Jaz
Felülök a kanapén.
- Tigris! Tigris! – szólongatom a barátnőm macskáját, abban reménykedve, hogy a cica idekuporodik majd mellém és dorombol nekem.
A háziállatok simogatása állítólag nyugtatóan hat az emberre. Én magam is írtam egyszer erről egy cikket, amely a mindennapos feszültségek feloldásáról szólt és nekem most igazán nagy szükségem lenne egy kis lazításra.
- Tigris, gyere ide, kicsikém!
A macska azonban rám sem hederít. A mancsát nyalogatja elmélyülten, majd láthatatlan rovarokat kerget a levegőben, de most még véletlenül sem fogad szót nekem. Bezzeg máskor! Alig tudom levakarni magamról…
- Hát persze, most nem érsz rá, rengeteg a dolgod. – mondom, majd a számat elhúzva figyelem, ahogy Tigris nyújtózik egyet, azután kisétál a szobából, mint akinek semmi kedve végighallgatnia a zsörtölődésemet – Hálátlan dög. – mormogom magam elé, de Tigrist ez sem hatja meg különösebben, sőt. Némi gyanús csörömpölés is hallatszik a hálószoba felől.
Felsóhajtok, felhúzom a térdemet és rátámaszkodok.
Itthon, a bő pizsamanadrágomban meg a kedvenc pólómban kényelmesen kellene éreznem magam, de én mégis egyre idegesebb és feszültebb leszek.
Mi ütött belém?
Már több mint két órája ücsörgök a kanapén és még mindig csak egy üres dokumentum van megnyitva a laptopomon, pedig valamit gyorsan ki kell találnom, ha meg akarom kapni a munkát a magazinnál.
Miért is mentem bele ebbe az egészbe?
Felugrok az ágyról és a kezembe veszem a papírokat, amelyeket Georgiától kaptam. Még egyszer átlapozom őket, hátha támad valami ötletem, hogyan is kezdjem majd el a cikket, azonban ez sem segít.
Te jó ég! Ha követem ezeket a szépségtanácsokat, úgy fogok kinézni, mint valami bohóc!
Nem kell más, csak egy kis hajfesték és Ön lehet a Vörös Démon.
Vörös Démon? Én?!
Vagy itt van ez a másik:
A férfiak odavannak a vad karmokért és másra sem tudnak gondolni, csak hogy milyen nyomot hagy majd a hátukon.
Elgondolkozva nézek a papírra. Ezt nem igazán értem. Miért tetszene ez a férfiaknak? Végül is ha valakinek éles karmok hasítják végig a hátát, az egyáltalán nem élvezetes.
Egy pillanatra eltöprengek, majd lenézek a saját, rövidre reszelt körmeimre.
Már maga a gondolat is ijesztő.
Megrázom a fejemet és tovább olvasom a tanácsokat:
Ha még valami ennél is vadabbra vágyik, csináltasson tetoválást vagy próbáljon ki egy emelőkosaras melltartót, amely ellenállhatatlanná teszi!
Kételkedve nézek le a pólóm alatt megbújó domborulatokra.
Engem aztán semmilyen melltartó nem varázsol ellenállhatatlanná! Végem van! Most már egészen biztos. Végem van!
A többi tipp sem kecsegtet semmi jóval. Felpolcolt mellekkel járkálni igazán nem az én stílusom, de ami ezután következik, az talán még kevésbé.
Az egyik tanács merészen felvágott miniszoknyát ajánl, egy másik pedig az átlátszó, fekete csipkeruha csábító erejét elemzi.
Az egész valahogy mégis izgalmasnak tűnik, de ez akkor sem én vagyok. Ha nem bíztak volna meg ezzel a munkával, eszembe se jutott volna ilyen dolgokat kipróbálni, nemhogy még cikket is írni róluk!
Az egészben azonban mégsem a szépségtanácsok a legijesztőbbek.
Egyáltalán nem.
A legjobban az aggaszt, hogy Sean szeme láttára zajlik majd mindez.
Hogyan lehet egyáltalán ilyesmiről társalogni egy férfival?
Lehunyom a szemem és megpróbálom magam elé képzelni, miként is zajlana le egy ilyen beszélgetés:
- Nos, Sean, mi legyen a következő, amit kipróbálok? A fekete harisnyatartó vagy a párducmintás tanga? Te melyiket javasolnád?
Ebben a pillanatban megszólal a csengő.
Egy rövid ideig nem mozdulok. Valami azt súgja nekem, hogy Sean lesz az és abban reménykedek, hogy ha nem nyitok neki rögtön ajtót, akkor talán elmegy.
A fényképészt azonban nem lehet ilyen egyszerűen lerázni.
- Nyisd már ki, Jaz! – kiabálja és hangosan dörömbölni kezd az ajtón – Tudom, hogy itthon vagy!
Magamban káromkodok egy sort, majd feltápászkodok és az ajtóhoz csoszogok.
Az egész alig néhány lépésből áll, de én mégis csigalassan teszem meg ezt a kis utat, időt nyerve ezzel magamnak, de néma imám nem talál meghallgatásra, mert Sean még mindig nem ment el, sőt. Egyre hangosabban veri az ajtót.
Az ég felé emelem a tekintetemet, majd egy nagy sóhaj kíséretében kinyitom az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése