2018. december
- Na? Elhelyezkedtetek?
A gyerekek egyszerre kezdenek el bólogatni.
- A végét én is meghallgatom. – mondja a férjem és bemászik mellém az ágyba.
Ma ugyanis kivételesen a mi ágyunkban mesélem a történetet, így legalább mindannyian kényelmesen elférünk. A jobbomon Luckyval, a balomon a férjemmel, a férjem mellett pedig Miával elkezdem elmesélni a történet végét.
- A csók után Manuel néhányszor felhívott, de soha nem vettem fel a telefont.
- Miért nem? – kérdezi Mia.
- Tudod, akkoriban Kathrin volt a barátnője és… nem akartam, hogy miattam Kathrin esetleg szomorú legyen…
- Hülyeség. – vág közbe a férjem.
Finoman oldalba lököm.
- Most én mesélek. Tehát… a történet január végén folytatódik, amikor is Mario hívott…
- Neki bezzeg felvetted. – mondja durcásan életem párja.
- Igen. Neki fel, mert… mert tudtam, hogy valami történt…
2010. január
- Mario?
- Lia… én… ide tudnál jönni?
Mario ideges hangjától én is azonnal ideges leszek.
- Hová? És… mi történt? Talán Mia…?
- Gyere az Elisabeth-be!
Az Elisabeth a város kórházának a neve.
- Mi történt?
- Én… nem telefontéma. Siess!
- Negyed óra!
Lerakom a telefont, majd remegő kézzel megfogom a kabátomat és a táskámat és elhagyom a lakásomat.
Istenem! Mi a fene történhetett?!
Az információs pultnál érdeklődök, majd jobbra fordulok és végigmegyek a folyosón.
A folyosó végén ott van Mario és… Manuel. Homlokráncolva nézek rájuk.
- Mi van Miával? – kérdezem köszönés helyett.
- Fogalmam sincs. Ebédelni készültünk, aztán… egyszer csak… összeesett. Elájult… és… azonnal behoztam. – motyogja elgyötört hangon.
- Minden rendben lesz. – mondom neki nyugtatásul, de még én sem nyugszom meg tőle – Na és tudsz már valamit róla?
- Nem. Semmit. Már órák óta vizsgálják.
Manuel Mario vállára teszi a kezét.
- Nyugi, öreg. Nem lesz semmi gáz.
Leguggolok Mariohoz, mert láthatóan nagyon megviselték a történtek.
- Hozzak neked… valamit?
- Nem. Én… Igen. Vagyis…
- Ásványvíz? – segítem ki kedvesen.
- Jó lenne. Köszi. – megkönnyebbülten elmosolyodik.
- Mindjárt jövök.
Felállok és Manuelre nézek.
- Te kérsz valamit?
Megrázza a fejét, így elindulok a büfé felé, hogy vizet hozzak Marionak.
Épp akkor érek vissza, amikor egy orvos közeledik a fiúk felé. Megszaporázom a lépteimet, nehogy lemaradjak valamiről.
- Önök Fräulein Freiburg hozzátartozói?
Mario feláll a székről.
- A barátja vagyok. Lia és Manuel a barátaink.
Az orvos bólint egyet.
- Nos… a kisasszony mondta, hogy Önök itt lesznek.
- Mi van Miával? – kérdezem az orvost, közben pedig átnyújtom Marionak a vizet, amit átvesz tőlem anélkül, hogy akár egy pillanatra is levenné a szemét a dokiról.
- Sajnos rosszabbodott a kisasszony állapota, pedig azt hittük, hogy hatásosak voltak a kezelések…
- Miféle kezelések? – szól közbe kíváncsian Mario.
Az orvos csodálkozva néz ránk.
- Ezek szerint… Önök nem tudják?
- Mit kellene tudnunk? – kérdezem rosszat sejtve.
- A kisasszonynak daganatos betegsége van. Már jó ideje kezeljük őt itt…
Lehunyom a szememet. Nem, az nem lehet! És… én miért nem tudtam erről?! Elméletileg legjobb barátnők vagyunk, vagy mi a fene…
- Bemehetünk hozzá?
Mario kérdésére kinyitom a szememet.
- Természetesen, de egyesével menjenek be és ne legyenek nála túl sokáig. Pihenésre van szüksége.
Mario bólint, majd bemegy a szobába.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy nem vettem észre semmit…
Úgy döntök, hogy nem megyek be Miához, mert képtelen vagyok most a szemébe nézni. Nem miatta, hanem miattam…
Sarkon fordulok és a kijárat felé indulnék, de Manuel megfogja a karomat.
- Hová mész?
- Haza. – mondom bánatosan.
- Elviszlek. – jelenti ki határozottan.
Bólintok. Egyszerűen most nincs erőm vele vitatkozni.
- Itt fordulj balra! – utasítom halkan… de úgy tűnik, hogy hiába, mert Manuel az ellenkező irányba kanyarodik be – Hé! Mit csinálsz? Én nem erre lakom.
- De én igen.
Néhány méter után megáll egy ház előtt. Kikapcsolja a biztonsági övét és felém fordul.
- Haza szeretnék menni.
- Nem tartom jó ötletnek, hogy most egyedül maradj.
- De…
- Csak most az egyszer… nem csinálnád azt, amit kérek tőled? – kérdezi csendesen.
Válaszul én is kikapcsolom az övemet, kinyitom az ajtót és kiszállok az autóból.
- Jó éjt! – mondja Manuel, majd végigdől a kanapén.
- Neked is. – felelem halkan és az egyik pólójával a kezemben bemegyek a hálóba.
Gyorsan magamra kapom a hosszú pólót, majd ágyba bújok.
Fogalmam sincs, hogy mióta forgolódok már itt, de mivel képtelen vagyok elaludni, felkelek és a konyhába megyek, ahol előveszek egy poharat és öntök bele egy kevés vizet.
- Lia?
Megfordulok. Manuel egy szál alsógatyában az ajtóban áll és kíváncsian néz rám.
- Én… - lerakom a poharat a kezemből – Nem tudtam elaludni.
- Én sem aludtam.
Felsóhajtok.
- Hihetetlen, hogy… hogy nem tudtam arról, hogy Mia beteg. – szólalok meg halkan.
- Senki sem tudta. – mondja, majd közelebb jön hozzám és megáll a kettőnket elválasztó konyhapultnál.
- De én a legjobb barátnője vagyok. Vagyis… azt hittem, hogy jó barátnő vagyok.
- Ki mondta, hogy nem vagy az?
Lehorgasztom a fejemet, mert érzem, hogy a könnyek megint elárasztják a szememet.
- Észre kellett volna vennem… Többet kellett volna foglalkoznom vele…
Manuel néhány lépéssel megteszi a köztünk lévő távolságot és magához ölel.
- Most az a fontos, hogy ott legyél Miának, ha szüksége lesz rád.
Felemelem a fejemet, mire Manuel óvatosan letörli a könnyeimet.
- Miért vagy ilyen kedves velem?
Édesen elmosolyodik.
- Azért, mert szeretlek.
Tágra nyílt szemeket meresztek rá.
- Mi? De hát… miért? És mióta?
- Már régóta, de… kellett az a csók, hogy beismerjem magamnak az érzéseimet.
Hihetetlen. Ez a szó jut elsőként az eszembe. A megannyi vitánk és sértéseink után… szeret. Ettől függetlenül azért vannak még bennem meg nem válaszolt kérdések…
- Na és Kathrin?
- A csók után szakítottam vele. Sosem éreztem iránta azt, amit irántad. – végigsimít az arcomon – Kár, hogy az a bizonyos találkozónk nem jött létre…
Nem túl nőiesen felhorkanok.
- Azért, mert te elfoglaltál voltál.
- Hogy érted ezt? – kérdezi meghökkenve.
- Én… felhívtalak aznap. – elszakítom a tekintetemet a kék szempártól és lehajtom a fejemet – Egy nő vette fel a telefonodat és…
Manuel halkan felnevet, mire mérgesen felpillantok.
- Örülök, hogy ez neked ennyire nevetséges.
- Az a nő a bátyám barátnője volt. Azért volt nálam, mert összevesztek a bátyámmal és tanácsot kért tőlem. – elkomolyodik – Megkérdeztem tőle, hogy ki hívott, de nem tudta. Csak később néztem meg a mobilomat és csak akkor láttam, hogy te voltál. – mély levegőt vesz – Nagyon haragszol?
- Már nem. Én… szeretlek.
Gyengéden rám mosolyog, majd lehajol hozzám és megcsókol. Teljes odaadással viszonzom a csókját, mert tudom, hogy most már senki és semmi nem állhat az utunkba: nincsenek viták, nincsenek sérelmek, nincs Kathrin, csak mi vagyunk…
2010. szeptember
- Szerinted nem nézek ki így hülyén? – kérdezi kissé bosszúsan Mia.
- Dehogy. Te vagy a legszebb koszorúslány.
- De… azt hiszem, hogy egy kicsit lötyög rajtam a ruha.
- Egyáltalán nem.
Tudom, hogy Mia azért aggályoskodik, mert fél, hogy esetleg más is látja rajta azt, hogy beteg, pedig… nem lehet. Igaz, hogy fogyott, de még így is nagyszerűen néz ki – és ami egyáltalán nem elhanyagolható tény, az az, hogy a koszorúslányom. Hát igen. Ezt is megéltük.
Manuel még februárban kérte meg a kezemet a születésnapomon. Szerinte ez egyáltalán nem volt korai, noha akkor kicsivel több mint egy hónapja voltunk együtt, mert már előtte is ismertük egymást, igaz, hogy akkor nem volt ilyen jó a kapcsolatunk…
…És most, két évvel azután, hogy azon a szeptemberi esős napon nekem jött, hozzá megyek feleségül.
Természetesen az órám rajtam van, igaz, hogy meg kellett harcolnom érte, mert Mia szerint nem szokás órát viselni, de… már a szívemhez nőtt. Azóta kaptam rá egy szívet és egy gyűrűt ábrázoló medált is, ráadásul megy a ruhám színéhez is, úgyhogy mindenképpen rajtam marad.
Mia odaadja nekem a csokromat.
- Na? Indulhatunk?
Még egy utolsó pillantást vetek a tükörbe, majd bólintok.
- Igen. Mehetünk.
2011. július
Könnyáztatta arcomat a koporsóra szegezem. Eljött az a nap, amit soha nem akartam, noha tudtam, hogy be fog következni: elveszítettem Miát.
Manuel csendesen magához von, én pedig – már amennyire a nagy hasam engedi – hozzábújok.
Igaz, hogy Miát, a barátnőmet és egyben Mario feleségét is elveszítettem, de örökre megőrzöm őt a szívemben – és ami azt illeti, a szívem alatt is, hiszen a körülbelül két hónap múlva születendő kislányunknak a Mia nevet fogjuk adni, a barátnőm tiszteletére.
2018. szeptember
- Hasonlítok a barátnődre, mama? – kérdezi Mia kíváncsian.
- Igen. – elmosolyodom, ahogy felidézem magamban a barátnőm arcát – Ő is ugyanilyen eleven, mosolygós és vidám volt, mint te.
- De Mario bácsi feleségét Ann-nek hívják. – jegyzi meg homlokráncolva Lucky.
- Ann a második felesége. – válaszol a fiunknak Manuel.
Mario ugyanis a kórházbeli látogatásunk után két héttel elvette Miát, így Mario már özvegy volt, amikor megismerte Annt.
- Nagyon szomorú voltál, mama?
- Igen, Lucky. – egy pillanatra elszorul a torkom, amikor eszembe jut a temetés – De nem sokra rá jött Mia, másfél évre rá pedig te, úgyhogy utána már nem voltam az.
Lucky ásítva bólint egyet.
- Ideje aludni, srácok. – jegyzi meg mosolyogva Manuel, majd átmegyünk a gyerekekkel a szobájukba.
Betakarjuk őket, kapnak egy-egy puszit, majd visszatérünk a saját szobánkba.
Alig, hogy belépünk a hálóba, Manuel máris magához von.
- Azt hiszem, hogy valamit még nem mondtam el neked az óráddal kapcsolatban…
Lepillantok a csuklómra, amin most is ott virít az órám, majd visszafordítom a tekintetemet a férjemre.
- Micsodát?
- Emlékszel, hogy rákérdeztél az M betűre?
- Igen. Először azt hittem, hogy M, mint Manuel, de aztán azt mondtad, hogy Mia miatt van rajta... – hirtelen elhallgatok és fürkésző pillantásokkal illetem a férjemet – Vagy mégis…?
Mosolyogva bólint egyet.
- Valójában önző módon magam miatt rakattam rá az M-et, de rákérdeztél és nem tudtam, hogy mit szóltál volna hozzá, úgyhogy…
- Miára fogtad.
- Igen.
- Nem baj. Az M mindkettőtökre emlékeztet. – válaszolom mosolyogva.
Manuel megcsókol, majd kíváncsian pillant rám.
- Szerinted minden karácsonykor el kell majd mondanunk nekik a történetünket?
A fancsali képét látva felkuncogok.
- Biztos. – lágy csókot adok neki – Hiszen tudod, hogy ez a karácsonyi mese hozzátartozik az ünnephez… és hozzánk is.
Bólint egyet, lecsap az ajkaimra és a karjaiba kapva elindul velünk az ágy felé, amit a szokásos jóleső borzongással veszek tudomásul.
Mielőtt azonban teljesen átadnám magam Manuelnek és az érzéseimnek, egy pillanatra még felsejlik előttem egykori legjobb barátnőm arca. Nélküle nem teljes a karácsonyunk, de a szívünkben örökre megmarad...
És ebben a mesében is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése