2. rész

Becky

Amikor meghallom a csengő hangját, lerakom a kezemben tartott magazint, sietősen felkelek a fotelból és az ajtóhoz megyek. Ki sem kell néznem, a csengő hosszú hangjából rögtön tudom, hogy Kimi az. Egyedül ő szokott szinte ráfeküdni a csengőre, mintha ettől hamarabb kinyitnám… vagy nem is tudom.

Amint kinyitom az ajtót, szembe találom magam Kimi vigyorgó fejével. Viharosan megölel, majd betessékelem a nappaliba.

- Mi ez a jó kedv? – kérdezek rá kíváncsian, amikor csatlakozok hozzá a szobában.

- Ez a tiéd. – mondja és átnyújt egy borítékot.

Érdeklődve Kimi arcára pillantok, majd miután nem hajlandó elárulni a boríték tartalmát, feltépem azt.

Egy nagyon szép, mintás lap van benne. Kiveszem a borítékból és elolvasom a rajta lévő szöveget.

Végül elkerekedett szemeket meresztek Kimire.

- Ezek szerint…?

- Igen. Megnősülök. – jelenti be sugárzó mosollyal.

Hirtelen nem tudok mit mondani, ezért egészen egyszerűen megölelem Kimit.

- Gratulálok. – mondom neki, amikor elengedjük egymást.

- Kösz. Ugye eljössz?

- Persze. Nem hagynám ki semmiért sem.

- Helyes. – az órájára pillant – Most mennem kell, Jenni vár. Tudod, sok dolgunk van. – megint a karjaiba zár – Majd még beszélünk, oké?

Bólintok, majd kikísérem Kimit.

Amikor a finn elhagyja a lakásomat, visszatérek a nappaliba és újra átfutom a meghívó szövegét.

Az a bizonyos interjú óta, amikor megismerkedtünk, nagyon jó barátok vagyunk. Szerencsém van Kimivel, mert figyelmes, megértő, mindig meghallgat… szóval bármikor számíthatok rá. Vagyis számíthattam rá egészen addig, amíg meg nem ismerte Jennit. Azóta valahogy megritkultak a találkozásaink, de ettől függetlenül ugyanúgy tartjuk a kapcsolatot.

Nem tudom, hogy miért ilyen Jenni. Akármennyire is próbálok kedves lenni Jennivel és a kedvében járni, valamiért úgy érzem, hogy nem igazán kedvel engem. Még csak meg sem próbál úgy tenni, mintha… még Kimi kedvéért sem.

Ennek persze az a következménye, hogy Kimivel kevesebbszer találkoztunk az utóbbi időben.

Azt hiszem, hogy ez azért is fáj annyira, mert én tényleg kedvelem Kimit. Igaz, hogy soha nem mondtam neki, de ahogy egyre jobban megismertem, az érzéseim is egyre erősödtek iránta. Ezt persze igyekszek nem kimutatni.

Igazából örülök annak, hogy Kimi boldog és hogy megnősül, de belül… belül azért érzek némi szúrást. Mindezek ellenére elmegyek az esküvőre és együtt fogok örülni Kimivel, mert… mert fontos nekem.

És mert amúgy sem tehetek mást.

A gépem előtt ülök és a neten böngészek addig, amíg arra várok, hogy a ruhaszalonból visszajelezzenek a ruhám miatt. 

Miután megkaptam a meghívót, pár napra rá elmentem egy neves divatcéghez, hogy rendeljek valami elegáns ruhát. Természetesen pont abból nem volt raktáron, amit kinéztem magamnak – hiába, ilyen a formám –, úgyhogy miután egyeztettem velük, megígérték, hogy küldenek e-mail-t, ha mehetek a ruháért.

Épp kilépek egy oldalról, amikor jelez a gép. Megnyitom a levelezésemet és meglepetten olvasom el a feladót, ugyanis Kimi írt.

Mit akarhat? Igaz, hogy mostanság nem beszéltünk annyit, de ez betudható annak, hogy elfoglalt az esküvő szervezése miatt.

Kíváncsian kattintok rá az e-mail-jére.

Feladó: Kimi Räikkönen

Tárgy: Esküvő

Dátum: 2004. július 24. 15:23

Címzett: Rebecca Mäkinen-Grey

Becca!

Sokat beszéltünk Jennivel az esküvőről és a vendégekről és végül arra jutottunk, hogy jobb lenne, ha nem jönnél. 

Elég sokan leszünk és nem valószínű, hogy lenne rád időm és nem hinném, hogy így jól éreznéd magad.

Az esküvő után hosszú nászútra indulunk, azalatt pedig csak magunkkal szeretnénk foglalkozni, úgyhogy addig ne is írj, majd én jelentkezem.

Remélem, hogy megérted.

Kimi

Lefagyva meredek a képernyőre. Mi van? 

Könnyek gyűlnek a szemembe. Egyrészről megértem, másrészt viszont… így nem viselkedik egy barát egy másikkal, nem? 

A fejemben egymást követik a kuszábbnál kuszább gondolatok. Miért pont most, az esküvő előtt egy héttel írt? És egyáltalán minek írt? Igazán a szemembe is mondhatta volna… vagy telefonon is közölhette volna… más talán e-mail-t küldene, de Kimi nem. Benne van annyi gerinc, hogy az ember szemébe mondja, ha van valami, ezért sem értem most ezt az egészet.

Bár… talán jobb is így. Lehet, hogy nem is bírtam volna végignézni azt, ahogy kimondják az igen-t. Az érzéseimtől függetlenül viszont elmentem volna, de ez az e-mail most megkönnyíti a dolgomat.

Kilépek a levelezésemből és dühösen felpattanok. Felveszem az asztalon heverő meghívót, apró darabokra tépem és a kukába vágom a papírcafatokat, majd lerogyok a földre és szabad utat engedek a könnyeimnek.

Mérges vagyok, csalódott, elkeseredett… és azt kívánom, hogy ez csak egy rossz álom legyen és minél hamarabb felébredjek.

Unottan kapcsolgatom a TV-t. Valami elfogadható műsort próbálok találni, de eddig nem jártam sikerrel. Az egyik adón folyamatosan a politikáról magyaráznak, míg a másikon Eduardo vall szerelmet Valentinának… szörnyű az egész.

Közben persze lopva az órámra pillantgatok. Ma van ugyanis Kimiék esküvője. Attól függetlenül, hogy visszavonta a meghívását, azért kíváncsi lennék arra, hogy most éppen hol tartanak vagy hogy éppen mit csinálnak.

Megrezzen a telefonom az asztalon. Érte nyúlok. Kimi neve villog a kijelzőn. Legszívesebben felvenném és beszélnék vele, de az e-mail után… hát, nincs túl sok kedvem a csevegéshez, úgyhogy ezért egészen egyszerűen kinyomom a hívását.

Pedig jó lenne hallani a hangját, megbeszélni ezt az egészet… de nem vagyok hajlandó végighallgatni a magyarázkodását. Nagyon megbántott. Pont róla nem hittem volna, hogy megteszi, de mégis.

Miért mindig abban kell a legnagyobbat csalódnunk, akiben nem akarunk?