22. rész

- Mennem kell. – motyogom erőtlenül.

- Hm… 

Josh ajka tovább munkálkodik a fülem mögötti érzékeny területen, mintha meg sem hallotta volna az iménti mondatomat.

- Tényleg. 

Felemeli a fejét és felsóhajt.

- Muszáj? – kérdezi nyűgösen, mintha egy ötéves gyerek volna.

- Tudod jól, hogy el kell hoznom Carlost a reptérről.

- Akkor ma már nem is látlak?

Megrázom a fejemet.

- Nem hiszem. – gyors csókot nyomok a szájára – De holnap találkozunk nálatok. – újra megcsókolom, majd ellépek tőle, mert ha még sokáig mellette maradok, akkor nem valószínű, hogy elhozom a bátyámat a repülőtérről…

- Rendben. – mondja nagyot sóhajtva, majd még továbbra is a pultnak támaszkodva felemeli maga mögül a bögréjét és hátrafelé rám pillant – Kávét?

- Jöhet.

- Ne vigyelek el?

- Nem kell. Úgyis rögtön hozzám megyünk.

- Hát… jó.

- Nagyon velem akarsz jönni. – állapítom meg felhúzott szemöldökkel, de azért mosolyogva.

- Te pedig nagyon le akarsz rázni. – kontráz rá évődve, majd a bólintásomat látva elcsodálkozik – Szabadna tudnom, hogy miért is?

Megint bólintok egyet és ismét Joshhoz lépek, aki erre azonnal a derekamra csúsztatja a kezét és magához von.

- Azért, mert ha sokáig vagyunk kettesben, meglehetősen hiányosan felöltözve – végignézek magunkon: rajta csak egy alsógatya van, rajtam meg az egyik ingje –, akkor általában nem beszélgetéssel töltjük az időt.

- És ez olyan nagy baj? – kérdezi vigyorogva.

Mohó tekintetét látva akaratlanul is felnevetek.

- Természetesen nem. – kissé elkomolyodok – De nem akarom megváratni Carlost… és már hónapok óta nem láttam…

- Oké, értem. Menj csak!

Mosolyogva biccentek egy aprót.

- Szeretlek.

- Én is téged.

Utoljára még kapok egy gyors, de szédületes csókot, majd sietősen bemegyek a hálóba, hogy felöltözzek. 

Ha sietek, még pont időben odaérek.

Végre eljön a karácsony. A befagyott tó szikrázik a ragyogó Napsütésben.

- Hideg van, ugye? – kérdezem a bátyámra pillantva.

- Ausztráliához képest igen. – mondja mosolyogva.

Tegnap éjjel hoztam el a repülőtérről, ezért ma reggel, szenteste reggelén együtt megyünk a Payne családhoz.

- Régen nem láttam havas tájat. – folytatja tovább Carlos.

- Gyakrabban kellene hazajárnod. – vetem fel rásandítva.

Carlos felsóhajt.

- Tudod, hogy sok a munkám…

- Igen, tudom. – eltűnődve szemlélem a tájat, amíg a hóban a ház felé tartunk – Csak szeretnélek sűrűbben látni. Baj?

- Egyáltalán nem. – Carlos rám mosolyog, majd átkarolja a vállamat – Majd kitalálunk valamit, rendben?

- Rendben. – végre megpillantjuk a házat, amitől azonnal belelkesülök – Tetszeni fog neked a ház, Carlos. Olyan meghitt és otthonos. És persze maga a család is nagyon kedves. 

- Ő pedig a titokzatos Josh? – kérdezi a fejével előrefelé bökve.

Josh abban a pillanatban integet nekünk, majd felénk jön.

- Igen. – finoman oldalba lököm – Légy kedves!

- Én mindig az vagyok, húgi. – válaszolja vigyorogva, majd elhallgat, amikor Josh ideér hozzánk.

Azonnal észreveszem, ahogy Josh és Carlos a férfiakra jellemző titokzatos, szinte telepatikus módon azonnal felmérik és megkedvelik egymást. Könnyedén csevegnek, miközben elérjük a kikötőt, majd felmegyünk a verandához. Kinyitjuk az ajtót és nyomban körülölel minket a meleg és a családias hangulat.

- Boldog karácsonyt! – hangzik mindenhonnan.

Miután levesszük a kabátjainkat és a csizmáinkat, beterelnek minket a konyhába, ahol már ínycsiklandó illatok szállnak mindenfelé.

- Hát nem gyönyörű? – kiált fel elégedetten Amanda, amikor megcsodálja a jegygyűrűmet.

Ellaine is csatlakozik hozzánk, akitől azonnal kapok egy puszit.

- Mindannyian nagyon örülünk nektek. – mondja, majd a fülemhez hajol, hogy csak én halljam a következő mondatát – Jól választottál.

- Tudom. – felelem hálásan – Tudom.

- Úgy örülünk, Carlos, hogy el tudtál jönni. – mondja később Amanda a bátyámnak.

Mivel nem ülnek tőlem messze, hallom, hogy miről beszélgetnek. Tudom, hogy nem szép dolog kihallgatni másokat, de Amanda köztudottan nem fogja vissza magát és ezen kívül kíváncsi is vagyok arra, hogy miről fognak beszélgetni.

- Köszönöm a meghívást.

- Minden nagyszerűen alakult, ugye? Josh és Nikki eljegyezték egymást. – közelebb hajol a bátyámhoz – Én találtam a húgodat a fiamnak. – mondja, majd ismét felegyenesedik – De volt olyan időszak, amikor féltem, hogy mégsem fog sikerülni a dolog.

Igazság szerint mi Josh-sal már korábban is megtaláltuk egymást, amiről persze Josh családja nem tud, sőt, még Carlos sem, de az tény, hogy ha nincs Amanda, akkor most nem lennék Josh menyasszonya.

- Szerencsére sikerült. – válaszolja Carlos jókedvűen mosolyogva – Örülök, hogy ilyen kedves család fogadta be Nikkit.

- Mi sem kívánhatnánk nála különbet.

A szívemet jóleső melegség járja át a kedves szavakat hallva. Ahogy körbejártatom a tekintetemet a többieken, akik hamarosan hivatalosan is a családtagjaim lesznek, magamban igazat adok mindkettejüknek. Joshnál és a Payne családnál tényleg nem kaphatnék jobb családot. 

Végre most először érzem úgy, hogy igazi családra leltem – Carlosszal együtt.

Amanda szélesen elmosolyodik, majd bizalmasan megérinti a bátyám karját.

- Ha jól értettem, Nikki azt mondta, hogy nem jársz senkivel. – a bátyám gyanútlanul bólint, de én már tudom, hogy ezzel aláírta a saját ítéletét, mert most már mind tudjuk, hogy milyen Amanda, ha egy egyedülálló egyénre akad – Ismerek egy lányt…

Este Josh-sal együtt kimegyünk egy kicsit sétálni a havas erdőbe.

- Minél előbb feleségül akarlak venni. – egy pillanatra elgondolkozik – Mondjuk újév napján.

Megütközve nézek Joshra.

- Olyan hamar? Hogyan tudunk addig mindent megszervezni? Az édesanyád már mondta…

- El tudom képzelni, miket mondott. Nem bánnád, ha nagy esküvőt csapnánk? Szívesen büszkélkednék veled ország-világ előtt, miután olyan nehezen találtunk újra egymásra. 

Elmosolyodok, majd Joshhoz bújok. Nagy-nagy biztonság sugárzik Joshból és az engem átölelő karjaiból.

- Igen, igazi nagy esküvőt szeretnék. – felpillantok a sötétbarna szempárba – De a lényeg az úgyis az, hogy te ott legyél…

- Ott leszek. – vágja rá habozás nélkül – Nagyon régóta másra sem vágyom, csak erre. – váratlanul elvigyorodik – Szívesen szólítanálak már Mrs. Payne-nek.

Mosolyogva bólintok, majd hosszasan Josh szemébe nézek. Annyi mindent ki tudok olvasni a tekintetéből… Csupa olyan dolgot, amit már régóta hiányoltam.

A beálló csendben Josh vigyora mosollyá szelídül, majd lassan végigsimítja a kezét az arcomon. Ezután előrehajol és megcsókol. 

A karomat a nyaka köré fonom és odaadóan viszonzom a csókját. Most már egyáltalán nem zavar a hűvös levegő vagy a fel-feltámadó szél. Most csak Josh létezik a számomra, a csókja és az általa keltett érzelmek kavalkádja.

- Akkor mit szólnál Bálint-naphoz? – kérdezi, amikor zihálva elszakadunk egymástól – Anyám különösen örülne neki. Biztos, hogy a kedvében járnánk. – mondja, majd felnevet – Az mondjuk még mindig nem teljesen világos, hogy hogyan talált meg téged, de ha a jövőben bármikor feldühít, mindig arra fogok gondolni, mit tett értem. – újabb csókot kapok – Értünk.

Titokzatosan elmosolyodok és mélyen Josh szemébe nézek.

- Egy nap talán majd eláruljuk.

21. rész

Ebéd után a Joshtól kapott új tollaimat beleteszem a virágvázámba, majd a frissen lefőtt kávéval az asztalhoz lépek. 

- Ha már a születésnapi ajándékokról van szó – kezdek bele a mondandómba, miközben töltök Josh csészéjébe a kávéból –, tüzetesebben is megnéztem a tőled kapott nyakláncot…

- Igen?

- Aranypróba van rajta, Josh.

- Csakugyan?

- Igen. Tömör arany. Azt mondtad, hogy nem valódi… Mi az igazság?

Josh felvonja a szemöldökét, mire összehúzott szemekkel meredek rá.

- Hazudtál nekem. – állapítom meg hitetlenkedve.

- Különben visszautasítottad volna az ajándékot. – vág vissza teljesen nyugodtan.

Egy pillanatra eltöprengek az ajándékon és azon az estén, amikor megkaptam.

- Akartál mondani nekem valamit aznap este?

- Mondtam is valamit, ha jól emlékszem. Hajthatatlan voltál.

- Miért vetted meg nekem?

- Mert szeretlek. – megfogja a derekamat és az ölébe húz – Mert hiányoztál. – féloldalas mosolyra húzódik a szája – Mert alig vártam, hogy újra lássalak és ez a nyaklánc rád emlékeztetett.

Mosolyogva bólintok, majd előrehajolok és megcsókolom.

- És ha már az aranyról van szó… Elmegyünk és megvesszük a jegygyűrűt. Ismerek egy kiváló ékszerészt.

- Van néhány gemkapocs az íróasztalom fiókjában. – javaslom neki mosolyogva egy korábbi beszélgetésünkre utalva.

- Elhiszem, de történetesen nincs rá szükség. – az egyik kezével végigsimít a nyakam vonalán – Az ékszerésznek már biztos lejárt az ebédszünete, úgyhogy akár már most el is mehetnénk hozzá. – lágyan megcsókol – És mivel addig úgyis együtt töltjük az időt, nem veszem le rólad a szemem. – elmosolyodik és a hüvelykujjával végigköveti a szám vonalát.

Megfogom a kezét, majd előrehajolok és a számat az övére teszem. 

Josh azonnal reagál, mert szorosabban húz magához, miközben elmélyíti a csókunkat.

Annyira belefeledkezünk egymásba és az érzelmeinkbe, hogy az asztalon árválkodó, immár kihűlt kávé egyikünket sem köti le…

- Ez lenne az? – kiáltok fel ijedten, amikor megállunk az ékszerész boltja előtt.

- Kiváló ékszerész. – jelenti ki Josh határozottan – Mi a baj?

Az ajkamba harapok, nehogy elnevessem magam a váratlanul kialakult furcsa helyzeten.

- Ray is itt vette a gyűrűmet. A tulajdonos biztosan emlékezni fog rám, mert többször megfordultunk itt.

- Gondolom, tisztában van vele, hogy egy nőnek jogában áll megváltoztatnia a véleményét. – közli velem Josh teljesen nyugodtan, majd betessékel az üzletbe.

Remélem, hogy könnyedén megúszom ez a kis kiruccanásunkat. Igaz, hogy alig várom már, hogy az ujjamon legyen Josh jegygyűrűje, de itt voltam Rayjel is… Ki tudja, hogy mit fog rólam gondolni a tulajdonos, ha meglát itt – ezúttal egy másik férfival. 

Ő persze nem tud arról, hogy miért döntöttem így… na, nem mintha magyarázkodnom kellene bárkinek is.

Te jó ég! Mibe keveredtem már megint?

- Jó napot, Mr. Wright! – köszönti Josh a tulajdonost, aki erre barátságosan elmosolyodik.

- Jó napot, Mr. Payne! Mivel szolgálhatok? – érdeklődik mosolyogva, majd amikor rám pillant, még szélesebben elmosolyodik – Ó!

- Szeretnénk megnézni néhány gyűrűt. – mondja Josh határozottan.

- Eljegyzési gyűrűket? – kérdezi az ékszerész és közben tisztán látni rajta, hogy ennek a ténynek sokkal jobban örül, mint magának az üzletnek.

Érzem, hogy elpirulok. Remélem, hogy senki nem veszi észre sem az arcomat borító pirosságot, sem pedig azt, hogy kissé feszélyezve érzem magam.

Az ékszerész kitesz elénk egy tálca gyűrűt, amitől azonnal elmúlik minden zavarom, annyira elbűvölnek az egzotikus színek és formák.

- Tényleg ilyen gyűrűt akarsz venni? – suttogom halkan.

Aranyba foglalva itt fekszenek előttem a rubinok, smaragdok, zafírok, gyémántok és topázok keleties hangulatú egyvelege.

- Csak ha tetszik.

- Nagyon.

Az ékszerész élénk magyarázásba kezd a gyűrűket illetően, de én nem figyelek rá, mert felfedezem azt, amelyik már akkor is tetszett, amikor még Rayjel jártam itt.

A gyűrűt egy nagy, sötét, ovális gyémánt díszíti, amit körülölel számtalan apró kis smaragd. Ha a nagy kőre nézek, olyan, mintha Josh szemében néznék, annyira egyforma a színük. 

Megmutatom Joshnak az ékszert, aki a választásomra azonnal rábólint, majd szól az ékszerésznek.

- Ha szabad megjegyeznem, illik magához. – pillant rám az ékszerész, miután dobozba tette a gyűrűt – Nagyon, nagyon jól választott, kisasszony. Kitűnően.

Most először mosolygok a férfira. Tökéletesen megértem a burkolt célzását. Most már én is teljesen biztos vagyok magamban és az érzéseimben.

- Igen. – helyeslek bólogatva – Ezúttal jól választottam.

20. rész

Egy gyors átöltözés után a reggeli – vagy inkább hajnali – kávémmal a kezemben átvonulok a nappaliba. Szinte automatikusan bekapcsolok valami zenét, hogy ne üljek itt teljes csendben, ha már egyszer egymagam vagyok, majd álmosan a kezemben lévő kávémra pislogok. 

Szörnyen fáradt vagyok, szinte nem aludtam semmit, csak forgolódtam. Normális körülmények között ilyenkor még javában aludni szoktam, de köztudott, hogy amint Josh részese lesz az életemnek, az eddigi nyugodt és normális életem kész káoszba csap át.

A kapucsengő váratlan hangjára a szívem azonnal gyorsabban kezd el verni. Szó nélkül felpattanok és az ajtóhoz lépek. Megnyomom a gombot anélkül, hogy megkérdezném, ki az, mert ha nem Josh jött, akkor teljesen mindegy, hogy ki keres.

Valami megmagyarázhatatlan, de mégis jó dolog árasztja el a szívemet és az egész lényemet a nyitott ajtóban állva, amikor meglátom Josht kiszállni a liftből.

Szó nélkül hozzám lép, átölel, az ölébe kap és bevisz a lakásomba. Amint beérünk, berúgja maga mögött az ajtót és ezzel egy időben a szája kétségbeesett éhséggel tapad az enyémre, mintha el akarna nyelni.

Felemeli a fejét és a kezével végigsimít az arcomon.

- Igen? – kérdezi lágyan, de mégis sürgetően.

A józan eszem most azt mondaná, hogy nem, inkább beszéljünk, hogy Josh mondja el, miért is van itt azok után, amit mondott, de a szívem most sem hallgat az eszemre. A szívem és az egész testem Joshért sóvárog.

- Igen. – zihálom bólogatva, mire Josh felkap és bevisz a hálóba.

Josh gyorsan megszabadul a felsőjétől, majd lehúzza rólam a pólómat, letérdel elém és lesegíti rólam a nadrágomat, közben pedig az ujjai finoman súrolják a bugyim csipkéjét.

Elégedetten felsóhajtok, közben pedig várakozásteljesen pillantok Joshra, aki feláll és felemel, mire a lábaimmal átkulcsolom a derekát. Újabb sóhaj hagyja el a számat, amikor lüktető férfiasságát megérzem magamon.

Lefektet az ágyra, majd egy végtelennek tűnő pillanatig a szemembe néz, mielőtt továbblépne. Ráhajol a számra és olyan szenvedéllyel csókol, mintha most csókolna először.

A csókjaink után Josh gyorsan ledobálja magáról a maradék ruháit, majd egy hosszúra nyúló csók után kikapcsolja a melltartómat és megszabadít a bugyimtól is. Ezzel a kis mozdulatával felfedi a nőiességem forró, nedves központját a szemének, a kezének és a szájának. 

Letérdel, majd kisvártatva megérzem a nyelvét magamon. Hátravetem a fejemet az ágyon, miközben hangosan kiáltozok a kéjtől.

Josh keze a csípőmbe markol, majd fölém hajol és hirtelen belém hatol. Minden idegszálunk beleremeg a gyönyörbe és a szenvedély hullámai összecsapnak felettünk.

Ekkor Josh megálljt parancsol. A könyökére támaszkodik, lenéz rám és gyengéden elmosolyodik.

- Szeretlek.

Tágra nyílt szemekkel meredek Joshra. Még soha nem hallottam tőle ezt a szót, éppen ezért ez most teljesen váratlanul ért. 

Természetesen nagyon örülök annak, hogy így érez irántam, mert ez a kis szó reményt adhat egy esetleges közös jövőre…

Josh megcsókol, majd vadul és ütemesen elkezd mozogni bennem. 

A szívem zakatol, a vérem a fülemben dobol és úgy érzem, hogy mindjárt széthullok.

- Josh…

- Szeretlek. – mondja rekedten újra és újra, miközben ritmikusan tovább mozog – Mondd, hogy te is így érzel… - a tekintete könyörgően tapad rám.

- Szeretlek, Josh. Mindig is szerettelek. – suttogom, mire Josh elmosolyodik.

Néhány másodperccel később szinte egymás után felsóhajtunk, majd a hangjaink összekeverednek az egyesülés és az öröm énekével, ami a világegyetem legősibb zenéje.

- Szeretsz? – kérdezem még mindig kissé hitetlenül.

Felkönyököl és rám mosolyog.

- Hát nem ezt hajtogatom már hetek óta?

- Hetek óta?

- Mit gondoltál, miről szól ez az egész?

- Azt hittem… én nem tudtam, hogy te… Régen…

- Tapintatos módon szeretnél valamit a tudomásomra hozni? – kérdezi csúfondárosan a hebegésemet hallgatva, majd átöleli a csípőmet – Végül úgyis feleségül jössz hozzám. Többé nem engedlek el. Ha valóban azt akarod, akkor menj hozzá Rayhez, de ő soha nem adhatja meg neked azt, amire valóban szükséged van. Boldogtalan leszel és mindig keresni fogsz valamit.

- Te… - összehúzom a szemöldökömet – Mit értesz azon, hogy a végén úgyis feleségül megyek hozzád? Talán…

- Nikki. – suttogja Josh – Egész idő alatt azt hittem, hogy tudod.

- Mit tudok?

- Hogy szeretlek és feleségül akarlak venni. – lágyan elmosolyodik – Nem tudtad?

- Nem. Amanda azt mondta…

- Az anyám összevissza beszél. – mondja halkan, majd gyors csókot nyom a számra – Az sosem jutott eszedbe, hogy azért nem nősültem meg, mert még sohasem voltam szerelmes? – tétova félmosolyra húzódik a szája – Illetve… egyszer már az voltam, de akkor még nem tudtam, hogy milyen nagy kincset is találtam. 

Elmosolyodok, mert tudom, hogy ezt most rám érti és arra, amikor először egymásra találtunk.

Josh némán bólint egyet, ezzel is meggyőzve engem a gondolataimat illetően, majd hirtelen elkomorodik. 

- Amikor elmentél, dühös voltam és csalódott...

- Nem kerestél meg.

- Tudom. Próbáltalak, de… - erőtlenül felsóhajt – Sajnálom, Nikki.

- Semmi gond. Azt hiszem, hogy én is hibás vagyok a történtekben…

- Soha életemben nem szenvedtem annyit, mint az utóbbi időben. Szemlátomást elhatároztad, hogy bármi áron feleségül mész Rayhez.

- Azt gondoltam, hogy… szeretem. Most már látom, hogy igazad volt. Elvakított a biztonság varázsa, de tényleg azt hittem, hogy szeretem.

Josh egy kicsit eltöpreng.

- És nem szereted?

- Nem. Azt hiszem, sosem érezte iránta úgy, mint irántad. – felemelem a kezemet és megsimogatom Josh arcát – Tegnap előtt éjjel végre beláttam, hogy nem mehetek hozzá feleségül, mert téged szeretlek. – halványan elmosolyodom – Mindenképpen veled akartam tölteni az éjszakát még akkor is, ha te csupán csak arra az egy éjszakára akartál volna engem.

Josh szorosan magához von.

- Történetesen egy életre akarlak. – mondja nyersen, majd finoman hangot üt meg – Mikor akarod visszaadni a gyűrűt?

- Már tegnap visszaadtam neki. Ezért kellett sürgősen hazajönnöm. – eszembe jutnak a tegnap történtek – A Rayjel való kapcsolatom amúgy sem működött volna már sokáig…

- Nem?

Tagadólag megrázom a fejemet, majd halványan elmosolyodok.

- Ha ez egy igazi, nagy szerelem lett volna, akkor te most nem lennél itt velem és Ray sem talált volna magának valaki mást…

Josh meglepetten felhúzza a szemöldökét.

- Mást? Ki mást?

- Veronicát.

Josh sokat mondóan rám pillant, majd ráérősen megcsókol.

- Összeillenek. – morogja tettetett rosszallással.

Azért azt lehet látni az arcán, hogy nem különösebben zavarja ez a dolog – és ami azt illeti, engem sem. Örülök annak, hogy Ray talált magának valakit. Így azért nem érzem magam annyira rosszul a szakítás miatt.

A fejemet Josh vállára hajtom, miközben az ujjaim végigszántanak a mellkasán.

Josh megpuszilja a homlokomat, majd felsóhajt.

- A hóban sétálva arra a döntésre jutottam, hogy ha lefekszünk egymással, akkor legalább lesz némi esélyem arra, hogy bebizonyítsam, együvé tartozunk és nem mész hozzá. – vallja be halkan, majd kisimít egy tincset a homlokomból.

- Szóval akkor nem bánod, hogy megtörtént?

Kíváncsian felnézek rá, de belül feszülten várom a válaszát.

- Egyáltalán nem. Szeretlek, Nikki.

A szívemet jóleső melegség járja át. Régen annyira vágytam arra, hogy halljam tőle ezt és most, ma már nem egyszer hallhattam. 

A kezemet Josh tarkójához csúsztatom és egy érzelem dús csókot nyomok a szájára.

- Én is szeretlek.

- Légy a feleségem! – kéri halkan egy ragyogó tekintet mellett – Mondj igen-t!

Egy hosszabb pillanatig Josh barna szemébe nézek, amiből szerintem ugyanazokat az érzéseket tudom most kiolvasni, mint amiket ő az enyémből.

Ez a lánykérés most egészen más, mint amikor Ray kérte meg a kezemet. Ez a pillanat annyira felemelő és csodálatos, hogy könnyű szívvel és rettentő boldogan adok választ Joshnak.

- Igen. – mondom mosolyogva, mire Josh örömittasan elvigyorodik és az ajkait az enyémekre tapasztja.

19. rész

Reggel a konyhában találom meg Josht. A sápadt Nap csak homályosan világítja meg a helyiséget. Josh a kezében egy csésze kávét tart és olyan arccal néz maga elé, mintha megjárta volna a poklok poklát.

- Josh… - kezdek bele minden bevezetés nélkül – vissza kell mennem Torontóba.

- Nem mehetsz feleségül hozzá! – mondja kétségbeesetten.

Úgy érzem, nem mondhatok neki semmit erre, noha pontosan tudom, hogy mit fogok tenni. A tegnap éjszaka történtek miatt először is Rayjel kell beszélnem, mert joga van ahhoz, hogy először vele közöljem a döntésemet.

- Mennem kell. – ismétlem meg a korábbi mondatomat.

- Jól van. 

- Úgy értem, most.

- Tudom, hogy érted. Én… - leteszi a csészéjét maga elé – Jól van.

- Elvinnél?

Igaz, hogy idefele gyalog tettem meg a kocsim és a ház közti utat, de most, a kora reggeli hidegben semmi kedvem gyalogolni.

- Jól van. – mondja immár harmadszorra – Induljunk!

Josh némán felerősíti a csomagjaimat a motoros szánra, majd beszállunk. A szán hangos berregéssel elindul, felriasztva a reggeli csendben dermedten üldögélő madarakat.

Amikor a tó túlsó felére érünk, Josh kiszíjazza a táskáimat és beteszi őket a kocsimba.

- Azt hiszem, nem lett volna szabad megtörténnie. – szólal meg nagy sokára, bennem pedig hirtelen minden ezer darabra törik.

Hogy is hihettem azt, hogy Josh örökre akar majd engem? 

Alig észrevehetően megrázom a fejemet. Annyira naiv tudok lenni! De mindegy. Most már véghez viszem azt, amit elhatároztam. 

- Elmondod neki? – kérdezi mélyen a szemembe nézve.

- Nem. – nyögöm ki nagy nehezen, majd vetek egy utolsó pillantást Joshra, beszállok a kocsimba és miután becsatolom a biztonsági övemet, gázt adok.

Nem fogom elmondani Raynek azt, hogy megcsaltam, mert nem akarom még jobban összetörni a szívét.

Az úgyis éppen elég, hogy az enyém teljesen összetört.

Ray dühösen fogadja a bejelentésemet, ennek ellenére úgy érzem, hogy tulajdonképpen megkönnyebbült, noha a viselkedése nem ezt mutatja.

- Miért pont most, Nikki? Miért?

- Ray, én…

- Mióta akarsz szakítani velem? – vág a szavamba követelődzőn, majd hirtelen elhallgat és töprengő fejet vág – Már az eljegyzésünkkor is olyan fura voltál… és az ékszerésznél is. Te eleve nem akartad ezt az egészet, igaz?

- Sajnálom, Ray.

Ray tehetetlenül megrázza a fejét és közben keserűen felnevet.

- Akkor mégis mi a francnak csináltuk az egész felhajtást?! Ha? Igazán szólhattál volna előbb is – mondjuk még az eljegyzési partink előtt.

Úgy terveztem, hogy végig megőrzöm a hidegvéremet és higgadt maradok, de Ray vádaskodását hallgatva egyszerűen képtelen vagyok türtőztetni magam.

- Szóval szerinted ez az egész az én hibám? Arra nem gondolsz, hogy te is ugyanúgy hibás vagy?

- Miért? Talán én dobtalak ki téged?

- Észre kellett volna venned, hogy valami nem stimmel a kapcsolatunkban! – csattanok fel elkeseredetten – Az elején még jól megvoltunk, de az utóbbi időben már csak azért voltunk együtt, mert megszoktuk, hogy együtt járunk.

És persze Josh felbukkanása is keresztbe tett a kapcsolatunknak, de a szívem mélyén Josh nélkül is tudtam, hogy ennek a kapcsolatnak nincs túl nagy jövője… csak sokáig tartott, mire erre rájöttem.

- Nem azért kértem meg a kezed, mert már nem érzek irántad semmit. Nem azért akartam veled összeköltözni, mert megszoktam, hogy velem vagy. – Ray hozzám lép és a kezei közé fogja az arcomat – Szeretlek, Nikki. – félmosolyra húzódik a szája – Az első perctől kezdve. 

- Ray… - hirtelen elakadok, mert váratlanul valami zajt hallok a hálószobából. 

Kérdőn Rayre pillantok, aki szemmel láthatóan lesápadt. Lefejtem a kezeit az arcomról, majd egyenesen a hálóhoz megyek és kinyitom az ajtót.

Felvont szemöldökkel pislogok az ágyra, ahol most jelenleg épp Veronica fekszik – meglehetősen hiányos öltözékben.

Amint felocsúdok a döbbenetemből, visszamegyek Rayhez a nappaliba. 

- Szeretsz, mi? 

- Nikki, félreérted a dolgot…

- Ne strapáld magad! Teljesen felesleges. – a zsebembe nyúlok, kiveszem belőle a jegygyűrűt és átnyújtom Raynek. – Ez… - a fejemmel a háló felé intek – azért megkönnyíti a dolgot.

Este leülök a TV elé, de nem figyelem a műsort, csak bámulok magam elé.

Azon töprengek, hogy hogyan is jutottam idáig. Összejöttem Josh-sal, aztán szakítottunk, mert képtelen volt elkötelezni magát, majd belépett az életembe Ray, akit szerettem ugyan, de korántsem annyira, mint Josht, majd ismét találkoztam Josh-sal és most ugyanott tartok, mint régen. Most megint rágódhatok azon, hogy miért hagytam hülyét csinálni magamból.

Titkon egész délután abban reménykedtem, hogy Josh felhív vagy átjön hozzám, szerelmet vall nekem és innentől kezdve örökre együtt leszünk...  de nem így lett. Hülyeség, tudom. Már megint előtört a naiv énem, de nem hinném, hogy hibáztatható lennék ezért. Köztudott, hogy aki szerelmes, az néha szörnyen vak és ostoba tud lenni.

De most már minden világos. Most már tudom, hogy Josh soha többé nem fog eljönni hozzám, mert nem kíváncsi rám. Megkapta, amit akart – nekem pedig ismét össze kell kaparnom magamat valahogy a padlóról.

Felsóhajtok. Miért ennyire bonyolult az élet?

18. rész

Amikor kinézek az ablakon, látom, hogy Josh odakint járkál fel-alá a fák között. Olykor-olykor megtorpan, a házat bámulja, az ablakokat, de többnyire csak fel-alá sétál, mint egy ketrecbe zárt vadállat. 

Csendben figyelem, ahogy a hálószobák lámpái sorra kihunynak. Végül már csak a mi szobánk ablakának négyszögletű fényfoltja hullik a hóra.

Josh akar engem. Olyan hangon közölte ezt velem, amely szinte megrémít. Az emlékre elszorul a gyomrom. Utoljára akkor láttam ilyen feszültnek, amikor terepen dolgoztunk.

Az első pillanattól fogva, ahogy az első közös munkánk megkezdése előtt találkoztunk, vonzódok Joshhoz. Felsóhajtok. Az a vonzalom halvány árnyéka sem volt annak az égető vágynak, amelyet most érzek. Az első találkozásunkkor fellobbant a szikra és amint összejöttünk, a tűz mindent elemésztő lánggal lobogott. Miután elhagytam és ő sem keresett többé, ez a tűz kialudt, de Amanda hirdetésének köszönhetően a szikra újra fellobbant. Most már csak a tűz van hátra… De a tűz nem csak jóleső meleget adhat, hanem pusztíthat is, erre viszont most nem akarok gondolni.

Szeretném, ha Josh idejönne hozzám, de tudom, hogy nem lehet. Nem bátoríthatom. Vissza kell utasítanom…

A születésnapomra gondolok. Tudom, hogy aznap Joshnak igaza volt. Le kellett volna feküdnöm vele ahhoz, hogy megszabaduljak ettől az őrülettől, de nem tettem. Miért? Talán azért, hogy ne váljak ismét a rabjává. Nem akarok újra csalódni, hiszen ő soha nem akart komoly kapcsolatot. Nyilvánvalóan Amanda is azért hívogatja meg mindig a nagy mellű szőkéket a családi vacsorákra, hátha ezzel megváltoztathatja Josht és a véleményét, de tudom, hogy hasztalan. Josh szörnyen makacs és mindig a saját feje után megy.

Szinte fizikailag fáj itt hagyni az ablakot és ezzel együtt Josh látványát. Úgy érzem, hogy a szívem elválik a testemtől és Josh-sal marad.

Leülök az ágyra és az ölembe veszem a táskámat. Kiveszem belőle a gyűrűmet és az ujjamra húzom. 

Szeretem Rayt. Csakugyan? Ha tényleg szeretem, akkor mi az az érzés, ami Joshhoz húz? Miért kívánom annyira kétségbeesetten, hogy Josh feljöjjön, dacára annak, hogy tudom, újra vissza kellene utasítanom? Mitől fáj úgy a testem, mintha megvertek volna és miért érzem úgy, hogy csak Josh tudná enyhíteni a fájdalmakat?

Hajlandó vagy lemondani arról az életről, amit elterveztél? 

Ezt kérdezte tőlem Josh, mielőtt faképnél hagyott volna. Azt hiszem, hogy ezzel megragadta az egész helyzet lényegét.

Ha lefeküdnék Josh-sal, akkor már soha többé nem mehetnék vissza Rayhez. Nem tudnék úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Nem várhatnám el Raytől, hogy bocsásson meg.

Ha ma éjjel Josht választom, akkor soha nem lehetek Ray felesége, de azzal is tisztában kell lennem, hogy Josh csak egyetlen éjszakára akar engem vagy legfeljebb néhány alkalomra és azután… nekem nem maradna semmim. Azt hiszem, hogy amikor évekkel ezelőtt együtt voltunk, akkor is szakítottunk volna, ha hazatérünk, függetlenül attól, hogy mi történt Will-lel, mert Josh nem a komoly, hosszan tartó kapcsolatok híve.

A gyűrűre pillantok. Eddig azt gondoltam, hogy ez a gyűrű fogja biztosítani a jövőmet és véget vet a Josh iránt érzett érthetetlen sóvárgásomnak.

Vajon eléggé szeretem Rayt ahhoz, hogy feleségül menjek hozzá? Helyes összeházasodnom egy olyan férfival, aki iránt az eljegyzés után egy héttel nem érzek annyi szerelmet, amely megmentene ettől az elemésztő sóvárgástól?

Nyilvánvalóan nem, mert ha igazán szeretném, akkor ezek a kérdések fel sem merültek volna bennem. 

Váratlanul lépteket hallok, aztán nyílik az ajtó és ott áll Josh. Sápadtnak tűnik és eltökéltnek. Látszik rajta, hogy döntésre jutott a hideg éjszakában.

Ahogy Joshra pillantok, tudom, hogy megkaptam a választ a kérdéseimre. Nem mehetek feleségül Rayhez, amikor a szívem vadul zakatol Josh jelenlétében. Nem fogadhatok örök hűséget Raynek, hiszek nem tudok lemondani Joshról.

Eddig megpróbáltam letagadni a Josh iránti vonzalmamat, de már képtelen vagyok rá. Szükségem van Joshra, mert amióta újra találkoztunk, azóta érzem azt igazán, hogy élek. Akkor is, ha Josh csupán egyetlen éjszakára akar engem.

Becsukja az ajtót és közelebb lép hozzám. Megfogja a kezemet és a gyűrűre néz, amit most lát először.

- Nikki… - mondja ki a nevemet rekedten.

Lehúzza az ujjamról a gyűrűt és leteszi a lámpa mellé.

- Nem mész hozzá Rayhez. – jelenti ki határozottan, majd a szeme könyörgővé változik – Nem mehetsz hozzá Rayhez.

A tekintetünk egymásba fúródik. Josh felhúz az ágyról, magához szorít és megcsókol.

Az ajka szinte éget. Egy pillanatra elenged, de csak azért, hogy ledobja magáról a felsőjét. Egy elégedett sóhaj szakad fel a mellkasomból, majd követem Josh példáját és gyorsan én is megszabadulok a pulcsimtól.

Ezután Josh ajka ismét az enyémre tapad, közben pedig felemel és óvatosan végigdönt az ágyon.

Lehunyt szemmel élvezem a kényeztetést, miközben alászállok a szenvedély poklába.

Ez, ami most köztünk történik, a bélyeg, amely megpecsételi a sorsomat. Nem a gyűrű, hanem Josh ajka, Josh keze, Josh teste az, amely örökre rajtam hagyja a jelét.

17. rész

Miután lefektetik a gyerekeket, vetélkedőt játszunk, ahol az öt csapatot a házaspárok, illetve Josh és én alkotjuk.

Meglehetősen zavart lelkiállapotban vagyok és Josh is szórakozottnak tűnik, ezért talán annyira nem meglepő, hogy az utolsó helyen végzünk, míg Ben és Ellaine nyeri meg a játékot.

- Ez egyáltalán nem jellemző rád, Josh. – jegyzi meg Robert, miközben rendet rakunk és a lefekvéshez készülődünk – Az első alkalom, hogy nem nyersz, mióta ezt a játékot játsszuk.

Josh nem válaszol, csak legyint egyet.

- Jobb lesz, ha neked adjuk a díványt, Simon. – szólal meg Amanda.

- Mi?! – kiált felháborodottan Josh, mire mindenki meghökkenve néz rá.

Amanda ártatlan pillantást vet a fiára.

- Ma éjjel Simon kapja a díványt. Caroline azt mondja, hogy nyugtalan alvó és az ő szobájukban csak franciaágy van.

- Még nem vagyok… egész jól. – teszi hozzá Caroline – Szükségem van egy külön ágyra. Remélem, nem okozok senkinek sem gondot.

Josh megkövült arccal bámul a családjára, én pedig meglehetősen értetlen fejet vághatok, mert fogalmam sincs arról, hogy min is megy most a vita.

Akkor válik minden világossá, amikor megmutatják a hálószobámat, amit meg kell osztanom Josh-sal.

Az ajtó becsukódik mögöttünk. Joshra meredek, aki szörnyen dühösnek tűnik.

- Josh… - szólalok meg tétován, de Josh tekintetét látva inkább nem folytatom.

- Megmondtam az anyámnak, hogy én alszom ma éjjel azon a díványon. – mérgelődik hangosan – Kizárt dolog, hogy elfelejtette.

- Nincs más hely? – kérdezem halkan.

- Nincs, hacsak nem akar valamelyikünk halálra fagyni. – megdörzsöli a tarkóját és halkan szitkozódik – A terasz jó nyáron, akárcsak a veranda, de télen átkozottul hideg van ott. Sejtenem kellett volna, hogy ez lesz belőle. Anyám egész nap úgy viselkedett, mint egy elégedett macska.

- De… miért?

- Mert így eléri, hogy együtt aludjunk.

Homlokráncolva nézek Joshra.

- Biztos vagy ebben?

- Biztos. Sajnálom, Nikki. – kínosan elhúzza a száját – Igazad volt és én tévedtem. Tisztáznunk kellett volna a kapcsolatunk mibenlétét a családom előtt. – feleli, majd ismét káromkodik egyet.

Nagyot sóhajtva körbenézek a kicsi szobában, aminek kevés berendezése van: egy meghitt, hatalmas ágy, ami mellett egy antik ruhásszekrény áll. Még annyi hely sincs, hogy valamelyikük esetleg az ágy és a szekrény között, a padlón aludhatna. 

Joshra pillantok, aki elkapja a pillantásomat.

- Majd alszom a nappaliban, a kandalló előtt.

Elkezdi kihúzogatni a ruhásszekrény fiókjait, de semmit sem talál bennük. Ezután kinyitja a hálószoba ajtaját, lemegy az előszobába és bekopog egy ajtón. 

Én az ajtónkból figyelem, hogy mit művel.

- Anya! – kiáltja Josh – Hol van a hálózsákom?

Az ajtó kinyílik és ott áll Amanda.

- A hálózsákod? – kérdezi megütközve.

- A hálózsákom. Ne kérdezz vissza! Mindig a ruhásszekrényben volt.

- De hiszen az nyárra való. Télen nem elég meleg.

- Ne aggódj emiatt!

- Drágám, az összes hálózsákot elküldtem tegnap a tisztítóba.

- Decemberben? – kérdezi gúnyosan Josh.

- Hát… tudod…

- Igen, kezdem érteni. – feleli Josh csendesen, majd lényegesen magasabb hangerőre kapcsol, nem törődve a gyerekekkel vagy akár a többiekkel – Lennél olyan kedves és a jövőben nem avatkoznál bele a kibaszott életembe?!

Sarkon fordul és megindul visszafelé, hozzám.

- Nem osztozhatunk az ágyon, hacsak… 

Ma fordul velem elő másodszorra, hogy nem fejezem be a megkezdett mondatomat.

Josh hozzám hajol és megragadja a vállamat.

- Nézd! – mondja gorombán – Akarlak, érted? Szenvedélyesen. De megértettem, hogy te valami mást akarsz. Ha megosztjuk egymással ezt az ágyat, a szándékaimtól függetlenül előbb vagy utóbb történni fog valami és ha megtörténik… Hajlandó vagy lemondani arról az életről, amit elterveztél? Tudni akarom.

- Josh… - suttogom – Ne csináld ezt!

A kezembe temetem az arcomat. A gondolatok vadul kavarognak a fejemben. Mi a fene ütött belém?

Természetesen vonzódok Joshhoz. Ugyanúgy, mint régen. A mai csókja is ugyanolyan felkavaró és megrészegítő volt, mint akkor, amikor még együtt voltunk. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy vonzódok hozzá. Ezt már kezdettől fogva tudom, csakhogy itt már többről van szó. Sokkal többről. És ez kész őrület. 

Felemelem a fejemet és Josh szemébe nézek.

- Josh, nem tehetem, eljegy…

- Ha még egyszer kimondod ezt a szót, megfojtalak. – vágja a fejemhez dühösen, majd elenged, megfordul és kimegy a szobából.

16. rész

Körülnézek. Nagy a hó, a csupasz nyírfák és örökzöldek félkörben állnak, a Nap ragyogóan süt le a felhőtlen égből. Közvetlenül előttem csillog a befagyott tó, ezért egy pillanatra megállok, hogy beszívjam a csípős, tiszta levegőt és élvezzem a csendet és a nyugalmat. Felettem egy repülőgép száll el, fehér csíkot húzva maga után.

Úgy volt, hogy ha megérkezek, odaszólok a mobilomon és valaki kijön elém a Payne családból a lánctalpas motorszánon, de a ház nem tűnt túlságosan messzinek, ezért úgy döntöttem, hogy inkább sétálok. Kiveszem a csomagomat az autóból és elindulok a ház felé.

Könnyű követni a mély hóban a lánctalpas motorszán nyomát, de a ház messzebb van, mint gondoltam, ezért az orrom és az ujjaim egészen meggémberednek, mire átérek a tó túlsó oldalára, a házhoz.

Zegzugos faház előtt állok meg. Hosszú, fedett verandája meglehetősen réginek tűnik, de mégis valahogy takaros. Lépcső vezet a tópartra, a kikötőhöz, ahol nyáron kétségkívül csónakok ringatóznak, most azonban egy motoros szán áll.

Felballagok a lépcsőn és bekopogok.

- Szia, Nikki! – üdvözöl Amanda mosolyogva – Gyalog jöttél? Gyere be!

Átfagytam a hosszúra nyúlt sétám alatt, ezért most jólesik a szoba melege. Ellaine és Caroline is előjön, hogy üdvözöljenek. Miközben lepakolok, közlik velem, hogy a férfiak Lillyvel együtt mind elmentek, hogy kiválasszák a karácsonyfát, ők pedig addig ebédet készítenek. Követem őket a konyhába, hogy én is segédkezzek nekik.

Alig fél óra múlva hangos kiáltozás és lábdobogás hallatszódik, ami jelzi, hogy megjöttek az erdőjárók. Kiszaladunk, hogy megcsodáljuk a vastag törzsű, hatalmas fát.

- Gyönyörű! – lelkendezik Amanda – Még sosem láttam ilyen formás fát.

- Lillynek köszönheted. – mondja Connor némi büszkeséggel.

- Ez volt az utolsó alkalom, hogy lányokat is magunkkal vittünk. – háborog Ben – Lillynek egyetlen fa sem tetszett, ezért a világ végére kellett kutyagolnunk. Három mérföldes körzetben minden egyes fát szemügyre vettünk. Már azt hittem, hogy örökre eltévedtünk a hatalmas hóban.

Mindenki felnevet.

- A fiúk bármelyik féloldalas fát kivágták volna. – méltatlankodik Lilly.

- És mégis, hogyan tévedtél volna el, Ben? – kérdezi csípősen Amanda – Úgy ismered a félszigetet, mint a tenyeredet.

- Most már igen. – feleli Ben.

- Régen volt ilyen szép fánk. – mondja Ellaine és körbejárja a fenyőt – Hála Lillynek. Azt hiszem, mostantól minden évben elküldünk veletek egy nőt, hogy irányítson benneteket.

- Helyes. Ti, fiúk, persze mindig azt mondtátok, hogy a legszebb fát vágtátok ki. – csatlakozik Caroline is a női táborhoz – Már azt hittem, errefelé minden fenyő ferdén nő az uralkodó széljárás miatt.

A férfiak morognak egyet.

- Nikki is megérkezett, így teljes a csapat. – jelenti be Amanda.

Körbejárok és mindenkit üdvözlök, akit eddig nem volt alkalmam köszönteni. Szerencsére a nagy hangzavarban senkinek sem tűnik fel, hogy nem megyek oda Joshhoz.

A férfiak lerázzák a csizmájukról a havat és beviszik a fát a házba. A fenyőt tartóba rakják, mi pedig vizet adunk neki, aztán mindenki a konyha felé veszi az irányt, hogy megebédeljünk.

Mire végzünk, a Nap már alacsonyan jár, ezért ideje begyújtani a nappaliban és elkezdeni feldíszíteni a házat és persze a fenyőt.

- Te jó ég, anya! Honnan ez a rengeteg fagyöngy? – kiáltja Simon, amikor belenéz az egyik dobozba – Bankot raboltál?

- Szamárság, Simon. – feleli Amanda – Mindig ennyit szoktam venni.

Észreveszem, hogy Amanda figyelmeztető pillantást vet a fiára, de ennek okát nem tudom mire vélni.

Simon szemében megértés villan és elvigyorodik.

- Igen, igen, mindenből mindig sokat veszel.

A ház hamarosan úgy fest, hogy akár egy újság mellékletében is megjelenhetne Ódivatú karácsony aláírással. Piros bársonyszalagok fenyőtobozokkal és ágakkal, a képkereteken magyal, a nappali antik fenyőasztalán hatalmas asztaldísz és minden ajtóban fagyöngy. 

Ezzel persze nincs semmi bajom, mert szeretem a régi dolgokat és igazán szép lett a ház és a fa is.

A nagy sürgés-forgásban folyton összeütközök valakivel, de Josh-sal egyszer sem. Szerintem tudatosan kerüljük egymást, de ez nem baj. Nem akarom, hogy a családtagokban hiú remények ébredjenek, ráadásul, mivel nem viselem az eljegyzési gyűrűmet, csalónak is érzem magam.

Nyugtalan vagyok, jóllehet nem tudom, hogy miért. Örülök, amiért most itt lehetek a Payne család körében, mert réges-régen mi is így ünnepeltünk a szüleinkkel és biztos vagyok abban, hogy Macallanék karácsonya egészen más lesz – és ezáltal az enyém is.

Talán Carlos hiányzik. A bátyám is élvezné ezt az ünnepet.

A tágas ebédlőben vacsorázunk, majd Amanda váratlanul Ellaine-nel együtt eltűnik a konyhában. Egy perc múlva kialszanak a lámpák. Egyedül a karácsonyfaizzók égnek és a kandallóban lobog a tűz. A konyhából halvány fény szűrődik ki és kuncogás hallatszik be hozzánk.

Aztán mindenki énekelni kezd.

- Boldog szülinapot…

Amikor visszajönnek az ebédlőbe, akkor látom, hogy Amanda kezében egy torta van. 

Meghökkenek, amikor Amanda megáll a székem mellett és leteszi elém a tortát.

- Boldog szülinapot, Nikki, boldog szülinapot! – fejezik be az éneklést, majd mindenki tapsolni kezd és a fények is újra kigyúlnak.

- Kívánj valamit és fújd el a gyertyákat! – mondja Amanda.

A szívem olyan gyorsan ver, hogy alig tudok levegőt venni.

Josh majdnem szemben ül velem és az este folyamán most először pillant rám. Azonnal rabul ejt a sötét szempár. A szívem lassabban, várakozásteljesen ver és noha nem tudom, hogy mit üzen ez a tekintet, képtelen vagyok elfordulni.

- Kívánj valamit, Nikki! – mondja Josh olyan halkan, hogy szinte alig hallom.

Lesütöm a szememet, mert úgy érzem, hogy képtelen vagyok tovább Josh szemébe nézni.

Egy kívánság. Kívánnom kell valamit – de mit? Hirtelen eszembe jut egy mondat, amit még évekkel ezelőtt olvastam. Valahogy így szól: Te magad ismered legjobban a szíved vágyait. 

Nagyon találó ez a mondat, ezért azt kívánom, hogy teljesüljön a szívem titkos vágya, majd nagy levegőt veszek és elfújom a huszonkilenc gyertyát, amelyek egymás után, sorra kihunynak.

Ezután mindenkitől kapok valami apró kis ajándékot: parfümöt, könyvet… Joshtól pedig egy tucat golyóstollat.

Elnevetem magam és Joshra nézek, mert eszembe jut az a bizonyos este… meg egy másik is, amikor Josh egy egészen más ajándékot adott nekem.

A tekintetünk összekapcsolódik és most először tűnik fel, hogy Josh arca mennyire fáradt, szinte elgyötört.

A szívem a torkomban dobog és lesütöm a pillantásomat. Bármi legyen is Josh baja, nem az én dolgom, hogy megvigasztaljam.

- Ez meg mit jelentsen? – kérdezi Ben nevetve – Josh, nem tudom, hogy csinálod. Te vagy az egyetlen fickó, aki néhány olcsó tollat vesz egy lánynak és ilyen pillantást kap érte.

- Titok. – veti oda Josh könnyedén, de a hangjában hallani a feszültséget.

Vagy csak egyedül én hallom?

- Eredetileg úgy terveztük, hogy a születésnapodat követő hétvégén köszöntünk fel – mondja Amanda később – Nagyon csalódottak voltunk, hogy nem tudtál eljönni, de azért most is jól sikerült, ugye?

- Régóta nem volt ilyen születésnapom. – válaszolom, de gondolatban rögtön leszidom magam, amiért ezt mertem mondani.

Hiszen a Macallan családdal ünnepeltem a születésnapomat az eljegyzésemmel egybekötve. Azokkal, akik hamarosan a családom lesznek, erre én… jobbnak vélem a Payne családdal való együttlétet, mint velük? 

Motyogok egy bocsánatfélét Amandának, majd felpattanok és a fürdő felé rohanok, hogy összeszedjem magam.

Josh az előszobába vezető ajtóban áll és amikor mellé érek, elkap. Gyorsan átölel és mielőtt még tiltakozhatnék, megcsókol.

Amint a szája az enyémhez ér, Joshba kapaszkodok, mire szorosabban magához ölel. Úgy csókol, ahogy egy férfi csókolja haldokolva a szeretett nőt és ez a csók összeköti őket. Ebben a csókban benne van egy élet minden szenvedélye, az eltitkolt szerelmi vallomás. 

Aztán Josh elenged és kilép a házból, én pedig bemegyek a fürdőbe.

Mielőtt azonban belépnék, még hallom Simon hangját.

- Anya! Hol a pokolban vetted ezt a rengeteg fagyöngyöt? 

15. rész

Ray mosolyogva végignéz rajtam.

- Gyönyörű vagy, drágám. - állapítja meg elégedetten és megcsókol.

Kényszeredetten elmosolyodok, majd nagyot sóhajtva visszafordulok a tükörhöz és utoljára megigazítom a sminkemet.

Amint készen vagyok, veszek egy mély levegőt, majd magamhoz veszem a kabátomat és elindulunk.

Ahogy egyre közelebb érünk a Macallan család otthonához, én egyre inkább úgy érzem, hogy elsírom magam vagy sikoltozni kezdek. 

Igazából fogalmam sincs arról, hogy mi bajom van, azon kívül, hogy semmi kedvem a saját eljegyzésemen az udvarias bájcsevegéshez egy csomó olyan emberrel, akiket még csak nem is ismerek és… és nem mellesleg Joshua Payne egy szemét alak, amiért ennyire felhúztam magam miatta. 

Amikor végre eljön a nagy pillanat, elfogadom Ray felém nyújtott kezét és remegő térdekkel mellé állok. 

Ray apja megköszörüli a torkát, majd bejelenti a vendégeknek az eljegyzést, mire a vendégek körénk gyűlnek, Ray pedig egy ezer wattos vigyor mellett az ujjamra húzza a gyűrűt. 

A gyémánt gyönyörűen csillog az ujjamon, amit mindenki nagy érdeklődéssel figyel, különösen akkor, amikor Ray megemlíti, hogy ő tervezte a gyűrűmet.

Őszintén szólva, azt hittem, hogy jobban fogom érezni magam, ha végre rajta lesz a gyűrű az ujjamon… de nem így történt. Szerintem a gyűrűm sokkal jobban érdekel mindenkit, mint én magam. Természetesen megértem, hogy a Macallan család befolyásos és ezért befolyásos a baráti köre is, én pedig csak egy egyszerű lány vagyok, de… könyörgöm! A mai estének elméletileg Rayről és rólam kellene szólnia… ehhez képest a központi szerep Rayé és a jegygyűrűé… Na köszi. Minden lány csak erre vágyik.

Vagy csak én vagyok nagyigényű? 

Azt hiszem, azt legalább jól tettem, hogy levettem a nyakamból a Joshtól kapott nyakláncot és visszatettem a dobozába, mielőtt Ray megérkezett volna hozzám. Biztos, hogy most mázsás súlyként húzna lefelé az ékszer, noha most sem vagyok túlzottan megkönnyebbült.

Egyre inkább várok, de hogy mire, azt én magam sem tudom.

A bennem dúló vihar senkinek sem tűnik fel, mindenki negédesen mosolyog ránk, én pedig már-már automatikusan, egy udvarias mosoly mellett fogadom a gratulációkat.

Hivatalosan is eljegyeztek, de csak zavart és nyugtalanságot érzek.

A Josh-sal való vitám és az eljegyzésem miatt az utóbbi időben megint kerültem a Payne családot. A meghívásokat a munkámra hivatkozva lemondtam, de ma újra találkozok velük.

Reggel Amanda felhívott, hogy értesítsen Hannah megszületéséről, így megígértem neki, hogy bemegyek a kórházba. A meghívásokat lemondhattam, de azt már nem tehetem meg, hogy ne menjek be a kórházba meglátogatni őket.

A kisbabának göndör haja és olyan csokoládébarna szeme van, mint Joshnak és a testvéreinek. Érdeklődve tekintget körbe, mintha csak kíváncsi lenne az új környezetére.

Csendben figyelem, ahogy Caroline és a csecsemő boldogan nézik egymást. 

Csak akkor szorul el a torkom, amikor Josh belép a kórterembe.

Szótlanul Joshra meredek és megpróbálok mosolyogni, de nem sikerül, mert eszembe jut a legutolsó találkozásunk.

Érzem, hogy van valami, amiről tudnom kellene. Valami, amit meg kellene értenem, de képtelen vagyok megragadni a ködös gondolatfoszlányokat.

Josh felém biccent. A szeme komor, de ezt és a köztünk vibráló feszültséget szerencsére nem veszi észre sem Simon, sem pedig Caroline. Minden figyelmüket leköti most az apró kis csoda: egy új élet.

Hannahra figyelek, de a szemem sarkából látom, hogy Josh a gyűrűsujjamra pillant és felvonja a szemöldökét, amikor látja, hogy csupasz.

Legszívesebben közölném vele, hogy csak miatta és a családja miatt vettem le, de természetesen nem mondhatok semmit. Várnom kell az ünnepek végéig.

- Meg akarod fogni? – kérdezi Caroline tőlem.

Bólintok és felállok, hogy közelebb menjek hozzájuk. Amikor lehajolok a babához, egy pillanatra Joshra nézek.

Az arca olyan, mint a kő. Még soha nem láttam ilyen keménynek vagy ilyen hidegnek és rádöbbenek arra, hogy jól döntöttem. 

Ha lett is volna a szívem mélyén valami kételyem Josh-sal kapcsolatban, akkor azt sürgősen el is felejthetném, mert most megkaptam rá a választ.

Gyorsan félrefordítom róla a tekintetemet és inkább Hannahra koncentrálok.

Mosolyogva átveszem a kisbabát Caroline-tól, de nem tudok csak és kizárólag rá figyelni, mert végig magamon érzem Josh kutató tekintetét…

14. rész

Idén a születésnapom hétfőre esik. Talán a születésnapom az egyetlen oka annak, amiért jól indul a reggelem. Sikerült elaludnom. Bágyadtan és rosszkedvűen ébredtem. Ráadásul ma este a Macallan családdal leszek, mert náluk ünnepeljük meg a születésnapomat és az eljegyzésünket.

Kibírom. Bárcsak Ray ne ragaszkodott volna a jegygyűrű ünnepélyes keretek között történő átadásához! Most már túl késő, hogy változtassak rajta. 

Jó lenne, ha már rajtam lenne a gyűrű. Akkor talán nem érezném ezt a gyötrő, felemás állapotot. Túl akarok végre lenni az eljegyzésen.

Ma este különösen nagy gondot fordítok az öltözködésre és a sminkelésre. Egy vörös, elegáns ruhát veszek fel, mert abban biztos vagyok, hogy a Macallan család és a barátaik felettébb elegánsak lesznek és nem akarom leégetni Rayt.

A ruhám után hamar rám kerül a smink is, de a hajamat képtelen vagyok feltűzni. A fürtjeim újra és újra kiszabadulnak a hajtűk alól. Mindenképpen fel akarom tűzni, mert Raynek így sokkal jobban tetszik, mint amikor ki van engedve.

Váratlanul megszólal a csengő. Te jó ég! Azt hittem, hogy van még legalább fél órám.

A kaputelefonhoz szaladok és megnyomom a gombot anélkül, hogy beleszólnék. Kinyitom az ajtót és gyorsan visszaszaladok a fürdőbe.

- A fenébe is! – kiáltom dühösen, amikor a haja negyedszerre is kicsúszik a csatok alól – Gyere be! – szólok ki, amikor meghallom a kopogást – Ne haragudj, de késésben vagyok! Egyszerűen nem tudom feltűzni a hajam.

- Segítsek?

Azonnal megpördülök. Azt hittem, hogy Ray jött meg értem, ehelyett…

- Josh! – kiáltok fel mosolyogva – Hát megjöttél!

A szívem vadul kalapál, miközben Joshhoz megyek és átölelem. 

Igaz, hogy nem háborús országból jött, de… muszáj volt megölelnem. Azt hiszem, hogy ez még a régi időkből rögzült be nálam.

- Megjöttem. – bólint Josh, majd szorosan magához von – Tilos így mosolyognod egy olyan férfira, aki megígérte, hogy többé nem csókol meg. – suttogja a hajamba.

Amikor Josh elenged, egy pillanatra megérintem az arcát.

- Hideg vagy. – állapítom meg, miután leengedem a kezemet.

- Hideg az éjszaka. – vállat von, majd fürkészve néz rám – Ma van a nagy nap, ha nem tévedek.

- Igen. – bólintok – Valójában azt hittem, hogy Ray jött értem. Egyébként hány óra?

- Tíz perccel múlt hét.

- Hála Istennek! Még van húsz percem, hogy feltűzzem a hajam.

- Nekem így is tetszik. – vigyorog rám sokat sejtetően Josh.

- Ray jobban szereti, ha feltűzöm.

Josh felvonja a szemöldökét.

- Igen? Miért?

Nem válaszolok, helyette inkább elkezdem fonni a hajamat. Ha a konty nem jön össze, akkor majd francia fonatba tűzöm. Nehogy már kifogjon rajtam a saját hajam!

- Sokat elárul a dolog. – jelenti ki Josh – Biztos, hogy akarod azt az eljegyzést?

- Mit árul el? - kérdezem – Jobban áll nekem, ha fel van tűzve a hajam.

- Ez nem igaz. Komolyabbnak, fegyelmezettebbnek látszol és ez egészen más. Ray a rakoncátlan fürtöket talán megfékezheti, de mi lesz az egyéniségeddel?

Komolyan nem értem, hogy egy perccel ezelőtt még miért éreztem magam ilyen jól Josh társaságában.

- Jobb lenne, ha most elmennél. – mondom neki barátságtalanul – Ray hamarosan itt lesz és addigra szeretnék elkészülni.

- Nem vagy kíváncsi, mit hoztam a születésnapodra?

- Ajándékot hoztál a születésnapomra? 

Gyerekes örömmel pillantok Joshra és leteszem a fésűt.

- Persze.

- Nem kellett volna. Mi az? – kérdezem mohón, mire Josh felnevet.

A kabátja zsebébe nyúl, elővesz belőle egy nagy ékszeres dobozt és átadja. 

Izgatottan átveszem a dobozt, adok egy puszit Josh arcára, majd felnyitom a dobozt.

Képtelen vagyok megszólalni. A dobozban lévő fehér szaténanyagon fekszik a leggyönyörűbb ékszer, amit valaha is láttam. Nyers, barbár kidolgozású, tömör aranyból, mintha egy hercegnőnek készült volna. Vagy jobban mondva egy hadúr lányának.

- Ó, Josh. – suttogom – Ez gyönyörű! Hol szerezted?

- Egy ókori, kelta darab másolata..

- Túlságosan drága. – tiltakozok Joshra nézve – Nagyon… nagyon kedves tőled, de nem fogadhatom el.

- Egyáltalán nem volt drága. – mondja mosolyogva, majd kiveszi az ékszert a dobozból és mögém áll – Csak aranyozott. Talán azt hitted, hogy tömör arany?

A tükörből Joshra mosolygok. Hogyan is lehetne arany? Milyen ostoba voltam, hogy ezt feltételeztem. Miért is venne nekem drága ékszert? Nincs semmi közünk egymáshoz – már.

Amikor Josh felemeli a karját, hogy a nyakamba akaszthassa a láncot, előrehajolok és oldalra húzom a hajamat.

Várakozásteljesen elmosolyodok és ekkor hirtelen végbemegy a változás. A rakoncátlan fürtjeim, a mélyvörös ruhám és a nyaklánc… Olyan, mintha a képzelet világából léptem volna ki. A nyaklánc kiemeli az arccsontomat és ettől valahogy vadnak és fékezhetetlennek tűnök. 

Josh tekintete a tükörben találkozik az enyémmel.

- Hát nem csodálatos? – kérdezem az ékszerre utalva.

- De igen. – feleli Josh kissé rekedten – El fognak ájulni, ha meglátnak.

Felnevetek.

- Tényleg? Bizonyára úgy találják majd, hogy nem vagyok Rayhez való.

- Nem?

Továbbra is mosolygok, de közben gombócot érzek a torkomban. Nagyot nyelek.

- Úgy értem… nem vagyok közéjük illő.

- Drágám, nem vagy közéjük illő? Nem gondolod, hogy pont ezért választott Ray? Mert különbözöl tőlük? Feltételezem, Ray nagy sokban hasonlít az anyjára.

Csakugyan ezért választott volna Ray? Valójában még soha nem gondolkoztam el azon, mennyire különbözök a Macallan családtól. Sosem hasonlítottam össze magam velük. 

Ismét a tükörképemre pillantok.

- Ez én lennék?

A tekintetünk ismét összekapcsolódik a tükörben.

- Erre kizárólag csak te tudod a választ.

Sürgetést hallok ki Josh hangjából, mintha mondani akarna nekem valamit. A tükörképemet bámulom. Talán tényleg ilyen vagyok. Primitív erő, vad, érzéki kisugárzás. 

A világ hirtelen nagyon furcsának tűnik, mintha eddig mindent egy homályos tükrön keresztül láttam volna és még nem egészen szoktam volna hozzá az éles képhez.

- Egy dolgot tudok. – szólalok meg végül – Ha ez valóban én vagyok, akkor ma este semmiképp sem fogjuk bejelenteni az eljegyzést.

Hogyan is tehetnénk? Tele vagyok kétségekkel… Olyan érzések és gondolatok kavarognak bennem, amiknek nem kellene, különösen nem az eljegyzésem előtt alig egy órával.

- Képtelen vagyok elmondani az embereknek, hogy milyen is vagyok valójában. Érted?

Túl sok minden történt a múltamban, ami miatt ma már nem vagyok az a Nikki, aki régen voltam.

- Nem. – mondja szenvtelenül Josh – Rengeteg oka lehet, amiért el akarod rejteni az igazi valódat. De ha ma este félelemből nem vállalod saját magadat, akkor nem menekülsz meg a Ray Macallannel kötendő házasságtól, jóllehet azért választott téged, mert te más vagy, mint ő.

Érzem, hogy hirtelen harag támad bennem.

- Miért szólsz bele az életembe? Mit akarsz bizonyítani azzal, hogy kevéssel az eljegyzésem előtt idejössz és elrontasz mindent?

- Nem mindent. – jegyzi meg szárazon – Ha még emlékszel rá, a hajadat már akkor sem tudtad feltűzni, mielőtt megérkeztem. A hajadnak legalább megvan a magához való esze.

- És nekem nincs? – kiabálom neki dühösen.

Josh lassan elvigyorodik.

- Drágám, amikor így kiabálsz velem, hogyan gondolhatnám, hogy megvan a magadhoz való eszed?

- Mit tudsz te erről? – továbbra is ordítozok Josh-sal – Mit tudsz a szerelemről vagy a házasságról? Visszarettensz az érzelmektől ugyanúgy, mint régen. Semmit sem változtál, Josh. És semmit sem tudsz ezekről az érzésekről.

A vigyor eltűnik Josh arcáról és látni rajta, hogy őt is elfogja az indulat.

- Ezt tudom. – mondja a türelmét elvesztve, durván megmarkolja a karomat és magához ránt – Ezt tudom. – ismétli meg még egyszer, miközben a karja roppant erővel fonódik körém és a szeme komoran az arcomat fürkészi.

A szívem riadtan ver és megpróbálok szabadulni a szorításból.

Aztán az ölelés váratlanul lazul. Josh keze a hajamra siklik, a szája pedig feltartóztathatatlanul közelít az enyémhez, majd rátapad.

Képtelen vagyok védekezni a rám törő szenvedély ellen. Érzem, hogy szinte forr a vérem. Olyan, mintha visszarepültem volna az időben. A csók alatt lehunyom a szemem és a kezemet Josh tarkójára csúsztatom. A nyelve sürgetően utat tör és amikor összeér az enyémmel, jóleső borzongás fut végig rajtam. 

De semmi sem tart örökké, ahogyan ez a csók sem. Amikor ráeszmélek arra, hogy mit művelünk, ellököm magamtól Josht.

- Nem? – kérdezi végül Josh.

- Ez mit bizonyít? – kérdezem nyersen, levegő után kapkodva – A házasság nem jelenti azt, hogy örökre megszűnik a kísértés.

Josh örömtelenül felnevet.

- A kísértés? Te ezt így nevezed?

- Miért, te hogy nevezed?

A tekintetében harag villan, ahogy végignéz rajtam.

- Pontosan tudod, hogy nevezem. Nem akarod, hogy kimondjam, ugye? Összezavarná a rendezett, biztonságos kis életedet.

Igaza van. Nem akarom hallani, hogy a szenvedély fontosabb, mint a házasság és hogy egy futó kaland Josh-sal többet ér, mint a Rayjel eltöltendő hosszú évek, mert ha Josh ezt kimondaná, talán elhinném neki és mindent felrúgnék érte. 

Igen. A mostanában együtt töltött idő, az összemosolygások, a csókok… Mindent odaadnék érte, hogy újra átélhessem mindazt, amit régen, amikor Josh-sal voltam, de nem véletlenül szakítottunk. És abban is biztos vagyok, hogy az igazi árat később kellene megfizetnem, amikor Josh faképnél hagyna. Akkor nem maradna semmim sem.

- Igen, azt hiszem, összezavarna. – mondom hidegen, mire Josh felkapja a kabátját és elrohan.

13. rész

A vacsora után Josh ismét hazavisz.

- Nem bolondíthatjuk tovább a családodat. – fordulok a kocsiban Josh felé – Ez nem tisztességes.

- Most ne beszéljünk erről! – mondja Josh.

- Mikor beszéljünk? – csattanok fel haragosan – Hamarosan itt a születésnapom. Nem folytatom tovább ezt a játékot. Hazugságban élünk és közben a családod befogadott engem. Úgy érzem, becsapom őket. 

- Tényleg? Van kiút.

Homlokráncolva nézek Joshra. Nem értem, hogy mire gondol.

- Mit mondjunk nekik?

- Nem gondolod, hogy bolhából elefántot csinálsz? A többiek befogadtak a családba? Hol itt a gond? Egy szóval sem mondtam nekik, hogy feleségül akarlak venni. Egyébként is jobban ismernek, semmint hogy ilyesmit várjanak el tőlem.

Természetesen ez igaz volt. Az évek folyamán tucat számra fordulhattak meg a nők a családi vacsorákon. 

De ettől függetlenül nem érzem magam jobban. Akarva-akaratlanul eszembe jutnak a régi idők, amikor Josh meg én… 

Vajon elvett volna vagy egyáltalán hajlandó lett volna bemutatni a családjának, ha nem történik meg Will-lel az, ami és együtt maradtunk volna? Nehéz kérdés, különösen majd’ három év távlatából.  

- A többi barátnőddel is ilyen kedvesek voltak?

Josh hallgat egy kicsit, mielőtt válaszolna.

- Nem ennyire. Saját magadért szeretnek. Hol itt a gond? – ismétli meg a válasza végén a korábbi kérdését.

- Nem lennének ilyen szívélyesek, ha nem hinnék azt, hogy…

- Nem hisznek semmit. – vág a szavamba Josh – Kedvelnek téged és szívesen vannak együtt veled. És te is szereted őket, ha nem tévedek. – egy pillanatra rám sandít – Vagy most próbálod tapintatosan tudomásomra hozni, hogy eleged van a zajos családi összejövetelekből és jobban kedveled Macallanék távolságtartó, hűvös modorát?

- Nem! Egyáltalán nem erről van szó. De az az érzésem, hogy ők… úgy értem, miért hívtak meg engem, sőt még Carlost is karácsonyra?

- Miért ne tehetnék?

Van valami furcsa Josh hangjában, csak azt nem tudom, hogy mi.

- Úgy érted, az édesanyád nem akar összeboronálni bennünket?

- Az anyám mindenkivel mindig össze akar boronálni. – nevet fel Josh – Ez nem jelent semmit. Azt hittem, már ismered.

Nagyot sóhajtok. Érzem, hogy Josh valamit nem mond el. De ha igaz, hogy a családja elfogad engem a kapcsolatunk minőségétől függetlenül, akkor értelmetlen vitatkoznom, hiszen ezzel csak azt kockáztatnám, hogy esetleg soha többé nem látom őket.

- De…

- Ha attól tartasz, hogy újra megcsókollak, mindössze annyit mondhatok, hogy ösztönös késztetés volt, de ha ragaszkodsz hozzá, a jövőben tartózkodom az efféle megnyilvánulásoktól. – megint rám sandít – Egyébként holnap elutazom, tehát…

- Mi?! – kiáltok fel ijedten – Csakugyan?

- Igen.

- És hová? – a gyomrom görcsbe rándul, ha arra gondolok, hogy Josh elutazik, mert az nyilvánvalóan azt jelenti, hogy valami háborús övezetbe megy… mint régen…

- Európába.

A szívem heves zakatolásba kezd az aggodalom miatt.

- Valamelyik háborús városba? – kérdezem suttogva.

Josh hallgat, miközben megáll egy stoptáblánál. Rám néz. Sötét, kifejezéstelen tekintete láttán még szaporábban ver a szívem. 

- Aggódsz értem?

- Hová? – kérdezem ismét.

- Csak ókori, történelmi helyszínekre. Szükség van a sorozatunkhoz még néhány felvételre. – válaszolja végül és gyengéden végigsimít az arcomon – Semmi extra nincs benne.

Tudom, hogy melyik sorozatról beszél. A múltkor láttam a TV-ben, hogy ez a műsor az ókori háborúkat mutatja be.

Még jó, hogy nem a mostaniakat…

Megkönnyebbülten felsóhajtok, közben pedig észreveszem, hogy remegek.

Josh is észreveszi, mert a tekintete aggódóvá válik.

- Nikki… - kezdi Josh, de felharsan mögöttünk egy duda, ezért inkább gázt ad.

Amikor megérkezünk, leállítja az autót és felém fordul.

- Jövő pénteken a család vár téged, akkor is, ha én nem leszek ott. Kérlek, menj el, hogy ne aggódjanak.

- Tényleg azt hiszed, hogy helyesen járunk el?

- Ha a családom azt reméli, hogy feleségül veszlek, akkor karácsony előtt nem kellene kiábrándítani őket. Számítanak a jelenlétedre legalább a fa feldíszítésénél. Elrontanád az örömüket, ha nem mennél el. Épp elég baj, hogy karácsonykor nem tudsz ott lenni, mert másnak a menyasszonya vagy. Mi lenne, ha az ünnepek után mondanánk el nekik?

Ha Josh így látja jónak, akkor én nem fogok vitatkozni.

Mély levegőt veszek.

- Rendben. – mondom, közben pedig úgy érzem magam, mint egy halálraítélt, aki haladékot kapott.

12. rész

- Késésben vagyok. – szólok bele a kaputelefonba – Megvársz vagy menjek utánad a saját autómmal?

- Megvárlak. – mondja Josh – Feljöhetek?

- Hogyne. – felelem neki, majd megnyomom a gombot, hogy Josh bejusson.

Mivel még csak fehérnemű van rajtam, gyorsan felkapok egy fürdőköpenyt és az ajtóhoz szaladok, hogy kinyissam azt.

- Szia! – üdvözöl Josh vidáman és lehajol, hogy adjon egy puszit az arcomra, ami ellen semmi kifogásom, mert a csütörtöki vacsora óta valahogy közelebb kerültünk egymáshoz – Na, milyen alakítást nyújtottam?

Elmosolyodok.

- Remek voltál. Teljesen lenyűgözted Rayt.

- Gondoltam.

Figyelmesen Joshra nézek, hogy vajon gúnyolódott-e az imént, de ártatlan nyájassággal néz vissza rám, ezért kissé megnyugszok.

- Hálás vagyok érte, de ha nem akarod nagyon megvárakoztatni a családodat, akkor jobb, ha a kocsiban beszélgetünk.

Beszaladok a hálóba a ruhámért, majd visszatérek Joshhoz, aki épp a konyhában lévő asztalnál áll és a vasárnapi újság keresztrejtvénye felett mereng.

- Van itt olyan toll, ami fog? – kérdezi rám pillantva.

Sikertelen próbálkozásainak eredményeképp már egy halom ócska toll hever a virágváza mellett.

- Nézd meg a telefonnál. – javasolom vállvonogatva.

- Minek tartogatod ezeket? – érdeklődik Josh kíváncsian.

- Sosem jutok hozzá, hogy kidobáljam őket. – válaszolom neki mosolyogva.

- Megértem a szempontodat. Legalább egynapi komoly munka lenne. – egy széles vigyort villant felém, mire megcsóválom a fejemet, majd a ruhámmal együtt bemegyek a fürdőbe, hogy összekészülődjek.

Épp becsuknám magam után az ajtót, amikor Josh megjelenik a fürdőajtóban és felém mutatja a kezében lévő használhatatlan tollakat.

- Most figyelj!

- Ki akarod dobni őket? – kérdezem tőle

- Nem is az Ontariói Királyi Múzeumba készülök velük.

- Ne nevettess, épp a szememet festem.

Josh magamra hagy, én pedig hallom, hogy a tollakat bedobja a szemetesbe.

- Köszönöm. Óriási terhet vettél le a vállamról. Én képtelen lettem volna rá. – kiáltom ki neki, hogy meghallja a mondandómat.

- Josh Golyóstollirtó Szakszolgálata. Állunk rendelkezésére. – kiáltja vissza hasonló hangerővel.

Amint elkészülök a sminkemmel, belebújok a ruhámba.

- Ugye tudod, hogy rosszul töltötted ki a rejtvényt? – kérdezi Josh.

- Elvesztettem a türelmemet. – bosszúsan felsóhajtok – Segítenél?

Kisvártatva Josh kíváncsian megáll a fürdőajtóban. 

- Azt hiszem, elakadt a zipzár. – fogalmazom meg neki a problémámat.

Josh bólint egyet és hozzám lép, mire hátat fordítok neki és oldalt húzom a hajamat. 

- Beleakadt a hajad. – szólal meg, rögtön utána pedig megérzem az ujjait a nyakamon.

Megborzongok és meglepetten lehunyom a szememet. Mozdulatlanul állok, szinte még lélegzetet sem merek venni, amíg Josh a zipzárral bíbelődik.

Végül sikerül kiszabadítania a hajtincsemet, mire megkönnyebbülten sóhajtok egyet.

- Na… - kezdek bele, de elhallgatok, amikor megérzem Josh száját a nyakamon.

Megint lehunyom a szememet.

- Josh. – suttogom – Ne csináld ezt!

Az imént még tréfálkoztunk, mintha ugyanúgy barátok lennénk, mint régen, a közös munkánk megkezdésekor. Mitől változott meg hirtelen a légkör?

- Nikki…

Ismét megborzongok. Josh hangja olyan, mintha a sivatagban végre éltető vízre talált volna. 

Megfogja a karomat, a másik keze a hajamba túr, miközben a szája továbbra is a fülem alatti érzékeny területet kutatja.

Szinte mozdulatlanul állunk. Érzem, hogy a vágy a hatalmába kerít – és nem csak engem.

- Josh. – zihálom halkan – Eljegyzett menyasszony vagyok.

- Még nem. – mondja Josh kétségbeesetten – Még nem.

Maga felé fordít és kisimít egy tincset a homlokomból. A szeme sötéten ragyog, a keze pedig, mint a vaskapocs szorítja továbbra is a karomat.

- Még nem. – mondja újra és megsimogatja a hajamat és a nyakamat – Nikki…

Ez a házasság. Ellenállni a fizikai vonzerőnek egy erősebb, értékesebb kötelék kedvéért. Ha most elbukom, akkor örökre elbuktam. Nem csalhatom meg Rayt… 

Sikerül időben elfordítanom a fejemet és kitérnem Josh szája elől.

Mindketten dermedten állunk, a testünk pedig majdnem összeér. Josh sokáig mélyen a szemembe néz, majd végül elenged, én pedig pánikszerűen elhagyom az apró fürdőt.

A Payne család már a karácsonyt tervezgeti, amikor nekiállunk a vacsorának.

- A tónál töltjük az ünnepeket. – magyarázza Amanda – Simon születése óta minden karácsonykor ott vagyunk. Ben akkoriban hároméves volt és szentül hitte, hogy nincs karácsony hó nélkül. Torontóban nem esett, ezért felmentünk a tóhoz. Azóta minden évben ezt tesszük.

- Remélem, Hannah előbb megérkezik. – mondja Simon és tettetett szigorral Caroline-ra néz – Beszélj vele, rendben?

Caroline derűsen elmosolyodik és a kezét a már igencsak gömbölyű pocakjára simítja.

- Ne aggódj! Megjön, ha itt lesz az ideje.

- Nem szeretném, ha ott fent elakadnánk a hóban, mikor vajúdni kezdesz. – morogja Simon.

- Te is jössz, Josh? – kérdezi Ellaine.

- Persze.

- Hozz magaddal meleg ruhát, Nikki! Rengeteget sétálunk és korcsolyázni is szoktunk. – mondja nekem Ben, Josh legidősebb bátyja.

Jó érzés, hogy máris családtagként kezelnek, de tudom, hogy nem fogadhatom el a meghívást. Ezúttal nem.

- Sajnálom, de karácsonykor nem jöhetek. – felelem fájó szívvel.

Az ünnepeket természetesen Ray családjával kell töltenem. Elvárják tőlem.

Mindenki azonnal tiltakozni kezd, Amanda pedig meghökkenve néz rám.

- Carlos hazajön karácsonyra? Ez az oka?

- Valószínűleg itt lesz a bátyám. Általában együtt töltjük az ünnepeket. De nem…

- Miért nem hívod meg őt is? – vág a szavamba Simon – Szívesen látjuk és lesz elég hely Hannah érkezése ellenére. Meglátod, jó buli lesz.

Némán megrázom a fejemet.

- Nem mehetek. Tényleg nem. Sajnálom. Szeretnék, de…

Az ajkamba harapok és rémülten érzem, hogy mindjárt elbőgöm magam, akár egy csalódott kisgyerek. Joshhoz fordulok támogatásért, de ő egy szót sem szól. Egyszerűen csak néz. Miért nem mond semmit? Miért nem közli velük, hogy én nem jöhetek?

Most döbbenek rá ismét, hogy véget kell vetni ennek a játéknak. A többiek családtagként kezelnek, mert azt hiszik, hogy Josh komolyan udvarol nekem. Meg kell mondanom nekik, hogy én Ray menyasszonya vagyok. A barátságukat talán a jövőben sem tagadja meg a Payne család – ezt őszintén remélem –, de tudniuk kell, hogy Josh és én sosem leszünk egy pár.

Már nem.

Ám képtelen vagyok elmondani az igazságot.

- Akkor legalább gyere el karácsonyfát díszíteni! – javasolja Simon – Az legalább olyan mulatságos, mint maga a karácsony.

- Igen, gyere el! – erősködik Connor is.

Gyámoltalanul Joshra nézek. Miért nem mond valamit és ment ki engem?

- Josh, úgy látom, neked kell állást foglalnod az ügyben. – szólal meg Robert, Josh apja.

Mindenki elhallgat. Josh-sal egymás szemébe nézünk.

- Hát persze, hogy eljön. – jelenti ki Josh végül.