Október 26., szombat
A csengetés hangjára elszakítom a tekintetemet a fényképről, amit a kezemben szorongatok. Leteszem az asztalra, majd felkelek, az ajtóhoz lépek és kinyitom azt.
Leon áll az ajtóban.
- Szia!
- Szia! – mondom halkan.
- Gondoltam, megnézem, hogy vagy.
Bólintok, majd szélesre tárom az ajtót és beengedem Leont.
- Kérsz valamit inni?
- Nem, köszi.
Bemegyünk a nappaliba. Visszaülök a korábbi helyemre és Leon is csatlakozik hozzám. Kezébe veszi az asztalon hagyott fényképet és figyelmesen megnézni, majd rám emeli a tekintetét.
- Ő anyukád?
Megint csak bólintok egyet.
- Nagyon szép.
- Igen. Az volt. – suttogom magam elé könnyáztatta tekintettel.
Visszarakja a fényképet az asztalra.
- Tudod… Ralph néha elég hülye tud lenni, de alapjában véve rendes gyerek.
- Lehet, de… – elfordítom a fejemet Leonról és lefelé pillantok – elhiszed, hogy ez most engem nem vigasztal?
Leon nagyot sóhajt, majd szó nélkül magához ölel. Felhúzom a térdemet és jólesően hozzábújok.
Az egyik kezével végigsimít a hajamon.
- Szeretnék segíteni neked, de nem tudom, hogyan. – mondja meglehetősen lágy hangon.
- Az elég, hogy most itt vagy.
Nem tudom, hogy mennyi ideig ülünk már itt szótlanul, de őszintén szólva, nem is nagyon érdekel. Persze még szomorú vagyok a pénteki vitáim miatt, de az, hogy Leon magához ölel, érzem a testéből kiáradó hőt és a szívverését is… ezek mind eléggé nyugtatóan hatnak rám.
- Jó, hogy átjöttél. – töröm meg halkan a kialakult csendet.
- Bármikor. – válaszolja és annak ellenére, hogy most nem látom az arcát, száz százalékig biztos vagyok abban, hogy mosolyog.
Leon egészen délutánig nálam marad, de nem sokáig vagyok egyedül, mert megint csengetnek.
Ezúttal Ralph jött el hozzám.
- Szia! – köszönök neki meglepetten.
- Szia! Én… szóval…
- Be akarsz jönni? – kérdezem tőle, mert láthatóan nagyobb zavarban van, mint én.
- Igen. Kösz.
Ralph bejön, majd az előszobában megtorpan.
- Azért jöttem, mert… sajnálom. Nem akartalak megbántani vagy ilyesmi...
- Tudom. Semmi gond.
- Tényleg? – kérdezi kétkedve.
Felsóhajtok.
- Tényleg. Azt hiszem, hogy egy kicsit túlreagáltam…
- Az én hibám. – mondja rosszkedvűen.
- Nem tudtad, hogy miért jöttem el Berlinből.
- Ez igaz. De akkor is. – jegyzi meg tétován, majd felsóhajt – Igazából nem veled volt bajom.
Bólintok. Sejtettem, hogy Ralph a kialakult helyzet miatt volt ilyen hülye hangulatban, de ettől azért még nem kellett volna rám zúdítania a baját.
- Most akkor… – egy pillanatra elgondolkozik – szent a béke, új csaj?
Elmosolyodom, amikor Ralph „új csaj”-nak hív. Mindenki rám fog aggatni egy becenevet vagy mi? Na, nem mintha zavarna. Inkább hívjanak úgy, ahogy akarnak (jó, azért nálam is van egy határ) ahelyett, hogy veszekednénk egymással.
- Igen.
- Király. – állapítja meg immár vigyorogva – Most viszont megyek, ha nem gond. Nem akarom, hogy meggondold magad. – mondja kacsintva.
Mosolyogva megcsóválom a fejemet, majd elköszönünk egymástól és becsukom Ralph után az ajtót.
Október 28., hétfő
Épp egy film kellős közepén tartok, amikor megrezzen a mobilom. Leállítom a filmet és megnézem a kijelzőt – Mel küldött egy sms-t, amiben azt kérdezi, hogy nincs-e kedvem futni egyet vele.
Mivel nincs semmi halaszthatatlan dolgom és amúgy is egyedül vagyok itthon (Jo dolgozik, neki nincs szünet), visszaírok neki egy beleegyező választ, majd sietősen felkelek és átöltözök valami kényelmesebb futós cuccba.
- Kész vagyok. – jelentem be a futásunk végén hulla fáradtan, majd ledőlök a fűbe.
- Én is, ne aggódj.
- Sokra megyek vele.
- Ez igaz. – egy röpke pillanatra töprengő fejet vág, majd elvigyorodik – Vedd úgy, hogy szolidaritásból én is agyonhajtottam magam.
- Oh, köszi.
Néhány másodpercig csak a levegővételre koncentrálok, illetve arra, hogy az oxigén egyáltalán eljusson a tüdőmbe – már ha egyáltalán rendelkezek még ilyen szervvel.
Mel is lefekszik mellém, majd kis idő múlva felkönyököl.
- Tulajdonképpen… a suliban sokkal inkább motiváltabb vagyok.
Felé fordítom a fejemet és felhúzott szemöldökkel nézek rá.
- Tényleg?
- Aha. Ott legalább minden egyes kör végén látom Lehmann formás hátsóját. – mondja vigyorogva.
Hitetlenül felnevetek .
- Értem. Én meg már azt hittem, hogy azért vagy olyan lelkes az órán, mert szereted.
- A tesit vagy a tanárt? – kérdez vissza egy kacsintás kíséretében.
Hitetlenül megrázom a fejemet, ezzel egy időben pedig kissé oldalba is lököm.
- Lökött vagy. – állapítom meg mosolyogva.
Megvonja a vállát.
- Nem újdonság.
Nagy nehezen felállok és a kezemet nyújtom Melnek.
- Sajnos velem kell beérned a visszaúton is.
- Nem baj. Veled legalább ki tudom pletykálni a pasikat.
- Egy-null nekem? – kérdezem, miközben Mel megfogja a kezemet és felsegítem.
Vigyorogva bólint egyet.
- Igen, de még Lehmann is játékban van. Tudod, akinek ilyen jó a hátsó fele, azt elég nehéz nem figyelembe venni…
Megcsóválom a fejemet. Igaza volt Melnek pénteken. Ha ő és An nem lennének most mellettem, valóban lényegesen jobban unatkoznék.
Összenevetünk, majd elindulunk visszafelé.
A futásunk után Mel bejön hozzánk, hogy egy kicsit még beszélgessünk.
- Tudnék enni egy kis jégkrémet. – jegyzi meg elgondolkozva.
- Vanília?
Mosolyogva elkezd bólogatni.
- A kedvencem.
- Nekem is. – válaszolom neki, majd átmegyünk a konyhába.
Kiveszek a mélyhűtőből két kis dobozos jégkrémet és a pulthoz telepszünk.
Alig eszünk a jégkrémünkből, amikor hazaérkezik Jo. Először meglepetten látja, hogy vendégünk van, de aztán hamar összeszedi magát és köszön Melnek.
Bemutatom őket egymásnak, mert Mel eddig mindig olyankor volt csak nálunk, amikor Jo nem volt itthon, így ők még nem találkoztak személyesen.
- Jégkrém? Ilyenkor? – kérdezi felhúzott szemöldökkel.
- Megkívántuk. – jelentem be neki vállvonogatva.
- De ősz van. És hideg van kint.
- Futni voltunk és most pótoljuk az elveszített kalóriákat. – mondja Mel vigyorogva, mire mindannyian felnevetünk.
- Tök helyes. – értetlen tekintetemet látva felsóhajt – A nagybátyád.
Megvonom a vállamat. Mit is mondhatnék erre?
- An is ezt mondta.
- És igaza is van. – egy kicsit eltöpreng – Van barátnője? – kérdezi mohón.
- Hé! Ő a nagybátyám.
- Szóval információkat hallgatsz el előlem csak azért, mert ő a nagybátyád. Hát, jól van, ezt megjegyeztem. – mondja látványosan duzzogva, amitől muszáj vigyorognom, ami miatt ő maga is elvigyorodik – Ne már! Most kiestem a szerepemből.
- Szép alakítás volt. Ezért jársz drámaszakkörre?
- Jaja. Tudod, hogy mi a szerepálmom?
- Na mi?
- Rómeó és Júlia.
- És te melyiküket akarod eljátszani? – kérdezem tőle vigyorogva, mire bosszúsan vállon csap – Oké. Visszaszívtam.
- Akkor jó. – ábrándosan elmosolyodik – Én Júlia lennék.
- Na és Rómeó szerepére kit szánsz?
- Természetesen Lehmannt. Ki mást?
Homlokráncolva, de továbbra is vigyorogva nézek a barátnőmre.
- De a történet vége nem végződik túl jól.
- Lehmannért érdemes lenne meghalni. – mondja komolyan, mire megint összenevetünk.
Hát komolyan mondom, kész vagyok Meltől.
Az órájára néz.
- Hú! Lépnem kell.
- Tényleg muszáj menned? – kérdezem tőle gyámoltalan arcot vágva.
- Ne nézz így rám!
- Hogy?
- Hát így! Akár egy kidobott kiskutya. A végén még örökbe fogadlak. – mondja kissé bosszúsan.
Felnevetek.
- Akkor legalább nem mennél el.
- Ez igaz, de akkor a kertünkben kéne aludnod. – jegyzi meg vigyorogva.
- Na, köszi.
- Tényleg mennem kell, de holnap átjövök. – mondja, majd búcsút int és elmegy.
- Aranyos.
- Kicsoda? – pillantok fel a nagybátyámra kíváncsian.
- Hát Melanie.
- Mel. – javítom ki mosolyogva.
- Neked Mel, mert a barátnőd. Nekem Melanie, mert én még csak ma ismertem meg.
- Ezt ha lehet, ne hangoztasd előtte.
- Miért? – kérdezi összeráncolt homlokkal.
- Azért, mert helyesnek tart és a végén még bátorításnak venné. – közlöm vele vigyorogva.
Jo egy pillanatig meglepetten néz rám, de aztán elmosolyodik.
- Ezek szerint akkor még mindig vonzó és ellenállhatatlan vagyok. – állapítja meg hülyéskedve.
- Hát persze. Mondtam, hogy szerezz magadnak valakit.
- Akkor kiről ábrándoznának a barátnőid? – kérdezi beképzelten vigyorogva, majd, miután hozzávágom a kezemben lévő kémiakönyvet (valamire legalább ezt is tudom használni, mert tanulni semmi kedvem sincs belőle), elkomolyodik – Jól van na. Nem mondtam semmit.
- Na azért. – bólintok elégedetten.
Este már-már automatikusan belépek face-re. Az értesítések között van egy meghívó is, méghozzá Ralph halloween bulijára.
Megnézem az eseményt és akkor látom, hogy az egész osztályunk meg lett hívva meg rajtunk kívül még néhány ember, akiket nem ismerek.
Régen voltam bulizni és Jo tuti elengedne, úgyhogy akár mehetnék is, de… de nem igazán van bulis hangulatom, különösen úgy, hogy közeleg november elseje…
Végül úgy döntök, hogy egyelőre még nem jelzek vissza a meghívással kapcsolatban, mert mielőtt határozott választ adnék, még egyszer átgondolom, hogy mit is csináljak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése