2014. december 22., hétfő

4. rész

Mély levegőt veszek, majd megnyomom a csengőt. Pár pillanattal később kinyílik az ajtó és szembetalálom magam Amandával.
- Jó, hogy eljött! – mondja mosolyogva, majd beinvitál a házba.
Leveszem a kabátomat, amit átvesz tőlem.
- Köszönöm a meghívást.
- Nagyon csinos a ruhája. – jegyzi meg elégedetten, majd felakasztja a kabátomat – Már mindenki itt van, Josht kivéve. – bosszúsan megrázza a fejét, majd cinkosul rám kacsint – De Veronica már itt van, úgyhogy minden nagyszerűen alakul. Jöjjön, bemutatom a családnak!
Megfogja a kezemet és egészen egyszerűen behúz a nappaliba, ami tele van emberekkel.
- Figyelem! Megjött Nikki.
Egy csinos, terhes nő mosolyogva hozzánk lép.
- Örülök, hogy végre megismerhetlek. Amanda már sokat mesélt rólad. Caroline vagyok. – mondja és a kezét nyújtja felém.
- Nikki Sanchez.
- Ellaine, gyere ide, kérlek! – szólal meg mellettem Amanda.
A felszólítás után egy szőke nő is csatlakozik hozzánk.
- Ellaine Ben fiam felesége. – súgja nekem oda a tettestársam – Másnak egyelőre nem mutatom be, mert úgyis csak elfelejtené a neveket.
Bólintok, mire Amanda magunkra hagy minket. 
- Tényleg újságíró vagy? Milyen cikkeket írsz? – pillant rám kíváncsian Ellaine.
- Igen. Arról írok, amivel megbíznak, úgyhogy eléggé különböző témákkal szoktam foglalkozni, de jelenleg egy női magazinnak írok.
Ellaine épp szólásra nyitná a száját, hogy feltegyen egy újabb kérdést, de a csengő, majd Amanda megakadályozza ebben.
- Ez biztos Josh lesz. – közli velünk, majd elindul a bejárat felé.
Nem tudom, hogy miért, de a szívem egyszeriben szaporábban kezd el verni. Biztosan csak a lámpaláz miatt. Végül is nem mindennap próbálom meg rátukmálni magam valakire, ráadásul úgy, hogy tudom, nem is nekem szánják az illetőt.
- Már megint késtél. – Amanda hangja behallatszik a nappaliba, így tökéletesen értem, hogy miről beszélnek – Elég meleg a kabátod?
Mély, kellemes nevetés szűrődik be a szobába.
- Ősz van anya és nem karácsony.
Hirtelen úgy érzem, hogy kiszárad a szám. Ellaine mond nekem valamit, de nem hallom, csak az előbbi kijelentést. Na, nem azért, mert nem tudtam, hogy ősz van, csak… csak valahogy olyan ismerős ez a hang. 
- Tudom, de olyan sovány vagy. – szólal meg ismét Amanda – Nem fázol?
- Nem, nem fázom. – feleli a férfihang.
Tényleg olyan ismerős… most már tényleg kíváncsi vagyok.
A következő pillanatban Amanda és a fia, Josh belépnek a nappaliba. 
Josh beletúr a hajába, az anyjára mosolyog, majd körbejártatja a tekintetét a szobában – és a tekintete megállapodik rajtam.
Velem pedig hirtelen nagyot fordul a szoba.
Amanda fia ugyanis az a Josh, akit nagyon is jól ismerek…
…és aki régen a szerelmem volt.


- Gyere, Josh, bemutatom az egyik barátnőmet, Nikkit. Tudom, hogy tetszeni fog. – mondja Amanda – Nikki, ő itt Josh. – jelenti be büszkén.
Josh is ugyanolyan meglepettnek látszik, mint én. Egyikünk sem számított erre a találkozásra. Ha tudtam volna, hogy róla van szó, tuti, hogy nem megyek bele ebbe az egészbe… különben is: nem arról volt szó, hogy Amanda fia egy csúnya, önfejű, esküvői fényképész? Ehhez képest itt áll velem szemben Joshua Payne, az elképesztően szívdöglesztő külsejű híres háborús fotóriporter. 
Azon agyalok, hogy hogyan is léphetnék meg innen a legegyszerűbben. Én tényleg segíteni szeretnék Amandának, de… de hogy Joshnak tegyem a szépet? Az ki van zárva! Annak idején amúgy sem váltunk el túl jó viszonyban… 
- Nikki! Ez aztán a… meglepetés. – szólal meg tétován Josh.
- Az nem kifejezés. – jegyzem meg kényszeredetten mosolyogva.
A felettébb kínos pillanatot Josh egyik bátyja, Simon töri meg.
- Szia, bátyó! – kiállt fel vigyorogva – Hogy s mint?
Ben is idejön a kis csoportosulásunkhoz és megropogtatja a testvére vállát, majd a negyedik testvér, Connor is felbukkan.
Mindenki Josh-sal foglalkozik, de én mégis kényelmetlenül feszengek, mert a barna szempár túlságosan áthatóan szegeződik rám, úgy, mintha a lelkem mélyére akarna látni.
- Josh, nem találkoztál még Veronicával. – szólal meg Ellaine, amikor megjelenik mellette Amanda jelöltje.
Hát, nem tudom, hogy Veronica mennyire nyeri el Josh tetszését, de bízom benne, hogy ez az este jól fog sikerülni a kialakult helyzet ellenére is.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem. – bájolog kissé nyávogva Veronica – Már rengeteget hallottam magáról.
- Igen? – kérdezi Josh egykedvűen.
Nekem kéne így szenvelegnem vele, nem? Bár, ahogy így elnézem Veronicát, szinte biztos vagyok abban, hogy ő alapból ilyen, de ettől függetlenül azért mégiscsak erőt kell vennem magamon ahhoz, hogy teljesíthessem az Amandával megbeszélt alkunkat.
- Üljünk asztalhoz! – szólítja fel a társaságunkat Amanda.


Időközben már mindenkit bemutattak nekem, így megismertem Josh apját, Robertet, illetve a testvérek feleségeit és gyermekeit is. A szülők ülnek az asztalfőn, így én Amanda mellé kerülök. 
Ezzel nincsen semmi bajom, de mégis kicsit kelletlenül ülök le az Amanda által kijelölt helyemre, ugyanis így a jobbomra Josh kerül.
Mivel sokan vagyunk, kissé közelebb ülünk egymáshoz, így pedig szinte érzem a Josh testéből kiáramló hőt. 
Legszívesebben tudomást sem vennék róla, de akkor milyen összeesküvő lennék?
Akaratlanul megborzongok, amikor Josh átnyújtja nekem az egyik zöldséges tálat és összeérnek az ujjaink. Pokoli egy helyzet, az biztos.
Amíg mindenki az étellel és a szedéssel van elfoglalva, csend telepszik az ebédlőre, én pedig azon töröm a fejemet, hogy mit is mondhatnék Joshnak, amivel örökre elriaszthatnám magamtól, hiszen végső soron ez a feladatom. Persze eszembe jutott egy csomó minden, de azért nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni a családja előtt és azt sem szeretném, ha kiderülne, hogy mi már ismerjük egymást – túlságosan is.
A pillanatnyi csendben Ellaine rám pillant.
- Nikki, még nem is mondtad, hogy most melyik újságnak is írsz.
- A Nőkről nőknek című lapnak. 
- Oh, abban van egy jó kis rovat. – jegyzi meg elgondolkozva Lilly, Connor felesége – Mi is a címe? Igen, megvan. Szépségfricskák.
- Azt én is szoktam olvasni. – kapcsolódik a beszélgetésbe Caroline – De azt egy Nikki Houston nevű nő írja. 
Kérdő tekintetét látva felsóhajtok.
- Én vagyok Nikki Houston.
Alig, hogy kimondom ezt a kis mondatot, Josh oldalról rám sandít.
- Miért írsz álnéven? – kérdezi kutató pillantások kíséretében.
Megköszörülöm a torkomat, amíg a válaszomon töprengek. Josh persze pontosan tudja, hogy miért a Houston nevet választottam… illetve, gyanítom, hogy tudja.
- Én… korábban más témában írtam és… nem akartam, hogy összemosódjon a kettő. – nyögöm ki nagy nehezen.
Josh felvont szemöldökkel néz rám. Látszik rajta, hogy nem hiszi el az érvemet, de nem fűz hozzá más kommentárt – szerencsére. Nem nagyon szeretnék most arról a régi dologról beszélni…
Caroline kíváncsian közelebb hajol.
- A holnapi rész miről fog szólni? 
Iszik egy-két kortyot, majd belekezdek a válaszomba.
- A holnapi rész tulajdonképpen…


- Sajnálom, hogy ilyen korán mennie kell. – jegyzi meg Amanda szomorkásan.
- Én is sajnálom, de még dolgoznom kell a cikkemen.
Tényleg jól éreztem ma este magamat, attól függetlenül, hogy kissé feszélyezett Josh jelenléte, de mivel ez az ő családja, egyetlen panaszom sem lehet.
- Hívhatnék egy taxit? – kérdezem Amandát.
- Ugyan, hiszen közel lakik. Majd Josh hazaviszi. Igaz?
- Nem szükséges. Majd fogok egy taxit. – erősködök Amandának, mert őszintén szólva nem igazán fűlik ahhoz a fogam, hogy kettesben legyek Josh-sal, ráadásul szerintem nem is végeztem túl jól a rám bízott feladatot.
- Szívesen hazaviszlek. – ajánlkozik Josh – Péntek este van, úgyhogy amúgy sem biztos, hogy kapnál taxit.
Egy pillanatra Amandára nézek, akinek az arcán a meglepetés, a bosszúság és az öröm keverékét vélem felfedezni. 
Tudom, hogy nem ez volt a terv, de sajnos igaza van Joshnak. A taxisok eléggé kiszámíthatatlanok és nekem tényleg haza kell mennem a cikkem miatt.
- Köszönöm. – mondom végül Joshnak.


Az utcák szinte kihaltak. Néma csendben ülök Josh mellett és kifelé bámulok az ablakon. Azt figyelem, hogy az utcai lámpák fénye hogyan villan meg a motorháztetőn. Tény, hogy nem túlzottan érdekes a látvány, de inkább bámulok kifelé, minthogy Josht nézzem vagy akár beszélgessek vele.
Úgy tűnik, hogy Josh nem osztja a nézetemet, mert váratlanul megszólal.
- Miért fogadtad el ma estére az anyám meghívását? – a lámpa pirosra vált, így Josh megáll és rám pillant – Ne értsd félre: örülök, hogy ma láttalak, de ez azért mégiscsak érdekel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése