20. fejezet - Szombat

Átkozódva nyomom le az ébresztőórát. Álmosan kikecmergek az ágyból, de csak annyi időre, hogy elvegyem az asztalomról a laptopomat, majd vissza is mászok az ágyba. Kényelmesen elrendezem a hátam mögött a párnámat, majd megnyitom az e-mail-emet és nekiállok megírni a cikket.

Viszonylag hamar kész is lettem a cikkemmel annak ellenére, hogy a szöveg formázása közben többször is eszembe jutott Felix és a tegnapi beszélgetésünk. Beszélgetésünk… hah… sokkal inkább nevezném a történteket vitatkozásnak, semmint kulturált beszélgetésnek. Attól azért még igencsak messze vagyunk.

Elküldöm a cikket, sietősen felöltözök, és úgy döntök, hogy ma végre megint elmegyek futni. Úgyis olyan régen voltam már… és amúgy sem fog megártani, ha egy kicsit kimozdulok a házból.

Írok egy rövid üzenetet, hogy merre vagyok, majd magamhoz veszem a kulcsomat – a többiek még alszanak, én legalábbis így gondolom, mert egyelőre semmilyen neszt nem hallok kintről – meg a mobilomat és elindulok futni.

Majdnem egész délelőtt odakint voltam. 

Amikor visszaérek, az az első dolgom, hogy a konyhába menjek inni, ahol is Rach épp sütit csomagol.

- Áh, de jó, hogy itt vagy! Georg áthívott minket ebédre. Nincs kedved jönni?

Kiveszek a hűtőből egy üveg ásványvizet és jó nagyokat kortyolok belőle, csak azután válaszolok.

- Attól függ, hogy mennyi időm van elkészülni.

Jelen pillanatban ugyanis teljesen izzadt vagyok a sok futástól, úgyhogy mindenképpen szükségem van egy zuhanyra. 

- Fél óra? – kérdezi Rach az órájára pillantva.

- Oké. 

Elrakom az üveget, majd egyenesen a fürdőbe megyek. 

Kerek huszonöt perccel később már frissen zuhanyozva és átöltözve készen állok a nagy családi ebédre.

Nemcsak ebédre maradtunk Georgnál, hanem a délutánt is nála töltöttük, csak estefele indultunk haza. Jó, mondjuk nem túl nagy a távolság, kábé öt perces az út.

Rach rögtön lefekteti Lisát, aki most kivételesen engedelmesen elmegy aludni. Nem csodálom, Georg elég rendesen lefárasztotta. Bernd még bemegy a dolgozószobájába egy kicsit dolgozni és én is visszavonulok a szobámba.

Azon tanakodom, hogy milyen filmet is nézzek meg, amikor elkezd rezegni a telefonom. Dave hív.

- Szia! 

- Szia, Sam! Ráérsz most vagy rosszkor hívlak?

- Ráérek. Mit szeretnél?

- Hát, izé… tudom, hogy mit mondtál rólad meg Felixről, de egészen véletlenül nem… beszéltél vele? Teljesen eltűnt és nem tudunk róla semmit… napok óta.

- Hétfőn láttam utoljára… de ezt te is tudod.

Dave-vel ugyanis minden nap szoktunk beszélni: vagy interneten, vagy telefonon keresztül, így pontosan tudja, hogy mi a helyzet, de félreértés ne essék: nincs semmi köztünk, csak barátok vagyunk. Fogalmam sincs, hogy Dave mit akart nekem mondani a meccs napján, talán már meg sem tudom, mert azóta még csak meg sem említette a dolgot.

- Igen, tudom, de azt reméltem, hogy esetleg azóta megtudtál valami újat.

- Ha tudnék valamit, elmondanám.

Na jó, ez azért így nem teljesen igaz. Dave tud arról, hogy hétfőn találkoztam Felixszel, de azt nem tudja, hogy csak még jobban összevesztünk… nem akartam, hogy még inkább aggódjon Felix miatt csak azért, mert nekem nézeteltérésem van vele.

- Tudom, csak… már nincs több ötletem. Hiába mentem el a házához, nem nyit ajtót. Ez totál… kiakasztó.

- Ha van valami, azonnal hívlak.

- Figyelj, Sam! Én… tudom, hogy nagyon nagy kérés, de… nem mennél át hozzá? Hátha veled szóba áll… az adósod vagyok, ha ezt megteszed.

Elkerekedett szemekkel bámulok magam elé. Micsoda? Hogy én menjek át hozzá? Előre látom, hogy ennek csak és kizárólag katasztrófa lehet a vége…

- Sam? Itt vagy még?

- Persze. Nézd, Dave, nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne…

- Kérlek, Sam! Nem kérnélek meg rá, ha nem lenne muszáj… Az az igazság, hogy jövő szombaton megint lenne egy meccsünk Johannék ellen, de Felix nélkül esélyünk sincs és ezen kívül… hiányzik a bandázásokból. 

- Dave…

- Figyelj, akkor legalább csak annyit ígérj meg, hogy meggondolod! Még ha nem is mész át, de legalább gondold meg! Légyszi!

- Jól van. – sóhajtok bele megadóan a kagylóba.

- Köszi! Akkor nem is zavarlak tovább, nehogy meggondold magad. Szia!

Fejcsóválva rakom le a telefont. Mibe keveredtem már megint?

A szívem a torkomban dobog, mialatt az ajtót bámulom. Hát igen, itt állok Felix kertjében és ajtaja előtt.

Rövid vívódás után elmeséltem Rachnek, hogy miről beszélgettem Dave-vel, majd úgy határoztam, hogy megpróbálok beszélni vele. Nem miattam, hanem elsősorban a srácok miatt. Rach is határozottan támogatta az elképzelésemet, úgyhogy némi bíztatás után átjöttem.

Már legalább kétszer csengettem, de még mindig semmi. Végül írok neki egy sms-t, amiben közlöm vele, hogy a háza előtt állok és itt várok rá. Néma csendben szorongatom a kezemben a mobilomat. Már az is átfutott az agyamon, hogy el sem olvasta az üzenetemet… vagy csak egészen egyszerűen nem érdekli. Még várok pár percet, aztán elmegyek, ha nem jön le, nem fogok egész éjjel itt szobrozni.

Odasétálok a kerítéshez és nekitámaszkodom, úgy figyelem tovább az ajtót, hátha… de még mindig semmi.

Csalódottan elfordulok, amikor hirtelen kitárul az ajtó és végre meglátom Felixet.

Hát, azt kell mondjam, hogy azért rajta is látszódik az utóbbi pár nap nyoma, de még így is ugyanolyan helyes, mint amikor először megláttam.

Közelebb lépkedek hozzá.

- Lenne rám egy kis időd? Beszélni szeretnék veled.

Megnyalom a szám szélét, mert hirtelen teljesen kiszáradt. Komolyan, mintha nem is a saját hangomat hallottam volna… Végül is csak egy kicsit hallani, hogy izgulok…

Mivel nem mond semmit, megpróbálom meggyőzni.

- Öt perc? 

- Legyen három. – szólal meg nagy sokára.

- Jó, három is elég lesz. – bólintok bátortalanul, majd amikor szélesre tárja az ajtót, bemegyek mellette a házba.

Kérdőn pillantok rá, mire az emeletre mutat.

- Már ismered a járást. – jegyzi meg színtelen hangon.

Elindulok felfelé a lépcsőn. Őszintén elcsodálkozom azon, hogy sikerült egyben felérnem. Komolyan, a lábaim mintha vattacukorból lennének, olyan gyengék…

Kinyitja előttem a szobája ajtaját. Belépek, egyenesen odamegyek az íróasztalánál lévő székhez és leülök rá. Megvárom, amíg ő is leül velem szemben az ágyra.

Megköszörülöm a torkom, mielőtt megszólalnék.

- Kihagytad a szerdai edzést is. – vágok rögtön a közepébe.

- Mióta érdekel téged ennyire az edzés? Várj! Kitalálom… csak nem Dave miatt? 

Olyannyira kihallani a gúnyt a hangjából, hogy már szinte fáj. Szinte. Nem szabad magamra vennem a szavait, különben ez a beszélgetés egy percig sem fog tartani…

- Ha nem jársz az edzésekre, hogyan akarsz nyerni a jövő héten? – nézek rá érdeklődve.

- Szóval erről is tudsz.

- Igen, csak kár, hogy nem tőled.

- Minek számolnék be neked mindenről? Tudtommal szakítottunk.

A szavai úgy csattannak, akár az ostor. Fájdalmasan lehunyom egy pillanatra a szememet, hogy némi erőt gyűjtsek… na meg bátorságot…

- Sajnálom, hogy rosszul reagáltam akkor, amikor feszült voltál Johann miatt. – a szőnyeget bámulom mialatt beszélek, úgy sokkal könnyebb elmondani azt, amit akarok – Tényleg csak azért mentem Dave után, mert még sosem láttam őt ilyen idegesnek… mondjuk, titeket sem… - mély levegőt veszek – Nem történt semmi köztem és Dave között, csak beszélgettünk. Amikor megjelentél – lopva rápillantok, de faarccal bámul rám, így inkább megint lenézek a szőnyegre –, pont akart mondani valamit, de azt nem tudom, hogy mit és ez a mai napig sem derült ki. Ja és csak hogy tudd: hétfő óta minden nap beszélünk, de csak barátok vagyunk. 

Elszakítom a tekintetemet a szőnyegről és ránézek. Még mindig nem látok rajta semmilyen érzelmet. Se jót, se rosszat. Ez a közömbösség sokkal rosszabb, mintha kiabálna.

- Azt hiszem, hogy letelt a három perc. – közli velem szenvtelen hangon.

Csalódottan bólintok, felállok, majd egyenesen az ajtóhoz lépek. Mielőtt azonban végleg elmennék, visszafordulok.

- Csak egyet mondj meg nekem: olyan vagyok, mint Lena?

Most először látok átfutni az arcán egy érzelmet: értetlenség.

- Mert ha szerinted olyan vagyok, akkor valóban kikezdtem volna Dave-vel vagy akár bármelyikükkel… de én tudtommal nem vagyok olyan. – hadarom gyorsan – Jesszus, Felix! – csattanok fel tehetetlenül - Dave az egyik barátod! Már csak ezért sem jönnék vele össze… és még azért sem, mert…

- Mert?

Felkel az ágyról és idejön hozzám. 

- Mert iránta nem érzek úgy, mint irántad. – suttogom halkan a válaszomat és lehunyom a szememet.

Hirtelen megérzem a karjait a derekam körül. Kinyitom a szememet. Tényleg nem csak képzelődtem: Felix valóban átölel. A nyakára csúsztatom a kezemet, szorosan hozzábújok és mélyen belélegzem a már oly ismert illatát.

Nem tudom, hogy meddig állunk így, egy helyben, de egy idő után Felix lazít az ölelésén, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Sajnálom, Sam. Én… ne haragudj rám azért, mert veled vitatkoztam pusztán azért, mert már Johann látványától is ideges vagyok. 

- Nem számít. – Még mindig halkan beszélek, mert nem akarom megzavarni ezt a törékeny pillanatot.

- Ami pedig Dave-et illeti… azt hiszem, hogy többet képzeltem bele, mint amennyi valójában történt.

- Hát igen. – nézek rá felhúzott szemöldökkel.

- És Lena…

- Nem akarom hallani. – Vágok gyorsan a szavába és a szeméről a tekintetem a mellkasára vándorol. Nem azért, mert most azt akarom nézni – senki ne értsen félre, baromi jól kidolgozott a felsőteste –, de most képtelen vagyok a szemébe nézni, különösen, hogy a szemem könnyel telik meg. Ki tudja, hogy mit akar mondani Lenáról? Mert ha valami olyasmit, hogy összejöttek, akkor én abba tuti belehalok.

- Látod? Mindig megbántalak. – mondja keserűen, majd elenged és eltávolodik tőlem.

A szememmel követem a mozdulatait. Az ablakhoz sétál és kinéz rajta. Utána megyek és óvatosan megérintem a karját.

- Nem bántasz. – kétkedően felmordul, de én azért folytatom - Én csak… fogalmam sincs arról, hogy mit akarsz mondani Lenáról és ez… kétségbeejtő.

- Az csak egy kicsinyes bosszú volt… Dave miatt.

Elengedem a karját, de továbbra is a közelében maradok.

- Sejtettem.

Felix elfordul az ablaktól és rám pillant. A tekintete megbánást tükröz.

- Egyébként nincs semmi köztünk. 

- Ezt ő is tudja? – kérdezem kétkedőn.

- Persze. Végül is ő ilyen.

- Oh, bocsi, nem tudtam. – rázom meg hitetlenül a fejemet.

Egy darabig mindketten csendben vagyunk és csak nézzük egymást. Azon gondolkozom, hogy most mit csináljak. Gyakorlatilag mindent megbeszéltünk kettőnkkel kapcsolatban, ám úgy érzem, hogy mégsem jutottunk előrébb. Mert ami Supermannek a kriptonit, az nekem Lena, Felixnek pedig Dave. Azt hiszem, ezt hívják patthelyzetnek. 

Másrészről viszont… fontos nekem. Nagyon is. Már így is sokkal jobban érzem magam, mert vele vagyok, noha csak vitatkozunk. Hát igen… muszáj beismernem magamnak – már nem először –, hogy beleestem. Teljesen.

- Nagyon haragszol rám? – kérdezi és megfogja a kezemet.

- Nem. 

Megkönnyebbülten felsóhajt és ismét magához von. Elmosolyodom arra a tudatra, hogy számított neki a válaszom.

- Na és te rám? – felemelem a fejem és rápillantok.

- Ugyan! Miért tenném? Nem csináltál semmit. – egy suta félmosoly látszik az arcán.

A jobb kezét elveszi a derekamról és végigsimít vele először az arcomon, majd a számon, végül lágyan megcsókol.

A csókja roppant lágy és gyengéd, annak ellenére, hogy nem tart sokáig. Megáll, hogy választhassak: én mit szeretnék? Egyértelmű, hogy őt. Lábujjhegyre állok, hogy felérjem és megcsókolom.

Amint a nyelvünk találkozik, szorosan magához von. Hosszú percekig csókolózunk, mielőtt elszakítaná a száját az enyémtől. Szaporán veszi a levegőt, amikor a homlokát az enyémnek támasztja.

- Abba kell hagynunk.

- Miért? – kérdezem én is ugyanúgy kapkodva a levegőt.

- Akarlak. – bizonyítékként az ölemhez nyomja magát - Most. És ha nem állunk le…

Egy lágy csókot nyomok az ajkára, hogy tudja, én is akarom őt. Szinte látni rajta, hogy még vívódik magában, ám amikor megragadom őt a nadrágövénél fogva és szorosan hozzábújok, már egy cseppnyi kétely sem marad benne.

Vadul lecsap a számra. Csak akkor távolodik el tőlem egy kicsit, amikor leveszi a pólóját, amit rövid időn belül az enyém is követ. Az ajka letéved a nyakamra és már-már fájdalmas lassúsággal köröz rajta, majd felnyögök, amikor a szája súrolja a fülem mögötti érzékeny területet. Olyan… izgató. Ez most teljesen már, mint bármi, ami eddig köztünk történt. Sokkal… valódibb. És édesebb.

Élvezettel húzom végig a kezemet az izmos vállain, egészen fel a nyakáig és onnan ismét vissza a vállain át a karjaira. Még szorosabban húz magához, már ha ez egyáltalán fizikailag még lehetséges. Elhúzza a fejét a nyakamtól és megcsókol, majd ismét folytatjuk tovább a játékot, ezúttal viszont már az én ajkaim tapadnak a nyakára.

Igazából annyira el vagyunk foglalva egymással, hogy csak akkor tudatosul bennem az, hogy már az ágyon vagyunk, amikor megérzem a hátam alatt a puha matracot. Időközben a ruháink is lekerültek rólunk, így test a testhez és bőr a bőrhöz ér. Egymás után többször is végighúzom a körmeimet a hátán, amit egy halk nyögéssel vesz tudomásul, így szakítva meg az apró csókok sorozatát, amiket a testemre hint, egy-egy pontnál meg-megállva. Lehunyt szemmel hátrafeszítem a gerincemet, amikor két ujjával belém hatol. 

- Hm…

A szívem szaporán ver és a légzésem is szaggatottá válik, mialatt ő odalent ingerel. Már majdnem eljutok a csúcsra, amikor kihúzza magát belőlem és ismét csókokkal halmoz el. Kissé csalódottan nyögök egyet, de ezt ugyebár ketten játsszák, így most rajtam van a sor. A kezeimet megtámasztom a mellkasán és kissé eltolom magamtól, de épp csak annyira, hogy a hátára tudjon feküdni, miután finoman megkérem rá. Amint ezt megteszi, lovagló ülésben ráülök, de úgy, hogy még ne legyen bennem. A számmal bejárom izmos teste minden részét, majd amikor a kezemmel megmarkolom a férfiasságát, jólesően nyög egyet és ismét hanyatt fordít.

A két karján támaszkodva lehajol hozzám és szenvedélyesen megcsókol.

- Biztos… akarod? – néz le rám sötétkék szemével.

- Igen. – Nyomatékosításként bólintok egyet, majd kissé felemelem a fejemet és megcsókolom.

Felix rám ereszkedik, majd néhány simogatás és csókváltás után végre valahára egyek leszünk. Először lassan mozog bennem, majd ahogy egyre jobban elragad minket hév, mindig gyorsabban, mígnem…

Mígnem megérzem a mindent elsöprő robbanást és kielégülést. Pár lökéssel később Felix is követ engem és zihálva rogy le rám.

Egy darabig még így maradunk, mielőtt elhagyná a testem. Ezután mellém fekszik, én pedig az oldalamra fordulok, hogy vele szemben lehessek. 

Eltűr egy kósza hajtincset a fülem mögé és gyengéden megcsókol. Lehunyt szemmel bújok izmos mellkasához.

- Elfáradtál? – hallom a hangján, hogy vigyorog.

- Hm…

- Ezt igennek veszem.

- Hát… mostanában nem aludtam jól. – mormogom félhangosan.

Mivel nem felel semmit, kinyitom a szememet és ránézek. Fájdalmat látnok a szemében, mire megérintem az arcát és halványan elmosolyodom.

- És azért a mai estém is mozgalmasan telt.

Örömmel konstatálom, hogy a szokásos jókedve visszatért, mert ismét megjelenik az arcán a szokásos kaján vigyora.

- Akkor hagylak aludni.

Ismét bevackolom magam a karjai közé és átadom magam az alvás gyönyöreinek.