2014. november 7., péntek

12. fejezet

Pontban háromkor érek Kimi házához. Becsengetek, mire kisvártatva megjelenik a finn. Az erőteljes napfény miatt hunyorogva néz rám. Köszönünk egymásnak, majd beenged.
Mialatt bemegyünk a házba, meg kell állapítsam magamban, hogy jól néz ki. Mondjuk, mikor nem? Azt hiszem, hogy a rajongó énem került most előtérbe, de nem bánom. Segít nekem, pedig nem is ismer, úgyhogy rossz ember már nem lehet… én legalábbis így vélem.
A nappaliban foglalunk helyet.
- Kérsz valamit inni?
- Ásványvíz? – felelek a kérdésére kérdéssel.
- Hozom.
Eltűnik, így kissé körbe tudok nézni. Nagyon szép háza van, sokkal nagyobb, mint Timé, pedig az se kutya. Egész ízléses a berendezés, tipikusan olyan, mint Kimi. Teljesen illik hozzá.
Két pohárral tér vissza. Az egyiket átadja nekem, majd leül velem szembe. Belekortyolok az italba, majd leteszem a poharat az asztalra.
- Szóval? Mit mondott az ügyvéded?
- Ha tudod igazolni valamivel, hogy te írtad a zenéket, akkor nyert ügyed van. – közli lazán.
Határozottan bólintok egyet. Azt hiszem, hogy ez menni fog. Szerencsére anno volt annyi eszem, hogy a kiadónkkal meg a menedzserünkkel megbeszéltem azt, hogy mindig fel legyen tüntetve a nevem és ezt hivatalos iratba is foglaltuk.
- Köszönöm.
- Hányszor fogod még megköszönni? 
- Ez fontos nekem, szóval valószínűleg még párszor hallani fogod tőlem. – mondom vállvonogatva, de a hangszínemben hallani lehet az iróniát.
- Tehát énekesnő vagy?
- Igen. Vagyis… az voltam.
- Most miért nem vagy az?
Felsóhajtok.
- Ez hosszú történet.
- Tudtommal ráérünk.
Először úgy vagyok vele, hogy fogom magam és elmegyek, mert nem vagyok köteles magyarázkodni, de mégsem teszem ezt. Végül is segített nekem, úgyhogy miért ne mondhatnám el neki a történteket?
- Tényleg érdekel?
- Persze. Különben nem kérdezném.
Tétován bólintok.
- Ha szerinted ráérünk, akkor a legelején kezdem, hogy megértsd... 
Kimi biccent egyet, így folytatom.
- Egészen korán kezdtem az éneklést. Szerencsém volt, mert Tim támogatott engem. Tizenhat voltam, amikor a suliban megismerkedtem Leonnal. Jóban lettünk és közösen megalapítottuk a bandát. Később csatlakozott Leon két haverja is. - egy kicsit megállok, hogy rendezzem a gondolataimat – Az elején egy sima sulis bandaként indultunk és szombatonként felléptünk Leon nagybátyjánál. Az egyik ilyen fellépésünket megnézte Wolfgang is, aki a későbbi kiadónk lett… - iszok egy-két korty vizet – Az elején még minden szép és jó volt, de az utóbbi pár évben… kezdődtek a gondok. Leon egyre többször járt bulizni. Persze mi is mentünk vele, de én általában tudtam, hogy hol a határ… Az egyik ilyen estén kivételesen nem én vezettem hazafelé, mert fáradt voltam, mivel előtte koncerteztünk… balesetünk volt. Leon vezetett. Szerencsére mindenki megúszta egy-két karcolással, Tim viszont nagyon pipa volt. – egy pillanatra lehunyom a szemem – Ultimátumot adott: vagy ő vagy a banda. Én… a srácokat választottam, Timmel pedig összevesztünk. – Kimire pillantok.
Úgy tűnik, hogy valóban érdekli a mondandóm.
- A baleset csak a kezdet volt. Ezután sűrűn előfordult az, hogy Leon lekésett egy koncertet vagy részegen jött stúdiófelvételre… aztán rákapott a drogokra. Ő… lebukott és bevitték. Tudod, hogy mit mondott a rendőröknek? Azt, hogy tőlem kapta a cuccot… Tőlem, érted? – keserűen elmosolyodom az emlékek hatására – Így bevittek engem is, hogy kihallgassanak. Felhívtam Timet, tisztáztam magam és leléptem. Szeretek énekelni és a zenével foglalkozni, de nem ilyen áron… - a mondandóm végére elcsuklik a hangom és érzem, hogy könnybe lábad a szemem.
- Miért pont téged kevert bele?
Tagadólag megrázom a fejemet.
- Nem tudom. Tényleg. Főleg azok után, hogy mi…
Beharapom az ajkamat, mert érzem, hogy a sírás fojtogat. Már csak az kell, hogy nekiálljak sírni… főleg Kimi előtt, így tovább beszélek. 
- Gyakorlatilag Tim nevelt fel a szüleink korai halála miatt. Sokat tett értem, erre én? Ellöktem magamtól…
Egy könnycsepp legördül az arcomon. Azért, hogy a finn ne lássa a könnyeimet, a kezeimbe temetem az arcomat.
Hirtelen azt veszem észre, hogy süllyed mellettem a kanapé, majd megérzem a karját a hátamon. Óvatosan magához von, én pedig sírva bújok a mellkasára. 
- Ne sírj! – kérlel halkan, közben pedig a hátamat simogatja – Tim tuti nem haragszik rád.
- Lehet. De… én… magamra igen. – motyogom halkan.
Jól esik Kimi közelsége. Olyan… megnyugtató. Pontosan úgy érzem magam vele, mint Timmel: tudom, hogy ha vele vagyok, akkor minden rendben lesz…
Nem tudom, hogy mennyi időt töltöttem a finn karjaiban. Amikor végre sikerül megnyugodnom és abbahagynom a sírást, felsóhajtok, mire Kimi kissé elhúzódik tőlem, de csak annyira, hogy láthassa az arcomat. Finoman végigsimít rajta, hogy eltüntesse róla a könnyeim utolsó maradékát is. Visszatartom a levegőmet egészen addig, amíg el nem húzza a kezét az arcomtól.
- Ezek szerint most itt leszel egy darabig? – néz rám kíváncsian.
- Igen. – mondom egyenesen a meghatározhatatlan színű szempárba – Miért?
Lazán vállat von.
- Csak úgy.
- Csak úgy? – kérdezek vissza egy halvány mosoly kíséretében.
Egy félmosoly jelenik meg a szája szegletében.
- Szeretnék még találkozni veled.
Meglepetten pillantok rá. Ám mielőtt bármit is beleképzelnék ebbe a mondatba, gondolatban gyorsan lehűtöm magam.
- Szomszédok vagyunk, úgyhogy nagy rá az esély… - közlöm vele semleges hangon.
- Én nem egy véletlen találkozásra gondoltam.
Érzem, hogy a szívem hevesebben kezd el verni. Mi van velem? Hiszen alig egy-két hete jöttem el Berlinből és hagytam ott Leont, úgyhogy teljesen közömbösnek kellene lennem gyakorlatilag minden férfi irányába… de Kimi nem tartozik bele a minden férfi kategóriába. Már csak a kisugárzása miatt sem.
- Hanem?
- Nincs kedved pénteken eljönni velem vacsorázni?
- Szóval… randira hívsz? – kérdezek vissza kissé félredöntött fejjel.
A szívem még őrültebb kalapálásba kezd, amíg a finn válaszára várok. Persze lehet, hogy nem-et mond és csak egy sima baráti vacsorára gondolt. De ha nem így van, akkor…
Lusta mosolyra húzódik a szája.
- Igen.
- Rendben. – nyögöm ki nagy nehezen.
- Hétre érted megyek. – közli velem teljesen nyugodtan, majd megajándékoz egy szívdöglesztő mosollyal.
Azt hiszem, ha megint otthon leszek, meg kell mérnem a vérnyomásomat, mert ez a fokozott szívdobogás tuti, hogy nem egészséges…
Egy kicsit még beszélgetünk, majd hazamegyek. Szerencsére Tim már itthon van, így egy gyors ölelés után beszámolok neki arról, amit Kimi az ügyvéddel kapcsolatban mondott.
- Akkor legalább ez el van intézve. – jegyzi meg elégedetten, majd ad egy puszit és a konyhába megy, hogy előpakoljon a vacsorához.
Én csendben követem őt, közben pedig azon töprengek, hogy elmondjam-e neki azt, hogy randizok Kimivel. Végül úgy döntök, hogy elmesélem neki. Joga van tudni és feltehetően előbb vagy utóbb úgyis megtudná, így talán jobb lenne, ha tőlem hallaná először.
- Én… pénteken találkozok Kimivel. – mondom halkan.
- Rendben. Látod, mondtam, hogy jó fej.
- Igen, az.
- Képzeld, a múltkor is…
- Randizunk. – vágok gyorsan Tim szavába.
Na, most legalább kiböktem. 
Tim rám pillant.
- És?
Vállat vonok.
- Azt hittem, érdekel. – közlöm vele kissé gyámoltalanul.
A bátyám leteszi a kezében lévő poharat, megkerüli a köztünk lévő asztalt és a karjaiba zár.
- Érdekel, H, de ez a te életed. Bírlak mindkettőtöket, úgyhogy áldásom rátok. – mondja vigyorogva.
Megnyugodva bólintok. Nem mintha ez befolyásolná azt, hogy találkozok-e Kimivel, de azért így mégiscsak jobb.
Tim ad egy puszit a homlokomra, majd tovább folytatja a vacsi előkészítését.
Úgy tűnik, hogy az eddigi borús életembe végre beköszönt egy kis napsütés…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése