2015. február 17., kedd

40. fejezet - Szerda

Halkan kopognak az ajtómon, majd egy pillanattal később szembetalálom magam Felixszel.
- Hogy vagy?
- Most már jól. Már a náthám is elmúlt. – jelentem be neki büszkén, mire felröhög.
- Akkor jó.
Hamar letudja a köztünk lévő távolságot, majd a karjaiba zár és lágyan megcsókol. 
Egy elégedett sóhaj kíséretében viszonzom a csókját és szorosan hozzábújok. 
A múlt heti találkozónk Dave-vel több szempontból is rosszul sült el. Egyrészt a csók miatt, másrészt meg azért, mert szétáztunk, ami miatt kaptam egy jó kis torokgyulladást, némi náthával és arcüreggyulladással párosítva.
Ettől függetlenül Felix rendületlenül meglátogatott mindennap és Karin is beugrott néha-néha. Mondtam mindegyiküknek, hogy ne jöjjenek át, nehogy elkapják tőlem, de hajthatatlanok voltak – különösen Felix.
- Ma már jössz edzésre? – kérdezi mosolyogva.
- Persze. A többieket már egy hete nem láttam.
- Ennyire hiányoznak? – pillant rám felvont szemöldökkel.
Bólintok.
- Igen. – végigsimítok a tenyeremmel a mellkasán – De az jobban hiányzott volna, ha téged nem látlak egy hétig.
- Ezt jó tudni. – morogja, majd felém hajol és megint megcsókol.
Amikor elengedjük egymást, vetek egy gyors pillantást a tükörbe, hogy szalonképes vagyok-e, majd elköszönünk Rachtől és elindulunk a pálya felé.


A pályához érve mindenki megölelget, majd a fiúk felmennek a pályára – Dave nélkül. 
Csodálkozva ülök le Karin mellé.
- Dave?
- Passz. – válaszolja vállvonogatva – Az utóbbi két edzést kihagyta. – egy pillanatra eltöpreng – Illetve, most már hármat. – helyesbít értetlenül.
Ezek szerint a keddi találkozásunk óta nem volt edzésen. 
- Hogyhogy? Mi van vele?
- Nem tudom. Kérdeztem Petert, de ő sem mondott semmi konkrétat, csak azt, hogy ne foglalkozzak vele.
- De hát… Dave a barátunk. – nézek rá furán.
- Tudom. Hívtam, de nem vette fel, úgyhogy nem erőltettem tovább. Majd jön, ha akar.
- Na de…
- Felix nem mondott semmit?
- Nem.
Elgondolkozva bámulok magam elé. Mi lehet Dave-vel? És hogy lehet az, hogy erről Felix nem szólt nekem egy szót sem? Ő itt volt az összes edzésen, tehát tudnia kellett arról, hogy Dave hanyagolja a csapat edzéseit. 
Jó, persze, nem tartozik rám az, hogy ki mikor jelenik meg az edzésen, de akkor is… Felix igazán mondhatta volna ezt.
Igaz, hogy én sem számoltam be neki mindenről. Még nem tud arról, hogy Dave megcsókolt… el akartam mondani neki, de beteg voltam, akkor nem akartam előhozakodni ezzel, ma meg… ma meg még nem volt rá lehetőségem. Talán majd az edzés után.
Várjunk csak! Lehet, hogy Dave a csókunk miatt nincs most itt? Az nem lehet. Nem hallottam róla kedd óta és ő sem rólam, tehát ennyi erővel jöhetett volna szerdán, de nem, ő nem jött. Itt valami másnak kell a háttérben lennie. 
Remek! Így is elég jól éreztem magam, ez most csak rátesz még egy lapáttal…


Az edzés végén a srácok gyorsan bemennek átöltözni, így megint kettesben maradunk Karinnal.
- Na és Holgerrel mi újság?
- Padlón van.
- Miért?
- Lena dobta. Őnagysága most megint Johann-nal jár.
- Ijj. – elhúzom a számat – Szegény. 
A barátnőm bólint egyet.
- Hát igen. Én mondtam neki, hogy ne essen bele annyira, mert Lena úgyse marad mellette sokáig, de ő… - legyint egyet – soha nem hallgat rám. Most meg bezzeg ápolhatom a lelkét. – bocsánatkérően elmosolyodik – Ezért sem voltam nálad annyit, mert Holger…
- Ugyan! Semmi gond! – vágok a szavába mosolyogva, mire Karin magához ölel.
Amikor Felix megáll mellettünk, elengedjük egymást.
- Mehetünk? - kérdezi szélesen vigyorogva.
- Persze.
Elköszönünk Karintól meg a többiektől, majd kéz a kézben elindulunk Felixhez.


- Dave miért nem jött edzésre?
- Miért érdekel? – pillant rám kérdőn, amikor felérünk a szobájába.
Megvonom a vállamat.
- Általában senki sem szokott hiányozni és Karin mesélte, hogy Dave már régóta nem jár edzeni.
- Ja. Ez így is van.
- De miért? Talán… ő is beteg lett?
- Nem. – komoran néz rám – Csak most tart egy kis szünetet.
- Miért?
- Itt alszol? 
- Tessék? – nézek rá értetlenül.
Az előbb még Dave-ről faggatom, most meg az érdekli, hogy itt alszom-e? Ez aztán a témaváltás.
- Itt alszol? – édesen rám mosolyog.
Nem hazudhatok neki tovább. Meg kell tudnia, hogy mi történt, még ha ezzel el is veszítem őt. Szeretem, ezért megérdemli, hogy tudja az igazat.
- Én… - mély levegőt veszek – Valamit el kell mondanom neked.
- Komolynak tűnsz. – állapítja meg kíváncsian, majd leül az ágyára.
Bólintok.
- Igen. Én… Sajnálom.
- Mégis micsodát? – kérdezi homlokráncolva.
- Kedden, amikor találkoztam Dave-vel, elmentünk sétálni...
- Tudom. Akkor áztatok meg és ezért lettél beteg.
Megint csak bólintok egyet.
- Aztán beszélgettünk és… - lehajtom a fejemet és a padlóra szegezem a tekintetemet – és Dave… - lehunyom a szememet – megcsókolt. 
- És?
Értetlenül felemelem a fejemet és egyenesen Felixre nézek, akit láthatóan nem rázott meg annyira ez az egész. Vagy csak nem érti, amit mondtam?
- És sajnálom. Nem bátorítottam és nem tettem semmi olyat, ami miatt azt hihette volna, hogy érdekel. Nem vagyok Lena. – hadarom kétségbeesetten.
- Tudom.
- Te… nem haragszol?
- Rád nem. Nem csináltál semmit. – felém nyújtja a kezét, ezért hozzá lépek, megfogom a kezét, mire lehúz az ölébe – Ami viszont Dave-et illeti…
- Igen?
- Ha meglátom, kinyírom.
Kutatóan nézek Felixre. Természetesen megkönnyebbültem attól, hogy nem haragszik rám és nem szakít velem, de… mi lesz Dave-vel?
- Ezért nem jött délután?
- Igen.
- Nem is tagadod. – állapítom meg csodálkozva.
- Miért tagadnám? Addig jó neki, amíg elkerül engem. – jelenti ki határozottan, közben a keze pedig ökölbe szorul.
- Na de… Nem is tűntél meglepettnek, amikor az előbb elmondtam, hogy mi történt. – állapítom meg összehúzott szemekkel.
- Kedden, a találkozótok után Dave átjött hozzám. – mondja olyan könnyedén, mintha csak az időjárásról fecsegne, nekem pedig leesik az állam – Azonnal elmondta, hogy mit művelt.
- Erre te…?
- Elküldtem melegebb éghajlatra plusz utasítottam arra, hogy kerüljön el téged. – feleli egykedvűen.
- Hogy mi?! 
- Persze felhívhatom, hogy nem érvényes a „kérésem”, ha esetleg te… többet érzel iránta.
- Ugyan már! Nagyon jól tudod, hogy totál beléd vagyok zúgva. – válaszolom neki már-már felháborodottan.
Féloldalas mosolyra húzódik a szája.
- Akkor jó. – gyorsan megcsókol – Van még valami, amit el akarsz mondani?
Tagadólag megrázom a fejemet.
- Nincs. De… Dave most akkor miattam nem jár focizni?
- Nem. Azért nem jár, mert nem úgy érez irántad, ahogyan kellene.
- Te ezt… tudod? – Felix bólint egyet, mire összeráncolom a homlokomat – Mióta?
- Elég régóta. – felsóhajt – Emlékszel arra a napra, amikor szakítottál velem? – lesütöm a pillantásomat és bólintok egy aprót – Amikor utána mentél és sokáig nem jöttetek vissza, azt hittem, hogy elmondta neked…
Ránézek és megérintem az arcát.
- Ezért voltál mérges?
- Igen.
- Csak beszélgettünk. – a kezem lecsúszik az arcáról a vállára – Akkor még én sem tudtam, hogy mi a helyzet…
- Értem.
- Ezek szerint… nem haragszol rám? 
- Nem.
- Semmiért?
- Semmiért. – szélesen elmosolyodik – Hogy is haragudhatnék rád, amikor totál belém vagy zúgva? 
Elmosolyodok, amikor meghallom a szavaimat az ő szájából. 
- Na és veled mi a helyzet?
A mosolya eltűnik és helyette a lágy, érzéki és imádnivaló pillantása jelenik meg.
- Tudod, hogy imádlak.
Elégedetten elvigyorodok, majd előrehajolok és megcsókolom.
A szokásomtól eltérően most azonban lényegesen megrövidítem a csókunkat, mert elhúzódok tőle. Egy valami nem hagy nyugodni…
- Mi lesz most Dave-vel?
Nem törődötten megvonja a vállát.
- Semmi. Ha majd letisztázza magában a dolgokat, akkor majd visszajön. – ad egy gyors csókot – Ennyire zavar, hogy nem jár edzésre?
- Dave a barátom…
- De neki te nem csak egy barát vagy. – vág a szavamba ingerülten.
- Tudom. – lemondóan sóhajtok egyet – Én csak… sajnálom, hogy így alakultak a dolgok.
- Ne sajnáld! Nem miattad van most az, ami.
Tétován bólintok. Felix könnyen beszél… Ő nem tehet arról, hogy hiányzik egy csapattag az edzésekről, hogy két jó barát összeveszett és hogy én elveszítettem a legjobb barátomat. 
Reggel még alig vártam, hogy ma ott lehessek az edzésen és láthassam a többieket, de így… így nem volt az igazi.
- A többiek is tudják, hogy mi történt?
- Igen.
- És? – értetlen tekintetét látva folytatom – Ők sem haragszanak rám?
- Miért, ma úgy láttad, hogy haragszanak rád?
- Nem. – felelem csendesen.
- Hát akkor meg? Hol itt a gond? 
Tényleg nem látja? Hogy lehetne ezek után tiszta a lelkiismeretem? Azt hiszem, hogy most szörnyen önző vagyok, de vissza szeretném kapni a legjobb barátomat és persze az sem lenne rossz, ha minden olyan lenne, mint régen. De hogyan lehetne mindent visszacsinálni? Sehogy. Sajnos egyelőre még képtelen vagyok az időutazásra, bár, az sem lenne túl jó megoldás, mert ha vissza is mehetnék az időben, akkor sem tudnám, hogy egészen pontosan mi a fenét is csináljak.
Felix megsimogatja az arcomat.
- Itt alszol? – teszi fel a kérdését immár harmadszorra.
Fáradtan felsóhajtok. Pocsékul érzem magam, annak ellenére, hogy Dave tette meg a döntő lépést.
- Igen.
Elmosolyodik, majd kapok egy újabb szédítő csókot.
Kár, hogy most ettől sem érzem magam jobban…

2 megjegyzés:

  1. Írd tovább légyszi én nagypn szeretem a történetet
    Légyszi folyatasd nagyon jól írsz;):)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Névtelen!

      Mindenképpen szeretném folytatni a történetet és persze be is szeretném fejezni, de egyelőre még nem tudom, hogy mikor lesz következő rész, mert mostanában eléggé sok a dolgom és nem jutok ide a géphez huzamosabb időre, hogy írjak... de igyekszem mielőbb frissíteni :)

      Puszi: Lexie ♥

      Törlés