2014. október 1., szerda

Egyedül - 1. rész

A jelen

- Kate?
Nem fordulok a hang irányába, továbbra is kifelé bámulok az ablakon, de ettől még a szemem sarkából látom, hogy John, a bátyám sóhajtva közelebb jön hozzám. Megáll előttem, majd leguggol és a kezét a térdemre teszi.
- Ne csináld ezt, húgi! Semmi értelme annak, hogy tönkretedd magad.
- Igazad van. – a bátyám felé fordítom a fejemet – Semmi értelme sincs már semminek.
- Én nem ezt mondtam.
Ismét az ablak felé nézek, mintha az annyira érdekes lenne.
- Nem vagy éhes?
Tagadólag megrázom a fejemet. Hogyan is tudnék most enni?
- Mit tegyek, hogy megint jól legyél?
Keserűen elmosolyodom. Én már sosem leszek jól…
- Nem te tehetsz róla, Kate.
- Szeretnék egyedül lenni. – mondom halkan.
- Rendben. – John feláll, majd az órájára les – Egy óra múlva vacsora, akkor visszajövök.
Bólintok, mire a bátyám kimegy a szobából, így ismét egyedül maradok.
Egyedül… mennyire gyűlölöm ezt a szót!


2009. szeptember
Unottan nézek körbe a teremben. Csupa idegen arc, egyedül a bátyámat ismerem a jelenlévők közül. Még mindig nem értem, hogy tulajdonképpen miért is kellett elkísérnem Johnt erre az összejövetelre. Jó, persze, kellett neki egy kísérő, de akkor is… halálra unom magam, ráadásul még jó pár órán keresztül itt kell lennünk.
Épp azt tervezem magamban, hogy miként is fogok bosszút állni Johnon, amikor valaki megköszörüli mellettem a torkát. A hang irányába fordulok: egy öltönyös pasi áll mellettem. Ez mondjuk nem meglepő, tekintve, hogy itt az összes férfi öltönyben van.
Kérdőn pillantok rá, mire átnyújtja nekem a névjegykártyáját. Némi habozás után átveszem tőle és megnézem a rajta lévő nevet: Zachary Thompson. Hát, fogalmam sincs, hogy mit keres itt ez a Zachary… még unaloműzőnek se lenne jó, olyan karót nyelten áll itt mellettem.
- Nos… - még egyszer a kártyára lesek, majd elmosolyodom – kedves Zachary… - a mosolyom dühbe csap át – dugja fel a kártyáját oda, ahová gondolom. – visszaadom neki a kártyát, kiiszom a maradék pezsgőt a poharamból, majd sarkon fordulok és elmegyek a bár irányába.
Öt perccel később egy teli pohár társaságában kimegyek az erkélyre. Kell némi friss levegő… bent már nem sokáig bírtam volna.
Leteszem a poharamat a korlátra. Körbenézek: szerencsére nincs idekint senki sem rajtam kívül. Még jó… semmi kedvem egy ostoba bájcsevegéshez.
- Nem fázik?
A váratlan kérdést követően hirtelen megfordulok, mire sikeresen lelököm a poharamat az erkélyről. Remek!
Villámló szemekkel nézek a velem szemben állóra. Elképedve veszem észre, hogy a fickó nem más, mint Zachary, akit én az előbb lazán elküldtem a fenébe. Ám ahelyett, hogy bocsánatot kérnék vagy valami, mérgesen ráripakodok.
- Megőrült? Muszáj volt megijesztenie?
Zachary elmosolyodik és közelebb lép hozzám.
- Sajnálom. Nem volt szándékos.
- Oda a pezsgőm. – jegyzem meg szárazon.
- Mindjárt kerítek Önnek egy másikat.
Mielőtt bármit válaszolhatnék, eltűnik. Hát fura egy fazon, az egyszer biztos. Mindazonáltal be kell vallanom magamnak, hogy meglehetősen helyes: fekete haj, zöldes szempár, markáns arcvonások, izmos vállak… Kár, hogy ő is aktakukac-típus.
A korlátnak támaszkodom, amikor Zachary ismét megjelenik. Átnyújt nekem egy poharat, amit elveszek tőle, majd hátat fordítok neki. Ezennel én befejezettnek tekintem a beszélgetést, de ő feltehetően nem, mert mellém lép.
- Mit akar? – kérdezem úgy, hogy közben nem nézek rá.
- Még nem válaszolt. 
- Mire?
- Nem fázik?
Ja, tényleg. Ezt kérdezte meg, amikor a frászt hozta rám.
- Nem hiszem, hogy erről magával kéne beszélgetnem. – pillantok rá felhúzott szemöldökkel.
Zachary mosolyogva megvonja a vállát.
- Nekem mindegy. De aztán ne panaszkodjon, ha megfázik.
Értetlenül meredek rá.
- Miért panaszkodnék? Nem valószínű, hogy máskor is találkozunk.
- Úgy gondolja?
Homlokráncolva nézek rá. Őszintén szólva kész rejtély ez a pasi! Más a helyében tuti, hogy megsértődött volna, de ő… úgy tűnik, hogy nem. Fogalmam sincs, hogy mit akar még, de kezdem már nagyon unni.
- Igen. – közlöm vele határozottan, majd ismét előre fordulok. 
A szemem sarkából látom, hogy ő is hasonlóképp tesz. Nem igaz, hogy nem tudok megszabadulni tőle!
Rásandítok, de lehetőleg úgy, hogy ő ezt ne vegye észre. Kis mosoly bujkál a szája szélén. Ismét megállapítom magamban, hogy jó pasi… kár, hogy aktakukac.
- Mondja, meddig fog még vizslatni? – a mosolya vigyorrá változik, amikor rám pillant – Ne értse félre, ez nagyon hízelgő rám nézve, csak érdeklődöm.
Elfut a méreg. Ő most komolyan szórakozik velem? Nagyon úgy tűnik… Szerintem élvezi azt, hogy bosszant. De ha ő ilyen, akkor én is ilyen leszek… Bosszúból amúgy is jó vagyok.
Teljesen felé fordulok, majd belekortyolok a pezsgőmbe, de persze úgy, hogy egy csepp mellé menjen és hagyom végigfolyni a nyakamon, egészen le a dekoltázsomig. Elégedetten villan a szemem, amikor meglátom a tekintetét, amely természetesen végigkövette a kis csepp útját. Még jó, hogy ezt a ruhát vettem fel és nem valami zártat.
Közelebb lépek hozzá, már amennyire ez még lehetséges. Érzem a leheletét az arcomon és persze azt is észreveszem, hogy mélyen beszívja a levegőt. Ez jó… nagyon jó.
- Mondja, Zachary…
- Zach. – szól közbe rekedtes hangon.
Bólintok.
- Rendben… Tehát Zach… - a mellkasán végigfuttatom az ujjaimat, aminek hatására kissé megremeg – Nem szomjas?
- Nem, én…
Nem hagyom, hogy befejezze, egészen egyszerűen hátrálok tőle egy lépést, majd a maradék italomat az arcába öntöm. Vigyorogva szemlélem a művemet.
- Remélem, hogy ez kellőképp lehűtötte. – jegyzem meg csúfondárosan, majd faképnél hagyom.
Bosszúsan megyek vissza a terembe. Most azonnal megkeresem Johnt és hívok egy taxit. Mára már nagyon elegem van ebből az összejövetelből, Zachből pedig különösen.
Néhány férfi társaságában végre meglátom a bátyámat, így egyenesen odamegyek hozzá. Megfogom a karját, majd elhúzom a többiektől. Ő persze bőszen szabadkozik a férfiaknak, de ez engem most nem érdekel. Haza akarok menni! Akár vele, akár nélküle.
- Mi van, Kate?
- Hazamegyek.
- Mi? De hát… nemrég jöttünk. – mondja csodálkozva John.
- Már két órája itt vagyunk. – világosítom fel őt bosszúsan – És én már nagyon unom! Te is tudod, hogy én…
Eddig jutok a kis kampánybeszédemben, amikor mögöttem hirtelen megszólal egy hang… bennem pedig hirtelen megáll az ütő.
- Á, Johnny! Örülök, hogy látlak. – mondja Zach.
Nagyot sóhajtva megfordulok. Ez most komoly? Ismeri a bátyámat? Ez aztán a mázli! Most végig kell hallgatnom a hülye beszélgetésüket, ráadásul nekem mindehhez jó pofát kell vágnom… na, köszi.
- Zach! Régen nem találkoztunk. – mosolyodik el a bátyám, majd kezet ráz Zach-kel – Mi történt veled? – kérdezi kissé aggódva – Vizes vagy.
- Ez nem víz, hanem pezsgő. – javítja ki mosolyogva a bátyámat.
Klassz! Most tuti elmondja, hogy én voltam… 
Amikor elengedik egymás kezét, John rám pillant, majd vissza Zachre.
- Zach, ő itt a húgom, Kate. 
A férfi zöld tekintete érdeklődve vetődik rám.
- Tényleg?
John bólint egyet.
- Igen. Kate, ő pedig itt Zach, jó barátom az egyetemről.
Fenébe! Már csak ez hiányzott… Bár, ha jobban belegondolok… John soha nem beszélt róla. Ismét elmosolyodom.
- Tényleg? – utánzom a férfi mondatát és hanglejtését – Nem is beszéltél még róla soha.
- Zach eddig külföldön élt, de most visszaköltözött. – magyarázza talán túl lelkesen is John. 
Még egyszer végigmérem a férfit, majd a bátyám felé fordulok.
- Jó, nekem tök mindegy. Most viszont hazamegyek.
- Biztos?
- Igen. Elegem van ebből az egészből.
John fáradtan megdörzsöli a halántékát. Szegény ilyenkor biztos úgy érzi, hogy öregedik pár évet, de nem tehetek róla… unatkozok és kész.
- Oké. Veled menjek?
- Dehogy. Hívok egy taxit.
- Rendben.
Megölelem Johnt, adok az arcára egy puszit, majd szó nélkül távozok. Zach-kel nem foglalkozok, szerintem már így is túl sok időt töltöttem el a társaságában.

A kijárat előtt magamra kapom a kabátomat, majd kilépek az ajtón. Amíg a taxira várok, fáradtan lehunyom a szememet. Nem elég, hogy ma sokáig dolgoztam, még itt is meg kellett jelennem… Ideje beújítanom Johnnak egy barátnőt… Akkor legalább őt cipelné magával mindenhová és nem engem.
Valaki megérinti a vállamat, mire összerezzenek és kinyitom a szememet – és elveszek a zölden csillogó szempárban.
- Jöjjön, elviszem. – mondja mosolyogva.
Összeszűkült szemekkel nézek rá.
- Mondja, maga soha nem adja fel?
- Nem szokásom. – mondja egy ezer wattos és meglehetősen bugyi olvasztó mosoly kíséretében, majd a kezét nyújtja felém, amit egy beletörődött sóhaj kíséretében elfogadok.
Nem akarom bevallani magamnak, de igencsak imponál az, hogy ennyire kitartó… Megrázom a fejemet. Valóban ez a véleményem Zachről vagy csak az elfogyasztott pezsgőmennyiség dolgozik bennem?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése