Csalódottan teszem le a telefont. Jen volt az utolsó reményem arra, hogy ne egyedül kelljen lennem ma este, de Jen holnap elutazik, ezért ma korán lefekszik.
Ray sincs a városban. Velencébe utazott egy konferenciára, onnan pedig majd Németországba megy.
Tulajdonképpen… hiányzik a Payne család, de oda már nem mehetek. Miután beszéltem Ellaine-nel, ráébredtem arra, hogy ostoba voltam, amiért azt hittem, hogy eljátszhatok egy ilyen játékot anélkül, hogy félreértések hosszú sorát ne idézném vele elő.
Éppen ezért már két hete nem láttam sem a családot, sem pedig Josht. Az egyik találkozót azért mondtam le, mert Ray családjához voltam hivatalos, a másik meghíváskor pedig azt mondtam, hogy sok a munkám.
A telefonom váratlanul megcsörren. Felveszem, de beleszólni már nem tudok, mert a hívó fél megelőz.
- Amanda vagyok. Eljönne ma este vacsorára? Josh nem tudta megmondani, hogy ráér-e vagy sem.
Erős csábítást érzek, hogy elfogadjam a meghívást. Amikor Ray családjával voltam, egyáltalán nem éreztem azt a meghittséget, mint Josh családjánál, ezért szívesen elmennék hozzájuk, de… de mire lenne az jó? Pláne ma… éppen ma…
- Sajnálom, de nem. – mondom végül komoran.
- Veronica nem lesz itt.
- Nem erről van szó.
- Hát akkor miről?
- Nos…
- Van valami programja ma estére?
- Hát…
- A többiek is szeretnék látni. Hiányzik nekünk.
Érzem, hogy könnybe lábad a szemem. Még így, a telefonon keresztül is érzem a sok szeretetet, ami Amandából és az egész családból árad.
- Én csak…
- Nagyszerű. Megmondom Joshnak, hogy ugorjon el magáért a megszokott időpontban. Öltözzön melegen! Az időjárás-előrejelzés szerint itt a tél...
- Élvezted az estét? – kérdezi Josh a visszafelé vezető úton.
- Persze.
- Mi a baj, Nikki?
Josh hangja barátságosan cseng, ezért ránézek.
- Baj?
- Ideges vagy ma este. Ray miatt?
- Nem.
- A családom miatt? – találgat tovább Josh.
- Dehogy. Szeretem a családodat. Nem erről van szó…
Josh rosszalló pillantást vet. Lerí róla, hogy egy szavamat sem hiszi. Befordul egy mellékutcába és az első szabad parkolóhelyen megáll.
- Akarsz róla beszélni? – kérdezi felém fordulva.
- Ma van december negyedike. – mondom halkan.
Josh halkan káromkodik egyet.
- A szüleid halálának évfordulója.
Bólintok.
- Igen. Én… - nem folytatom tovább, mert érzem, hogy megint könnybe lábad a szemem.
- A fenébe! Ne haragudj rám, Nikki! Teljesen elfelejtettem.
- Ugyan! Nem a te hibád.
Sok mindenért hibáztathatnám Josht, de azért nem, ami a szüleimmel történt. Hogyan is lehetne ő a felelős? Nem ő ült abban az autóban, amivel a szüleim karamboloztak…
Josh újra bekapcsolja az övét, sebességbe teszi az autót, majd kiáll a parkolóból.
- Mit csinálsz?
- Elviszlek hozzám.
- Josh, én…
- Ma éjjel nem maradhatsz egyedül, Nikki.
Tétován bólintok. Most valahogy nincs erőm vitatkozni vele…
- Nem akarlak kitúrni az ágyadból.
- Nekem jó lesz a kanapé is. – mondja mosolyogva, majd átnyújt nekem egy pólót.
- Biztos?
- Biztos. Jó éjt, Nikki!
- Jó éjt!
Bemegyek a hálóba, majd átöltözök és bebújok az ágyba. Megpróbálok minél előbb elaludni, de csak sokára jön el a jótékony álom…
Az elegáns hotel egyik impozáns termében vagyok, ahol holnaptól Josh képeit kiállítják. Megnézem a képeket, de lélekben teljesen máshol vagyok.
Természetesen nem a képekkel van baj, hanem a történtekkel. Mi lesz velem, velünk azok után, ami történt? Bárcsak tudnék erre válaszolni…
Egyet viszont nagyon jól tudok: azt, hogy most már semmi sem lesz olyan, mint régen…
- Hát itt vagy! – Josh hangjára megfordulok – Már mindenütt kerestelek.
Nem válaszolok, mire Josh hozzám lép.
- Harry is keresett. – magához ölel – A következő úti célunkról akart veled beszélni…
Kibontakozok Josh öleléséből és haragosan nézek rá.
- Elhiszed, hogy most baromira nem érdekel Harry vagy a hülye megbízása?!
- Ugyan, Nikki! Sajnálatos az, ami Will-lel történt, de… - kezd bele, majd hirtelen elhallgat.
- De mi? – kérdezem vészjóslóan.
- De nem te tehetsz róla.
Elhúzom a számat.
- Tényleg nem…
- Miért rágódsz ezen ennyit?! – csattan fel Josh idegesen – Értsd már meg végre: Will hibázott és ezért halt meg! Nem miattad! Elcseszte és kész…
Összeszorítom a számat és mivel képtelen vagyok úrrá lenni a haragomon, képen vágom Josht.
- Hogy merészelsz így beszélni a legjobb barátomról?! – támadok rá dühösen.
- Nikki…
- Te tényleg nem érted, igaz? – a hangom csalódottá válik – Végeztem. – jelentem ki határozottan és elsétálok Josh mellett.
Josh utánam szalad és megállít.
- Hogy érted ezt?
- Úgy, ahogy mondom. – szegem fel az állam dacosan, majd faképnél hagyom Josht.
A szobámba felérve elveszem az éjjeliszekrényről Will fényképét és sírva lerogyok az ágyra.
- Will! Istenem, Will! Annyira sajnálom! Will…
- Nikki! Nikki, ébredj!
Homlokráncolva kinyitom a szememet. Josh az ágy szélén ül és aggódó pillantásokkal méreget.
- Jól vagy? Azt hiszem, rosszat álmodtál…
Josht nézem, de közben eszembe jut az álmom.
- Én… - elakadok és érzem, hogy könnycseppek szaladnak végig az arcomon.
Josh szó nélkül magához ölel. Egy ideig még tartom magam, de aztán hangosan felzokogok.
- Ne haragudj, ha esetleg felébresztettelek… - mondom, majd lassan elhúzódok Joshtól, amikor végre sikerül abbahagynom a sírást.
- Ne hülyéskedj! Az alvás most mellékes. – gyengéden eltűri az egyik kósza hajtincsemet.
- Honnan tudtad, hogy rosszat álmodtam? – kérdezem tőle homlokráncolva.
- Kiabáltál, ezért benéztem a szobába. Akkor láttam, hogy vergődsz, ezért bejöttem hozzád. – kutató pillantásokkal illet – És azt hiszem, hogy az én nevemet mondtad… és Willét.
Egy pillanatra lehunyom a szememet. Most már Josh is tudja, hogy gyakran szoktam álmodni róluk…
- Mondd csak: mit álmodtál?
- Azt, amit mostanában mindig. – motyogom halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy Josh is hallja – A hotelben vagyok, te megjelensz, összeveszünk és elhagylak…
- Mióta álmodod ezt? – homlokráncolva vizslat.
- Amióta újra találkoztunk.
- És Will…?
- Az utóbbi három évben gyakran vannak rémálmaim, amiknek Will a főszereplője. – vallom meg csendesen és közben lehunyom a szememet.
- Mi?! Nikki… miért nem mondtad?
Dühösen Joshra emelem a pillantásomat.
- Mit kellett volna mondanom? Azt, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy Will nincs többé? Vagy talán azt, hogy ez az egész az én hibám? – dühösen letörlöm a kézfejemmel a könnyeimet – Ezt akartad hallani?! Hát jó… Igen, az én hibám.
- Ez nem igaz, Nikki és ezt te is nagyon jól tudod.
- Emlékezz csak vissza arra, hogy mi is történt akkoriban… Vitatkoztunk azon, hogy nem akarsz bemutatni anyádnak és ezért Will ment el veled a terepmunkára és nem én. Ha akkor én megyek veled, akkor most én…
- Will óvatlan volt. – vág a szavamba Josh idegesen, de aztán megenyhülnek az arcvonásai – Tudod, hogy mindig is a „Nagy Sztorit” kereste… akkor azt hitte, hogy megtalálta…
Újra elsírom magam, mire Josh megint magához húz.
- Sajnálom. – suttogja, majd egy puszit ad a hajamba.
Hátrahúzom a fejemet éppen csak annyira, hogy az arcába nézhessek.
- Én is sajnálom. És azt is, hogy pofon vágtalak.
Josh halványan elmosolyodik.
- Az, hogy újra találkoztunk, kárpótol mindenért.
Tétován bólintok, majd nagyot sóhajtva átölelem Josht.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése