Vélemények

Happy-pets16
"My world My life My feelings My stories
2015.03.23 18:25
Ez egy nagyon jó blog! Több történet is van rajta, ugyanaz a lány írja aki az Einstein Gimit. A stílusa, a történetek is nagyon jók! WEBOLDAL LINKJE: myworldmylifemyfeelingsmystories.blogspot.hu"

Happy-pets16
"Einstein gimi
2015.03.23 18:20
Egy szóval tudnám jellemezni a blogot: imádom!  Nagyon jó a történet, ahogy a lány ír, a stílusa! Csak ajánlani tudom! WEBOLDAL LINKJE:  einsteingimi.blogspot.hu"

18. fejezet

Október 26., szombat

A csengetés hangjára elszakítom a tekintetemet a fényképről, amit a kezemben szorongatok. Leteszem az asztalra, majd felkelek, az ajtóhoz lépek és kinyitom azt.

Leon áll az ajtóban.

- Szia!

- Szia! – mondom halkan.

- Gondoltam, megnézem, hogy vagy.

Bólintok, majd szélesre tárom az ajtót és beengedem Leont. 

- Kérsz valamit inni?

- Nem, köszi.

Bemegyünk a nappaliba. Visszaülök a korábbi helyemre és Leon is csatlakozik hozzám. Kezébe veszi az asztalon hagyott fényképet és figyelmesen megnézni, majd rám emeli a tekintetét.

- Ő anyukád?

Megint csak bólintok egyet. 

- Nagyon szép.

- Igen. Az volt. – suttogom magam elé könnyáztatta tekintettel.

Visszarakja a fényképet az asztalra.

- Tudod… Ralph néha elég hülye tud lenni, de alapjában véve rendes gyerek.

- Lehet, de… – elfordítom a fejemet Leonról és lefelé pillantok – elhiszed, hogy ez most engem nem vigasztal?

Leon nagyot sóhajt, majd szó nélkül magához ölel. Felhúzom a térdemet és jólesően hozzábújok. 

Az egyik kezével végigsimít a hajamon. 

- Szeretnék segíteni neked, de nem tudom, hogyan. – mondja meglehetősen lágy hangon.

- Az elég, hogy most itt vagy. 

Nem tudom, hogy mennyi ideig ülünk már itt szótlanul, de őszintén szólva, nem is nagyon érdekel. Persze még szomorú vagyok a pénteki vitáim miatt, de az, hogy Leon magához ölel, érzem a testéből kiáradó hőt és a szívverését is… ezek mind eléggé nyugtatóan hatnak rám. 

- Jó, hogy átjöttél. – töröm meg halkan a kialakult csendet.

- Bármikor. – válaszolja és annak ellenére, hogy most nem látom az arcát, száz százalékig biztos vagyok abban, hogy mosolyog.

Leon egészen délutánig nálam marad, de nem sokáig vagyok egyedül, mert megint csengetnek. 

Ezúttal Ralph jött el hozzám.

- Szia! – köszönök neki meglepetten.

- Szia! Én… szóval…

- Be akarsz jönni? – kérdezem tőle, mert láthatóan nagyobb zavarban van, mint én.

- Igen. Kösz.

Ralph bejön, majd az előszobában megtorpan.

- Azért jöttem, mert… sajnálom. Nem akartalak megbántani vagy ilyesmi...

- Tudom. Semmi gond.

- Tényleg? – kérdezi kétkedve.

Felsóhajtok.

- Tényleg. Azt hiszem, hogy egy kicsit túlreagáltam…

- Az én hibám. – mondja rosszkedvűen.

- Nem tudtad, hogy miért jöttem el Berlinből.

- Ez igaz. De akkor is. – jegyzi meg tétován, majd felsóhajt – Igazából nem veled volt bajom.

Bólintok. Sejtettem, hogy Ralph a kialakult helyzet miatt volt ilyen hülye hangulatban, de ettől azért még nem kellett volna rám zúdítania a baját.

- Most akkor… – egy pillanatra elgondolkozik – szent a béke, új csaj?

Elmosolyodom, amikor Ralph „új csaj”-nak hív. Mindenki rám fog aggatni egy becenevet vagy mi? Na, nem mintha zavarna. Inkább hívjanak úgy, ahogy akarnak (jó, azért nálam is van egy határ) ahelyett, hogy veszekednénk egymással.

- Igen. 

- Király. – állapítja meg immár vigyorogva – Most viszont megyek, ha nem gond. Nem akarom, hogy meggondold magad. – mondja kacsintva.

Mosolyogva megcsóválom a fejemet, majd elköszönünk egymástól és becsukom Ralph után az ajtót.

Október 28., hétfő

Épp egy film kellős közepén tartok, amikor megrezzen a mobilom. Leállítom a filmet és megnézem a kijelzőt – Mel küldött egy sms-t, amiben azt kérdezi, hogy nincs-e kedvem futni egyet vele. 

Mivel nincs semmi halaszthatatlan dolgom és amúgy is egyedül vagyok itthon (Jo dolgozik, neki nincs szünet), visszaírok neki egy beleegyező választ, majd sietősen felkelek és átöltözök valami kényelmesebb futós cuccba.

- Kész vagyok. – jelentem be a futásunk végén hulla fáradtan, majd ledőlök a fűbe.

- Én is, ne aggódj.

- Sokra megyek vele.

- Ez igaz. – egy röpke pillanatra töprengő fejet vág, majd elvigyorodik – Vedd úgy, hogy szolidaritásból én is agyonhajtottam magam.

- Oh, köszi. 

Néhány másodpercig csak a levegővételre koncentrálok, illetve arra, hogy az oxigén egyáltalán eljusson a tüdőmbe – már ha egyáltalán rendelkezek még ilyen szervvel. 

Mel is lefekszik mellém, majd kis idő múlva felkönyököl.

- Tulajdonképpen… a suliban sokkal inkább motiváltabb vagyok.

Felé fordítom a fejemet és felhúzott szemöldökkel nézek rá.

- Tényleg? 

- Aha. Ott legalább minden egyes kör végén látom Lehmann formás hátsóját. – mondja vigyorogva.

Hitetlenül felnevetek .

- Értem. Én meg már azt hittem, hogy azért vagy olyan lelkes az órán, mert szereted.

- A tesit vagy a tanárt? – kérdez vissza egy kacsintás kíséretében.

Hitetlenül megrázom a fejemet, ezzel egy időben pedig kissé oldalba is lököm.

- Lökött vagy. – állapítom meg mosolyogva.

Megvonja a vállát.

- Nem újdonság.

Nagy nehezen felállok és a kezemet nyújtom Melnek.

- Sajnos velem kell beérned a visszaúton is. 

- Nem baj. Veled legalább ki tudom pletykálni a pasikat. 

- Egy-null nekem? – kérdezem, miközben Mel megfogja a kezemet és felsegítem.

Vigyorogva bólint egyet.

- Igen, de még Lehmann is játékban van. Tudod, akinek ilyen jó a hátsó fele, azt elég nehéz nem figyelembe venni…

Megcsóválom a fejemet. Igaza volt Melnek pénteken. Ha ő és An nem lennének most mellettem, valóban lényegesen jobban unatkoznék.

Összenevetünk, majd elindulunk visszafelé.

A futásunk után Mel bejön hozzánk, hogy egy kicsit még beszélgessünk. 

- Tudnék enni egy kis jégkrémet. – jegyzi meg elgondolkozva.

- Vanília? 

Mosolyogva elkezd bólogatni.

- A kedvencem.

- Nekem is. – válaszolom neki, majd átmegyünk a konyhába.

Kiveszek a mélyhűtőből két kis dobozos jégkrémet és a pulthoz telepszünk.

Alig eszünk a jégkrémünkből, amikor hazaérkezik Jo. Először meglepetten látja, hogy vendégünk van, de aztán hamar összeszedi magát és köszön Melnek. 

Bemutatom őket egymásnak, mert Mel eddig mindig olyankor volt csak nálunk, amikor Jo nem volt itthon, így ők még nem találkoztak személyesen.

- Jégkrém? Ilyenkor? – kérdezi felhúzott szemöldökkel.

- Megkívántuk. – jelentem be neki vállvonogatva.

- De ősz van. És hideg van kint.

- Futni voltunk és most pótoljuk az elveszített kalóriákat. – mondja Mel vigyorogva, mire mindannyian felnevetünk.

- Tök helyes. – értetlen tekintetemet látva felsóhajt – A nagybátyád.

Megvonom a vállamat. Mit is mondhatnék erre?

- An is ezt mondta.

- És igaza is van. – egy kicsit eltöpreng – Van barátnője? – kérdezi mohón.

- Hé! Ő a nagybátyám.

- Szóval információkat hallgatsz el előlem csak azért, mert ő a nagybátyád. Hát, jól van, ezt megjegyeztem. – mondja látványosan duzzogva, amitől muszáj vigyorognom, ami miatt ő maga is elvigyorodik – Ne már! Most kiestem a szerepemből.

- Szép alakítás volt. Ezért jársz drámaszakkörre?

- Jaja. Tudod, hogy mi a szerepálmom?

- Na mi?

- Rómeó és Júlia.

- És te melyiküket akarod eljátszani? – kérdezem tőle vigyorogva, mire bosszúsan vállon csap – Oké. Visszaszívtam. 

- Akkor jó. – ábrándosan elmosolyodik – Én Júlia lennék.

- Na és Rómeó szerepére kit szánsz?

- Természetesen Lehmannt. Ki mást?

Homlokráncolva, de továbbra is vigyorogva nézek a barátnőmre.

- De a történet vége nem végződik túl jól.

- Lehmannért érdemes lenne meghalni. – mondja komolyan, mire megint összenevetünk.

Hát komolyan mondom, kész vagyok Meltől.

Az órájára néz.

- Hú! Lépnem kell.

- Tényleg muszáj menned? – kérdezem tőle gyámoltalan arcot vágva.

- Ne nézz így rám!

- Hogy? 

- Hát így! Akár egy kidobott kiskutya. A végén még örökbe fogadlak. – mondja kissé bosszúsan.

Felnevetek.

- Akkor legalább nem mennél el.

- Ez igaz, de akkor a kertünkben kéne aludnod. – jegyzi meg vigyorogva.

- Na, köszi. 

- Tényleg mennem kell, de holnap átjövök. – mondja, majd búcsút int és elmegy.

- Aranyos.

- Kicsoda? – pillantok fel a nagybátyámra kíváncsian.

- Hát Melanie.

- Mel. – javítom ki mosolyogva.

- Neked Mel, mert a barátnőd. Nekem Melanie, mert én még csak ma ismertem meg.

- Ezt ha lehet, ne hangoztasd előtte.

- Miért? – kérdezi összeráncolt homlokkal.

- Azért, mert helyesnek tart és a végén még bátorításnak venné. – közlöm vele vigyorogva.

Jo egy pillanatig meglepetten néz rám, de aztán elmosolyodik.

- Ezek szerint akkor még mindig vonzó és ellenállhatatlan vagyok. – állapítja meg hülyéskedve.

- Hát persze. Mondtam, hogy szerezz magadnak valakit.

- Akkor kiről ábrándoznának a barátnőid? – kérdezi beképzelten vigyorogva, majd, miután hozzávágom a kezemben lévő kémiakönyvet (valamire legalább ezt is tudom használni, mert tanulni semmi kedvem sincs belőle), elkomolyodik – Jól van na. Nem mondtam semmit.

- Na azért. – bólintok elégedetten.

Este már-már automatikusan belépek face-re. Az értesítések között van egy meghívó is, méghozzá Ralph halloween bulijára. 

Megnézem az eseményt és akkor látom, hogy az egész osztályunk meg lett hívva meg rajtunk kívül még néhány ember, akiket nem ismerek. 

Régen voltam bulizni és Jo tuti elengedne, úgyhogy akár mehetnék is, de… de nem igazán van bulis hangulatom, különösen úgy, hogy közeleg november elseje…

Végül úgy döntök, hogy egyelőre még nem jelzek vissza a meghívással kapcsolatban, mert mielőtt határozott választ adnék, még egyszer átgondolom, hogy mit is csináljak.

17. fejezet

Október 25., péntek

Ma nemcsak az osztályunkban, hanem az egész suliban jó a hangulat, ami nem is csoda, tekintve, hogy ma van a szünet előtti utolsó tanítási nap. Hat tanórával később megkezdődik a kilenc napos őszi szünetünk. 

Jó, ez mondjuk nem számít olyan soknak, de azért mégiscsak néhány suli-mentes nap. 

A nyelvtan óra tulajdonképpen eseménytelenül zajlana, ha a fiúk nem találták volna ki azt, hogy így, a szünet előtt kissé megszívatják a tanárnőt.

- Ma a retorikáról fogunk tanulni. – jelenti be a tanárnő lelkesedve, majd a tábla felé fordul.

- Tanárnő!

Berger visszafordul.

- Tessék, Ralph?

- Nem megyünk át a könyvtárba? – kérdezi ártatlanul pislogva Bergerre.

A tanárnő homlokráncolva néz Ralphra.

- Miért mennénk oda?

- A múlt órán azt tetszett mondani, hogy ma, a szünet előtt a könyvtárban leszünk.

Berger egy pillanatra eltöpreng.

- Tényleg ezt mondtam volna? – kíváncsian körbepillant az osztályunkon.

Mindenki kisangyalként bólogat, mire a tanárnő bólint egyet.

- Rendben. Akkor fogjátok a cuccaitokat és menjünk át a könyvtárba!

Visszafojtott vigyorgással összepakolunk és eleget teszünk a tanárnő kérésének.

Tulajdonképpen ma nem is kéne a könyvtárban lennünk, de sejtem, hogy Ralph miért pont ide akart jönni: itt ugyanis vannak gépek és nyilvánvaló, hogy gépezni akar.

Berger ettől függetlenül rendületlenül mondja a magáét, de nem sokan figyelnek rá, talán csak mi, lányok. Meg persze Jan. 

- Miért nem gépezel? – kérdezi tőlem Matt, aki most mögöttem ül, mivel a könyvtárban két hosszú sorba vannak rendezve az asztalok.

Kissé hátradőlök, hogy Matt hallja a válaszomat.

- És akkor ki fog helyettem jegyzetelni? 

- Minek jegyzetelni? Következő órán majd azt mondjuk neki, hogy a mai anyagot adja le újra, aztán kész. 

- Szerinted beveszi kétszer?

- Miért ne? – lazán legyint egyet – Amúgy meg ezt a könyvtáros marhaságot tavaly már vettük.

- Nem baj.

Matt megint vállat von, majd visszafordul az asztalához, én pedig tovább folytatom a jegyzetelést.

Kémián Jan és Olli felel. Jan egyest, Olli pedig hármast kap, majd a tanárnő tovább magyaráz a kémia „szépségeiről”.

Alig, hogy Müller kiteszi a lábát a teremből, Ralph felpattan és üdvrivalgásban tör ki.

- Ma nem feleltem! Ez az!

- Még lesz vele egy biológiánk. – jegyzi meg vigyorogva Leon.

Ralph morcos képet vág és visszaül a helyére.

- Na, köszi. Muszáj volt elvenned a kedvem?

- Én csak a tényeket közöltem veled. 

Az angol elég lazára sikeredik, mert a tanár nem akar minket zargatni így, a szünet előtt, amivel persze mindenki tökéletesen egyetért.

Angol után megint Müller jön be hozzánk, ezúttal a biológia miatt.

Müller nincs tekintettel arra, hogy ez az utolsó nap, mert megint felelünk. An és Rina is hármast kap. Csoda lesz, ha esetleg egy órán nem fog feleltetni.

Matekon is tanulunk, de legalább nem írunk. Ez azért elég jó dolog. Azt hiszem, hogy most Schneider nőtt egy kicsit a szememben.

Utolsó órán az ofő homlokráncolva jön be hozzánk.

- Játszunk, tanárnő? – kérdezi Ralph.

- Nem. Sok megbeszélnivalónk van. – a tanárnő leteszi a cuccait az asztalra – Talán kezdjük ott, hogy miért vertétek át Berger tanárnőt?

- Ezt hogy tetszik érteni? – pislog Ralph ártatlanul.

- Úgy, ahogyan kérdeztem. A tanárnő teljesen más anyagot adott le nektek, mint ami elő volt írva mára. 

- De hát ez nem a mi bajunk. – szólal meg Matt is.

- Az attól függ. A szünet utáni első órán ugyanis dolgozatot fogtok írni a mai anyagból.

- A könyvtárhasználatból? – kérdezi meghökkenve Ralph.

- Természetesen nem. Retorikából.

- De azt nem is vettük.

Frau dr. Stein tanácstalanul széttárja a karjait.

- Akkor talán nem kellett volna megvezetni a tanárnőt.

Mindenki hangosan kinyilvánítja a nemtetszését az ofő felé, de ő nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. Amikor ezzel mindenki tisztában lesz, néhányan elkezdenek egymással vitatkozni.

- Te meg a hülye ötleteid… - morogja dühösen Lara.

- Hé! Ne fogd rám! Mindenki benne volt!

- Ez nem igaz! Te kezdted az egészet.

- Lehet, de akkor is benne voltál. – mondja teljesen nyugodtan Ralph.

Ami igaz, az igaz. Végső soron mindenki támogatta Ralphot és az ötletét, amikor Berger rákérdezett. Az más kérdés, hogy az ilyen jellegű dolgok soha nem maradnak titokban…

- Én tuti, hogy nem fogok írni. – jelenti ki határozottan Matt.

- Pedig muszáj lesz. – vágja rá csípősen Rina.

- Hozzád meg ki szólt? – kérdezi összeszűkülő szemekkel Matt.

- Tudd ám, hogy kivel beszélsz így!

- Miért, kivel?

- Hé! Hagyd békén Rinát. – védi meg a „se veled, se nélküled” barátnőjét Ralph.

- Na, te főleg hallgass, Ralph! – szól közbe Leon is.

Az ofő tanácstalanul kapkodja ide-oda a fejét. Nincs a helyzet magaslatán, pedig jó lenne, ha valami történne, mert megfájdul a fejem, ha még sokáig ezt a ricsajt kell hallgatom.

Úgy döntök, hogy magamhoz veszem a szót.

- Mi lenne, ha egy kicsit befognátok? – fordulok hátra kíváncsian.

- Nézd má’! Az új csaj azt hiszi, hogy ő itt a főnök. – mondja nekem gúnyosan Ralph.

- Egyáltalán nem hiszem azt.

- Ja, tényleg nem. Nem fogom hagyni, hogy rám verjétek a balhét csak azért, mert te is megszólaltál.

- Szeretném meghallgatni a tanárnő mondandóját. Ez olyan nagy baj? – pillantok rá kissé idegesen.

- A régi sulidban is ekkora stréber voltál? – kérdez vissza lenézően – A stréberek rohadtul nem kóserek. Nem csoda, hogy leléptél onnan. – gúnyosan végigmér – Talán innen is szabadulni akarsz? Csak mert vissza lehet ám menni bármikor.

Egy pillanatra elakad a szavam, ahogy eszembe jut a régi sulim, a régi otthonom, a régi életem…

- Állítsd le magad, Ralph! – szólal meg dühösen Leon.

- Nehogy már őt védd! – kéri ki magának mérgesen.

- Fejezd be! – utasítja Matt Ralphot.

Anen és Melen kívül csak ők ketten ismerik az előzményeket, ezért igazán jól esik, hogy megvédtek, de… de azt, amit Ralph mondott, nem lehet ennyivel elintézni. 

- Ralph, hozd ki az ellenőrződet! – mondja a tanárnő ellentmondást nem tűrő hangon.

- Tessék? Miért?

- Azért, mert én azt mondtam.

- Nincs itt.

A tanárnő bólint, majd kinyitja a naplót és beleír.

- Nos! – becsukja a naplót – Most pedig kérem a nyomtatványaitokat a csereprogrammal kapcsolatban. 

A tanárnő körbesétál a teremben és mindenkitől begyűjti a papírokat. 

- Rendben. Úgy látom, hogy mindenkit elengednek. – jegyzi meg, miután egyesével megnézte a papírjainkat – A következő, amiről beszélnünk kell…

A tanárnő folyamatosan magyaráz, de képtelen vagyok rá figyelni. Folyton az zakatol a fejemben, amit Ralph mondott.

Igazából nem mondott annyira sértő dolgot, de még érzékenyen érint az, ha szóba kerül a régi életem.

Erősen kell tartanom magam, pedig legszívesebben sírva fakadnék. Az ajkamba harapok és megpróbálom elterelni a gondolatomat, de nem megy. 

Amikor az ofő elköszön tőlünk és elhagyja a termünket, szó nélkül felkelek és kimegyek a mosdóba.

Alig, hogy beérek, elerednek a könnyeim.

- Alex?

An hangját hallva kijövök az egyik fülkéből.

- Igen? – kérdezem szipogva.

Szánakozva végignéz rajtam.

- Azt akartam megkérdezni, hogy jól vagy-e, de most már felesleges.

Bólintok. Nyilvánvalóan úgyis látja rajtam, hogy sírtam.

An hozzám lép és megölel. 

Hirtelen nyílik az ajtó és megjelenik Mel is. Szótlanul végigmér minket, majd ő is csatlakozik hozzánk egy csoportos ölelés erejéig.

- Nem is tudom, hogy mi lenne velem nélkületek. – jegyzem meg, amikor elszakadunk egymástól.

- Halálra unnád magad. – vágja rá Mel, mire Annel elmosolyodunk. 

Igen. Ebben teljesen biztos vagyok. Rajtuk kívül van más is az osztályból, akit bírok, de nélkülük tényleg teljesen más lenne a suli.

A csaphoz lépek és megmosom az arcomat. Még jó, hogy vízálló a sminkem, így nem kenem szét. Hülye gondolat, nem? Lelkileg szinte ugyanott tartok, mint a költözésemkor, de engem mégis az foglalkoztat, hogy ne menjen tönkre a sminkem. 

- Mit szólnál ahhoz, ha mindketten átjönnétek hozzám? – kérdezi Mel kíváncsian.

Megtörlöm az arcomat, majd a lányok felé fordulok.

- De te péntekenként Ralphnál szoktál lenni.

- Szoktam. – keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt – Jól mondtad. Ezek után várhatja, hogy menjek.

- De hát… 

- Te oda akarsz menni?

- Ralphhoz? Dehogy.

Mel elégedetten bólint egyet.

- Rendben. Akkor ezt megbeszéltük. – An felé fordul – És te?

- Benne vagyok.

- Akkor menjünk a cuccainkért, aztán lépjünk, mert nélkülünk megy el a busz. – indítványozza Mel.

Egy futó pillantást vetek még a tükörbe. Mivel aránylag normális fejem van a sírás után is, a lányokkal együtt elhagyom a mosdót.

A termünkben már csak néhányan vannak: Matt, Leon, Rina és… és Ralph.

Szótlanul összepakolok, majd elsőként megyek ki a teremből. Inkább a folyosón várom meg őket, semmi kedvem most Ralph-fal egy légtérben lenni.

Néhány másodperccel később nyílik a termünk ajtaja és kilép rajta Matt és Leon. Mindketten idejönnek hozzám.

- Jól vagy? – kérdezi kedvesen Leon.

Nem túl meggyőzően bólogatok.

- Persze.

- Nem gondolta komolyan. – szólal meg Matt, mire kérdőn felpillantok rá – Nem tudta a sztoridat.

- Te kérsz bocsánatot helyette?

- Nem. Én…

- Várjunk! – szakítom félbe türelmetlenül, amikor még egyszer lepörgetem magamban azt, amit az előbb mondott – Azt mondtad, hogy „nem tudta”?

- Ja.

Egy pillanatra lehunyom a szememet.

- Szóval elmondtad neki?!

- Ha tudta volna, nem mondja azt, amit.

Keserűen elhúzom a számat.

- Az lehet, de semmi köze hozzá! – vágom a fejéhez dühösen.

Hogy képzeli, hogy kiteregeti az életemet csak úgy? Mivel az én életem, annyi jogom már csak lehet, hogy én dönthessem el azt, hogy kinek mondom el.

- Most miért vagy ilyen? Nincs ebben semmi extra. – jelenti ki idegesen.

- Jó, hogy te ezt így látod. – mondom neki keserűen.

Szerencsére megjelenik An és Mel, így nem bonyolódunk hosszabb vitába.

- Nem megyek. Felejtsd el! – szól vissza Mel a terembe (gyanítom Ralphnak), majd bevágja az ajtót és hozzánk lép – Indulunk?

Bólintok, gyorsan elköszönök a fiúktól, majd elindulunk Melhez. 

A délutánt átbeszéljük a lányokkal. Sok téma felmerül a beszélgetésünk során. Többek között azt is megdumáljuk, hogy a szünetben mindenképpen összefutunk majd.

Vacsoraidőben aztán elköszönünk egymástól és Annel együtt hazamegyek.

Ez persze csak elméletben ilyen egyszerű, mert a házunk előtt megállunk még egy kicsit beszélni, mielőtt végleg elválnánk egymástól.

- Már azt hittem, hogy nem jössz. – jegyzi meg évődve Jo.

- Bocsi. Eldumáltuk az időt.

- Nem gond. Tudtam, hogy merre vagy, úgyhogy így okés az, hogy egy kicsit később jöttél.

Bólintok. Jo nagyon laza, szerencsére nem akad fenn egy kis késésen. Igazából amíg jó jegyeket hozok haza, addig bármeddig kimaradhatok, természetesen azzal a feltétellel, hogy mindig megmondom vagy megírom neki, hogy merre járok.

- Mi volt ma a suliban?

Amíg a lányokkal voltam, nem jutott eszembe egyáltalán a kis vitám Ralph-fal, de most… megint megrohannak az emlékek. Ráadásul Matt-tel is összevesztem… 

- Alex?

Kibuggyan egy könnycseppem és végigfolyik az arcomon. Jo azonnal felpattan és magához ölel.

- Semmi baj. – tudom, hogy ezt vigasztalásnak szánta, de én mégis elsírom magam – Mit tegyek, hogy jobban érezd magad? – kérdezi kissé kétségbeesve.

Felemelem a könnyáztatta arcomat és a nagybátyámra pislogok.

- Forró csokizol velem?

Halványan elmosolyodik.

- Hát persze. 

Bólintok, majd ismét a mellkasához bújok. 

Az egyetlen helyhez, ahol megtalálhatom a lelki békémet.