2014. november 3., hétfő

11. fejezet

Ebéd után úgy döntök, hogy egy kicsit felmegyek a szobámba, Timnek amúgy is valamit el kell intéznie és így legalább nyugodtan tud intézkedni, egy hete ugyanis, amióta itt vagyok, kissé elhanyagolta a munkáját… én ezt persze nem bánom, de nem akarom teljesen felborítani az életét. 
Megrezzen a telefonom, mire felkapom a fejemet. Markus hív. Pár pillanatig habozok, de végül felveszem.
- H?
- Szia, Markus! – mondom halkan.
- Hol vagy? Miért léptél le? Mi történt? – sorra záporoznak a kérdései, így megszólalni sincs időm – Áh, hagyjuk is… csak azt mondd meg: jól vagy?
Elmosolyodom. Markus a legjobb barátom a bandából. Már a kezdetektől kezdve tökéletes az összhang közöttünk és mindent megoszthattam vele… ahogyan ő is velem.
- Igen, jól. Na és veled? Minden rendben?
- Megkértem Jana kezét és igen-t mondott. – közli velem büszkén.
Ámulva nézek magam elé.
- Gratulálok!
- Köszi. Igaz, hogy majdnem lebuktam, mert a hülye firkászok megláttak az ékszerboltban, de szerencsére Jana aznap nem figyelte a híreket. – mondja dohogva.
- Ne foglalkozz velük! Az a lényeg, hogy Jana hozzád megy.
- Hát igen. Nagy mázlista vagyok vele.
Igazából egy kicsit irigylem a boldogsága miatt. Eddig mindkettőnknek jó élete volt, kár, hogy másképp folytatódik… persze soha nem akarnék Markusnak rosszat. Örülök, hogy továbbléptek a kapcsolatukban.
- Hiányzol.
- Te is nekem.
- Mikor láthatlak?
Felsóhajtok.
- Nem tudom, Markus. Ez az egész olyan… elcseszett.
- A te életed, szóval azt csinálsz, amit akarsz, de… ugye rám nem haragszol vagy ilyesmi?
- Dehogy. – egy pillanatig habozok – Leon miatt jöttem el.
- Sejtettem. Kérdeztem őt is, hogy mi van, de nem mondott semmi konkrétat, csak annyit, hogy elmentél, ezért elhalasztjuk a koncerteket. A sajtó miatt azt a dumát nyomjuk, hogy nyaralsz.
Elhúzom a számat. Ez teljesen jellemző a kiadóra és Leonra is. Nekik mindig is az volt a lényeg, hogy kifelé úgy tűnjön, minden oké, közben meg… Utálom ezt az álszentséget.
- Mikor akarsz visszajönni?
- Fogalmam sincs. Őszintén szólva nincs sok kedvem folytatni ezt az egészet…
- H! Ne csináld! Szükségünk van rád.
- Én tudom, de…
- Csak annyit ígérj meg, hogy átgondolod a lehetőségeidet, mielőtt döntenél. – kér halkan.
- Rendben.
Ezután még beszélgetünk egy kicsit, majd lerakjuk a telefont.
A tekintetem az ágy alól kissé kilógó táskára téved. Rövid habozás után előveszem, kinyitom és kiveszem belőle a mára már kissé megviseltnek kinéző vastag füzetemet, majd a táskát visszalököm az ágy alá.
Mivel egész jó az idő, a füzettel meg egy tollal kiülök az erkélyre.
Szeretettel simítok végig a borítón. Ebben a füzetben a dalszövegeim vannak. Az összes, amit eddig írtam. Nem akarok dicsekedni, de ezek közül jó pár vezette már a slágerlistákat.
Mindig is szerettem dalszövegeket írni. Azt hiszem azért, mert így tudom magam leginkább kifejezni és az írás valahogy megnyugtat.
Belelapozok a füzetbe és egy üres oldalt keresek. Pár pillanatig a távolba meredek és csak ülök felette, de aztán hirtelen meglódul a kezem a papír felett és hamarosan el is készül egy újabb szöveg.
Valószínűleg soha nem kerül nyilvánosságra, de ettől én még ugyanúgy szeretem, mint a többi dalomat, hiszen ez is rólam szól. Rólam és az érzéseimről.
Miután készen vagyok, egy darabig még kint maradok a friss levegőn egészen addig, amíg meg nem látom Kimit. Sietősen behúzódom a szobámba, nehogy észrevegyen. A végén még azt hinné, hogy őt kukkolom…
Mivel Markus megkért arra, hogy nézzem meg a képeit – töltött fel néhányat kettejükről az eljegyzésük miatt –, bekapcsolom a laptopomat.
Alig, hogy bekapcsol a gépem, máris jelez, hogy e-mail-em jött. Homlokráncolva nyitom meg. Gyorsan átfutom, majd ki is törlöm. A kiadótól jött és szokás szerint arról érdeklődik a levélben, hogy mikor óhajtok bemenni a stúdióba. Hát, ha rajtam múlik, akkor semmikor.
Kilépek a levelezésemből, mire egy híroldalra kerülök. Már épp bezárnám, amikor megakad a tekintetem az egyik híren, aminek a szalagcímében Leon neve is szerepel.
Remegő kézzel kattintok rá és gyorsan elolvasom a cikknek nevezett szennyet. 
Amikor készen vagyok, némán meredek a képernyőre. Mi van?!
Az az igazság, hogy az utolsó kérdésen akadtam ki igazán. Mi az, hogy Leon szerezte a dalokat?! Könyörgöm, hiszen én írtam őket! Itt lapul az összes a füzetemben. Ezt persze a bandában és a kiadónknál is mindenki tudja. Leon nyilván így próbál meg besározni… 
Dühösen pattanok fel a laptop elől. Eddig hagytam, hogy leszóljanak engem és mindenfélét írogassanak rólam, de azt nem fogok hagyni, hogy megfosszanak az érdememtől és a dalszövegeimtől.
Felkapom a laptopomat és dühösen lemegyek Timhez. Már a lépcső alján elkezdem mondani a magamét.
- Tim, ezt nem fogod elhinni! Ezek a szemetek most aztán igazán túl messzire… - hirtelen elhallgatok, amikor a nappaliba érve meglátom Timet Kimivel.
Mindketten felkapják a fejüket, amikor betoppanok. Kimi arcán látni, hogy felismer és igencsak meglepődött fejet vág. Nyilván nem számított arra, hogy itt leszek... hát, én se arra, hogy ő itt lesz.
Elsőként a bátyám szólal meg.
- Kimi, ő itt a húgom, Heidi. H, gondolom, Kimit nem kell bemutatnom…
- Már találkoztunk. Futólag. – jegyzem meg Timnek.
- Tényleg?
- Igen. A múlt héten. – egészíti ki a szavaimat Kimi.
Zavartan odalépek hozzá és kezet fogok vele. Határozott kézfogása van és amikor a bőre az enyémhez ér, furcsa bizsergést érzek. 
- Mit találtál? – kérdezi Tim a laptopomra mutatva.
Elengedem Kimi kezét és átadom Timnek a gépemet.
- Olvasd el! Ez már… túl sok.
Fel-alá járkálok, amíg a bátyám átfutja a cikket.
- Szóval mit akarsz tenni? Te is nyilatkozni akarsz? – néz fel rám, miután befejezte a cikk olvasását.
- Nem tudom. Nem akartam, de… - megtorpanok, de aztán ismét folytatom a mászkálást – A dalaimról van szó. Azok az enyémek. Az én gondolataim. Leon ezekről semmit sem tud, de most úgy tesz, mintha az övéi lennének. – magyarázás közben végig hadonászok a kezemmel – Ezt nem fogom hagyni. Érted? – pillantok a bátyámra, majd miután bólint egyet, leülök mellé.
- Nem akarok beleszólni, de… miről van szó? Milyen dalokról?
- H énekesnő egy együttesben. Ő írta az összes dalnak a szövegét, de Leon, az egyik bandatag a magáénak mondja őket. – Tim rám pillant - Ezt viszont nem teheti meg. A kiadódnál úgyis tudják, hogy jogilag a tieid a dalok. Nem?
Tétován bólintok. Igen, ez igaz. Ezek szerint még sincs akkora baj.
- Ettől függetlenül lehet, hogy szükséged lesz egy ügyvédre. – mondja nekem, majd a vele szemben ülő pilótára pillant - Tudnál esetleg egy jó ügyvédet ajánlani? – kérdezi Tim Kimitől.
- Persze. Holnap felhívom az enyémet. Ő majd segít.
Úgy látszik, hogy a mai nap a meglepetésekről szól. Először Markus híre, aztán Leon mocskolódása, most meg Kimi fog nekem segíteni?
Tim oldalba lök, mire Kimire emelem a pillantásomat.
- Köszi.
Lazán vállat von.
- Nincs mit. – feláll – Most megyek. Az edzőm nemsokára átjön.
Lekezelnek Timmel, majd elindulnak kifelé. Én is követem őket, mert vissza akarok menni a szobámba. 
Végül azonban én kísérem ki Kimit, mert Timet telefonon hívják és mivel fontos a hívás, kénytelen felvenni. Leteszem a gépemet az asztalra, majd kinyitom a pilótának az ajtót. Kilép a szabadba, majd visszafordul.
- Bocs a múltkoriért. Futnom kellett és nem volt hozzá humorom.
- Nem érdekes. Én sem voltam a toppon. – mondom neki, közben pedig kékes-zöldes árnyalatú szemébe nézek.
Hogy lehet valakinek ilyen meghatározhatatlan színű szeme? A nappaliban még úgy tűnt, hogy inkább zöld, de most, idekint inkább kékesnek hat. Leon szeme is különleges színárnyalatú, de Kimié… teljesen más. 
- Akkor megyek. – szólal meg hirtelen.
- Jó. Szólsz, ha beszéltél az ügyvédeddel?
- Persze. De úgy egyszerűbb, ha délután átjössz. Három felé? 
- Oké. Köszönöm még egyszer.
- Ugyan, nem kell. – egy pillanatra halvány mosoly jelenik meg a szája szegletében – Még nem csináltam semmit.
Int, majd elindul hazafelé, én pedig becsukom az ajtót, amikor már eltűnik a szemem elől a finn alakja.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése