2015. január 2., péntek

6. rész

A csók nem tart sokáig – szerencsére. Így is furcsa érzéseket ébreszt bennem. Olyanokat, amiket egyáltalán nem kellene… vagy legalábbis nem neki.
- Kár, hogy még a cikkeden kell dolgoznod. – jegyzi meg sajnálkozva, majd elhúzódik tőlem.
Ezzel a mondatával rögtön visszatérek a jelenbe. 
A jelenbe, ahol most még vár rám egy félig kész cikk, ahol már semmi közöm Josh-hoz… és ahol Ray a vőlegényem.
- Beleegyeztem a kérésedbe, de… de ezt, ha lehet, a későbbiekben mellőzd. – kérem tőle határozottan és kissé ridegen.
- Miért? Talán még hatással vagyok rád?
- Jó éjt, Josh! – válaszolom neki hűvösen, majd kinyitom a kocsi ajtaját és kiszállok.
- Neked is, Nikki! Aludj jól! 
Bólintok. Még szép, hogy jól fogok aludni.
Persze nem miatta… még csak azt kéne!


Másnap reggel fáradtan ébredek. Cseppet sem aludtam jól, nagyrészt csak forgolódtam. Annyira ostoba vagyok! Nem kellett volna hagynom, hogy Josh megcsókoljon… sőt, nem kellett volna belemennem sem az ő, sem pedig Amanda kérésébe. Tuti, hogy ebből az egészből nem fogok jól kijönni, ráadásul, ha Ray megtudja… akkor oda az életem – Josh miatt. Ezt pedig nem hagyhatom.
Nem fogom még egyszer hagyni azt, hogy Josh befurakodjon az életembe, aztán meg elcsessze az egészet. Itt az ideje, hogy tanuljak a korábbi hibámból.
Lendületesen felpattanok és felhívom Rayt. Igen, ez kell nekem. Ha együtt vagyok Rayjel, akkor nem gondolok Joshra. Tiszta sor.


Este pont akkor lépem át a lakásom küszöbét, amikor megcsörren a telefon. Sietősen odamegyek és beleszólok.
- Nikki Sanchez.
- Jó estét, Nikki! Amanda vagyok.
- Jó estét!
- Csak azért hívom, mert érdekelne, hogy hogy érezte magát nálunk tegnap.
- Isteni volt a vacsora. Évek óta nem éreztem magam ilyen jól. – mondom mosolyogva.
Végül is Amanda ellen nincs semmi kifogásom…
- Örülök, hogy tetszett. Rokonszenvesnek találta Josht?
- Megtagadom a választ. – felelem neki eltökélten.
Amanda belekuncog a kagylóba, akár egy tinédzser.
- Kapott tőle jó éjt puszit?
- Megtagadom a választ. – ismétlem el még egyszer a korábbi mondatomat.
Még csak az kéne, hogy Amanda elkezdjen kombinálni és a végén még velem akarná összehozni Josht…
Amanda felnevet.
- Hát nem csodálatos, hogy minden így alakult? Tegnap este teljesen elfeledkeztem az összeesküvésünkről, meg arról, hogy maga a csali. Mikor haza kellett indulnia, rögtön arra gondoltam, milyen jó lenne, ha Josh hazavinné… De aztán hirtelen eszembe jutott minden. Tudja, megfogadtam, hogy sosem kényszerítem a fiamat arra, hogy hazavigyen egy lányt, aki rokonszenves nekem… Dühös voltam magamra, mert azt hittem, hogy nem-et fog mondani, de nem… - hadarja egy szuszra Amanda – Megcsókolta, ugye?
Most már kezdem belátni, hogy Josh nem ok nélkül panaszkodik az anyjára. Ez a viselkedés csakugyan könnyen elriaszthatja a nőket. De egyébként, mindettől függetlenül Amanda nagyon kedves és barátságos, csak egy „kicsit” kotnyeles.
- Azt hiszem, elfelejtette, hogy menyasszony vagyok. – jegyzem meg kissé rosszallóan.
- Megbántottam, ugye? – a hangján hallom, hogy mosolyog – Egyszerűen képtelen vagyok leállítani magam, pedig mindig elhatározom, hogy nem avatkozom mások dolgába. Egyébként… hogy is hívják a vőlegényét?
- Ray. Ray Macallan.
- A Macallan fiú menyasszonya? Micsoda véletlen! Annak idején, évtizedekkel ezelőtt randevúzgattam George-dzsal, mielőtt feleségül vette volna Rebeccát… De hát minden lánynak keresztül kell esnie ezen.
- Micsodán? – kérdezem, noha tudom, hogy nem kellene belemélyednem a témába.
- Hogy eljátszik az ötlettel, miszerint feleségül megy egy vagyonos fickóhoz. Maga túlságosan vidám és eleven azokhoz az emberekhez. Nem magának való élet az.
- Amanda…
- Tudom, bocsánat! Vegye úgy, hogy nem mondtam semmit.
Könnyű ezt mondani, de eleget is tenni a kérésnek… na, azt már lényegesen nehezebb.
- Inkább váltsunk témát! Megírta tegnap a cikkét?
- Igen.
- Nagyszerű. Akkor… ráér péntek este? Nálunk vacsorázna?
Amanda egyszerűen javíthatatlan. 
- Mihez fog kezdeni, ha Josh végül bekapja a horgot és mindegyik fiát kiházasította? – kérdezem ahelyett, hogy válaszolnék a kérdésére.
- Van elég magányos ember a világon. – vágja rá kapásból Amanda.


Reggel gyorsan felveszem a kabátomat, közben a szememmel pedig a kulcsaimat keresem. Ha nem igyekszek, a végén még el fogok késni, pedig megígértem Jennek, a legjobb barátnőmnek, hogy időben ott leszek nála.
Alig, hogy megtalálom a kulcsaimat, megszólal a telefonom.
- Nikki Sanchez.
- Szia, Nikki!
Josh meleg, barátságos hangjától hirtelen gyorsabban kezd el verni a szívem.
- Az anyám meghívott péntek estére? – kérdezi Josh.
- Igen, de még nem adtam neki választ.
- Tényleg? Hogy úsztad meg válasz nélkül?
- Eltereltem a figyelmét.
- Mivel? Egy tankkal? – kérdezi vigyorogva.
Megpróbálok komoly maradni, de persze elmosolyodom.
- Megállapítottuk, hogy sok magányos ember él a Földön, aki mind megfelelő társra vár.
- Értem. Tehát akkor…? El tudsz jönni pénteken?
Felsóhajtok.
- Igen, persze.
- És… esetleg ráérsz péntek előtt valamelyik nap?
- Miért? – kérdezem rosszat sejtve.
- A múzeumban új kiállítás nyílik a hétvégén, amihez kéne vinnem egy-két képet, de… de nem igazán tudom, hogy melyikeket válasszam. Régen is mindig te segítettél, ezért arra gondoltam, hogy… megkérlek rá.
Egy pillanatra elszorul a torkom, amikor eszembe jutnak a régi idők, az, amiket a háborús övezetekben lévő országokban átéltem, az ottani ismerőseim, barátaim, akik közül már sokan nincsenek e világon… Vajon képes vagyok segíteni Joshnak anélkül, hogy felfedném előtte azt, hogy még a mai napig megvisel az akkori életem?
- Nikki?
- Tessék?
- Akkor… Segítesz?
- Igen. Mikor akarsz találkozni?
- A múzeum vezetőjével szerdán találkozok. Az jó lenne neked?
- Persze.
- Rendben. Kettő körül érted megyek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése