Felpattanok, amikor meghallom a csengő hangját. Kinyitom az ajtót és egy gyors csók után beengedem Rayt.
- Mehetünk?
- Öt perc. Rendben?
Ártatlanul pislogok Rayre, mire a fejét rázva felnevet.
- Szokás szerint.
- Nem igaz. Most csak… túlságosan belemerültem a cikkembe és elfeledkeztem az időről.
A késésem egyik okához az is hozzátartozik, hogy a délelőttöt a kétségbeesett anyával töltöttem, de ezt nem szeretném és valószínűleg nem is fogom elmondani Raynek. Nem hiszem, hogy túlzottan örülne ennek a kis összeesküvésnek és talán félreértené. Én úgy fogom fel ezt a dolgot, hogy segítek egy anyának és a fiának, hogy megtalálja a boldogságot.
- Mondom én: szokás szerint.
Kiöltöm rá a nyelvemet, majd beszaladok a fürdőbe, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam. Magamhoz képest hamar végzek, csak a sminkemen kellett egy kicsit javítanom.
Rövid keresgélés után Rayt a konyhában találom meg.
- Készen vagyok.
Látványosan az órájára pillant.
- Rekord.
Grimaszolok, mire megfogja a kezemet és magához von.
- Egyébként… megérte várni. – jegyzi meg lágy pillantások kíséretében.
Hálásan bólintok és adok a szájára egy csókot.
Halkan felsóhajtok, amikor a nyelve az enyémhez ér. Azonnal elkap az a bizonyos „még többet akarok belőled” érzés, ezért a nadrágja korcánál fogva közelebb rántom magamhoz. A csókcsatánk Rayre nézve sem hatástalan, mert most, hogy ilyen közel áll hozzám, megérzem a vágyát.
A keze az arcomra siklik és még inkább elmélyíti a csókunkat.
Most egyáltalán nem foglalkozok azzal, hogy teljesen hiábavaló volt megigazítanom a sminkemet vagy azzal, hogy Fred bizonyára már vár ránk.
Ray mobiljának csörgése kizökkent minket a tevékenységünkből. Hátrál egy lépést és kivesz a zsebéből a készüléket. Néhány szó után rájövök, hogy Freddel beszél, ezért ismét meglátogatom a fürdőszobát, hogy elfogadható kinézetet varázsoljak magamnak.
- Fred volt az. – mondja a fürdőajtóban állva.
- Sejtettem. Mit mondott?
- Szerinted?
Odalépek Rayhez és végigsimítok a karján.
- Nagyon dühös volt?
- Dehogy. Viszont… jó lenne, ha most már mennénk.
- Te tartottál fel. – jegyzem meg vigyorogva.
- Na persze. – úgy közelít hozzám, mintha meg akarna csókolni, de az utolsó pillanatban megáll – Ha végeztünk a lakásnézéssel, majd megbeszéljük, hogy ki tartott fel kit.
- Hogy tetszik?
Körbenézek a hatalmas lakásban, vagyis a leendő nappaliban, ami körülbelül olyan nagy, mint az én lakásom szőröstül-bőröstül.
- Hát… nagy. – állapítom meg roppant értelmesen.
Ray felnevet.
- Pont az a jó benne.
A lakáshoz tartozik még egy ebédlő, ahová a nappaliból vezet felfelé egy lépcsősor. Ezen kívül van még benne egy konyha, két dolgozószoba, két vendégszoba külön fürdővel, egy gyerekszoba és egy hálószoba külön fürdővel. Szerintem a lakás árának harmadáért már lehet venni egy tisztességes házat is, ahol, őszintén szólva, lényegesen jobban érezném magam, de… Raynek láthatóan tetszik a lakás, én pedig nem akarom elrontani a kedvét. Ki tudja? Lehet, hogy előbb vagy utóbb én is meg fogom kedvelni ezt a helyet…
- Majd hívlak, Fred. – mondja Ray, majd kezet ráz a barátjával.
- Rendben, de ne habozz túl sokáig! A lakás nagyon jó helyen van és rajtatok kívül más jelentkező is van, de természetesen a tiétek az elsőbbség.
- Köszi, Fred.
Amint leérünk az utcára, megkönnyebbülten sóhajtok egyet.
- Hála az égnek, ezen is túl vagyunk.
- Tessék? – kérdezi szórakozottan, majd visszatekint a házra – Egy kicsit talán túlságosan is sárga, de… azt hiszem, meg lehet szokni.
Megérintem a karját, hogy végre valahára rám is figyeljen egy kicsit.
- Neked tényleg tetszik?
- Igen. – a hangja határozottan cseng – Igaza van Frednek.
- Miben? – érdeklődök tőle kíváncsian.
- Az ingatlan mindig jó vétel, de ettől függetlenül egyelőre még várunk. – a kezét a derekamra teszi és közelebb húz magához – Van is néhány ötletem, hogy mivel tölthetnénk el addig az időt…
Sóhajtva a másik oldalamra fordulok. Egyszerűen képtelen vagyok elaludni. Túl sok minden jár most a fejemben… de leginkább a rám váró családi vacsora.
Két nap múlva találkozok Amandával és a titokzatos fiával. A fiát egyelőre még nem ismerem személyesen, de Amandát már igen.
Tulajdonképpen már a telefonos beszélgetésünk alatt is szimpatikusnak találtam a kétségbeesett anyát, akire sokkal inkább illene az „összeesküvő” jelző, de most, hogy személyesen is találkoztunk, azonnal megkedveltem a közvetlensége és kedvessége miatt.
Az, hogy csalinak akar felhasználni, egyáltalán nem zavar. Be vagyok avatva, úgyhogy nem érhet semmi váratlan a vacsora alatt. Szép is lenne, ha mégiscsak balul sülne el a dolog… akkor milyen összeesküvő lennék?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése