karin válaszára várok. Frissítem a profilképemet, mert már meguntam a régit. Épp a legfrissebb eseményeket böngészem, amikor megérkezik barátnőm válasza.
Szia! 8-ra ott leszek nálad.
Egy elégedett fejbiccentéssel nyugtázom a hírt, majd ismét a netre figyelek, mert jelzett a gép. Üzenetet kaptam. Megnyitom az ablakot – Dave az.
Dave: Hello, idegen!
Én: Szia neked is!
Dave: Rég láttalak. Még jó, hogy van kint profilképed, különben már nem is tudnám, hogy hogy nézel ki.
Én: Ez egészen szemrehányásnak tűnik.
Dave: Annak is szántam. Attól, mert Felix hülye, nekem miért kell nélkülöznöm téged?!
Egyébként jó az új képed, dögös vagy rajta. :D
Én: Szóval hiányoztam? :) Köszi! :)
Dave: Még szép! Nem tudtam senkinek sem brillírozni. :D
Én: Tényleg, a mai adagomat még nem kaptam meg. :D
Dave: Kíváncsi vagy a napi Dave-féle sziporkára? :D
Én: Még szép! Ne kímélj! :D
Dave: Hát jó, te akartad… Szeretlek.
Elhűlve bámulok a képernyőre. Mi? Hogyan? Ez most komoly?
Az első gondolatom rögtön az, hogy én tettem-e valami olyat, amitől Dave másképp lát engem. Remélem, hogy nem. Ha belegondolok… nem valószínű, hogy bátorítottam volna. Vagy ő azt a néhány beszélgetést meg hülyülést biztatásnak vette? Á, csak nem.
Beharapom az ajkam és valami értelmes válaszon gondolkozok.
Én: Nem hiszem el.
Hát igen. A legjobb megoldásnak a tagadás tűnik. Végül is az ember általában ezt teszi, ha nem akar elhinni valamit…
Felhúzott szemöldökkel konstatálom, hogy Dave kilépett. Most megsértődött? Talán valami mást kellett volna írnom.
Hirtelen megrezzen a mobilom. A kezembe veszem és megnézem a kijelzőt – Dave írt.
Tíz perc múlva a házatok előtt.
Ajaj! Most ide fog jönni? Máskor egyáltalán nem bánnám, de most… pont most?
Sietősen kipattanok az ágyból, a laptopomat kikapcsolva az asztalomra teszem, majd felkapok egy pulcsit. A mobilomat meg a kulcsomat zsebre vágom és kislisszolok a szobámból.
Rach Lisa szobájában van, úgyhogy gond nélkül kijutok a ház elé.
Nem kell sokat várnom a lépcsőn, hamarosan megjelenik Dave. Leül mellém a legfelső lépcsőfokra és rám néz.
- Igen? – szólalok meg tétován.
- Szeretlek. – mondja ki ismét a bűvös szót.
Azt a szót, amit én sokkal szívesebben hallok és hallanék Felixtől.
- Miért mondod ezt most nekem? – kérdezem elszorult torokkal.
- Úgy tűnt, hogy nem hiszed el, ha leírom, ezért gondoltam, hogy élőben is elmondom.
- Értem.
Ez a mai nap a meglepetésekről szól. Először Karin, most meg Dave… Őszintén szólva, az előbbinek sokkal jobban örülök. Most mi a fenét csináljak?
- Akkor elhiszed?
- Dave, én…
- Elhiszed? – kedvesen, de határozottan cseng a hangja.
Hangosan felsóhajtok.
- Igen. De hogyan…?
- Kell rá indok? – válaszol a kérdésemre kérdéssel – Te kerested az okát annak, hogy miért pont F iránt érzel úgy, ahogy?
- De én…
- F-et szereted. – a szavamba vág – Megértem és elfogadom. Csak azért mondtam el, mert… - elfordul tőlem és a földre pillant – Mert azt akartam, hogy tudd, még akkor is, ha ez nem változtat meg semmit kettőnk között.
- Úgy gondolod? – rám sandít, így folytatom – Úgy értem, hogy… Hogyan tehetnék úgy, mintha barátok lennénk, amikor te nem így érzel?
- Van jobb ötleted?
- Szeretem Felixet. – motyogom magam elé halkan – Attól, hogy összevesztünk… még szeretem.
- Tudom. – gondterhelten sóhajt egyet – Hidd el, hogy tudom. – halványan mosoly jelenik meg a szája szegletében – És ez így is van jól. Bírlak mindkettőtöket és tök jó, hogy boldogok vagytok együtt. Mármint… általában.
Bólintok. Dave valójában egész rendes, mert nem akar ártani nekünk, meg semmi, de… de az, hogy most bevallotta nekem az érzéseit, igenis megváltoztat néhány dolgot. Másképp látok egy-két múltban történt dolgot is.
- A meccs napján, amikor utánad mentem… te…
- Igen. El akartam mondani már akkor is, de nem volt megfelelő az idő.
Eszembe jut a Felixszel való szakításom és az, amikor veszekedtünk. Ő már akkor is azzal gyanúsítgatott, hogy Dave és én…
Megsemmisülten pásztázom a földet. Szóval Dave már akkor is többet érzett irántam? Lehet, hogy Felix is észrevette és azért akadt ki annyira?
- Haragszol rám?
Dave-re sandítok. Nagy szemeket mereszt rám és kíváncsian fürkész.
- Nem. – mély levegőt veszek – Nem erről van szó. Nem haragudhatok rád az… érzéseid miatt, de… most szörnyen érzem magam. – egy pillanatra lehunyom a szemem – Én észre sem vettem. – suttogom elhaló hangon.
- Sajnálom, ha gondot okoztam, de úgy gondoltam, hogy…
Felemelem a jobb kezemet és félbeszakítom a magyarázkodását.
- Mióta?
- Egy ideje. – felhúzott szemöldökkel nézek rá, mire felsóhajt – Gyakorlatilag amióta ismerlek.
Megrázom a fejemet. Komolyan ennyire vak voltam, hogy fel sem tűnt?
Elég rosszul érzem most magam. Szeretem Felixet, Dave-et pedig egy nagyon jó barátomnak tartottam, de most, hogy ez az egész kiderült… lehetünk még barátok?
A szemem sarkából Dave-re pillantok. Most nem néz rám, a kezét bámulja. Talán arra vár, hogy reagáljak valamit…
Igazából, ha Felix nem lenne, akkor talán… talán még jól is esne ez a vallomás. Dave társaságában általában nagyon jól érzem magam, meghallgat, figyelmes velem… és jól is néz ki. Más lány már tuti, hogy rástartolt volna, de én nem tehetem. Egyrészt, mert nem vagyok Lena, hogy az egyik barát ágyából a másikéba vándoroljak, plusz itt van nekem Felix.
Ettől függetlenül kétségek között vergődök, mert mi most a helyes és a jó lépés? Az egyértelmű, hogy nem dobnám Felixet Dave-ért. Eddig olyan jól megvoltunk és most…
Most egy szóval elromlott minden. Hiszen hogyan tekinthetnék Dave-re barátként, ha tudom, hogy ő másképp néz rám?
- Mi lesz most? - fogalmazza meg azt a kérdést, ami engem is érdekel.
Tagadólag megrázom a fejem.
- Nem tudom.
- Figyelj! Úgyis minden olyan marad, mint volt.
Keserűen elmosolyodom.
- Szerintem nem.
- Azt mondtad, hogy nem haragszol.
- Tudom. Ez így is van, de…
- Értelek. Akkor… már nem is akarsz beszélni velem?
Megint ránézek. Kissé bűnbánó képpel ül mellettem.
Hirtelen megsajnálom. Nem érdemli meg azt, hogy távolságtartó legyek vele csak azért, mert vette a bátorságot és elmondta nekem az érzéseit, ráadásul szemtől szembe. Ez azért nem lebecsülendő, még ha így egy kicsit megkavarta a dolgokat.
- Miért ne akarnék beszélni veled? – finoman meglököm a vállát – Te vagy a legjobb barátom.
Dave arca felderül és elmosolyodik.
- Kösz, Sam. Rendes vagy.
- Én? Mindig.
A mosolya szélesebb lesz és megkönnyebbülten kifújja a levegőt.
- Azt hittem, hogy kiakadsz… de így jobb. – a mosolya eltűnik és komollyá válik - Tudtam, hogy nem fogod otthagyni F-et és nem is vártam el, de így jobb, hogy kimondtam. Nem szoktam titkolózni előtted.
Bólintok. Dave felkel a lépcsőről.
- Akkor… minden oké?
- Persze.
Én is felkelek, mert már lehűlt a levegő és nem akarok felfázni.
- Most megyek.
- Rendben.
Dave int, majd elindul. Pár lépés után megáll és visszafordul.
- Azért, ha esetleg mégsem jönne össze F-el… - lazán vállat von – Tudok várni. – mondja vigyorogva.
Úgy tűnik, most, hogy elmondta, amit a szívét nyomta, újra visszatért a régi énje.
- Dave… - ejtem ki a nevét mosolyogva.
Megadóan felemeli a kezét.
- Oké, már itt sem vagyok. - vigyorogva végignéz rajtam, majd folytatja az útját hazafelé.
Addig követem a tekintetemmel a távolodó alakját, amíg el nem tűnik a szemem elől, majd bemegyek a házba.
Az ágyban fekve még mindig Dave jár az eszemben. Na, nem azért, mert megváltoztak az érzéseim iránta, csak az jutott az eszembe, hogy képesek leszünk ugyanolyan önfeledtek lenni egymás társaságában, mint korábban?
Ha rajtam múlik, akkor igen, mert nem akarok elveszíteni Dave-et és a barátságunkat ez miatt. Az mondjuk más kérdés, hogy csak én tekintem Dave-et barátnak, ő engem nem, de szerintem megoldjuk.
Miért ne oldanánk meg? Felnőttek vagyunk, úgyhogy menni fog.
Remélem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése