- Dave! Én vagyok az, Sam. Sam Burkley. Az amerikai barátnőd. – tagolom idegesen a szavakat – Jó lenne, ha felvennéd és végre tudnánk egymással beszélni. – folytatom a számat rágcsálva – Kérlek! Én… hiányzol. – nyögöm ki szomorúan, majd lerakom a telefont.
Így megy ez már egy hete. Naponta legalább tízszer felhívom, de mindig csak az átkozott hangpostája kapcsol. Természetesen a személyes megjelenésem sem vezetett eddig eredményre, hiába kerültem el naponta többször is a házuk felé. Dave anyukája mindig ugyanazt tudja csak mondani, nevezetesen azt, hogy Dave nincs otthon és már egy hete haza sem ment azóta, hogy…
… hogy kiderült a DOLOG.
Eredménytelen próbálkozásaimat megelégelve úgy döntök, hogy azt teszem, amit nagyon nem szeretnék, de egyszerűen nincs más választásom. Felkeresem Felixet. Ő talán tudja, hogy merre lehet Dave, hiszen… hiszen régen jóban voltak, csak tud valami támpontot adni.
Alig öt perccel később, lényegesen feszült idegállapotban toporgok a szomszédom ajtaja előtt.
Nem kell sokat várnom, mert Felix hamar ajtót nyit nekem.
- Sam. – mondja ki a nevemet meglepetten.
- Szia! Én… Aggódom. – vallom be neki töredelmesen – Egyszerűen nem tudom elérni Dave-et…
Keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt és nekidől az ajtófélfának.
- És…?
- És te talán tudod, hogy hol lehet most.
- Mostanában nem beszéltem vele, de gondolom, ennyit azért tudsz. – mondja gúnyosan.
A szokásos arrogáns stílusától rögtön felmegy bennem a pumpa.
- Szerinted én ezt nem tudom?! Úgy csinálsz, mintha nem szenvedné meg mindenki a baromságodat!
- Az ÉN baromságomat? Te léptél le vele!
- Nem léptem le vele! Te raktál ki! – fújtatom dühösen.
- Te szaladtál azonnal hozzá! Máskor…
- Máskor nem kevertél össze Lenával. Apropó! Hogy van a cafka barátnőd? – kérdezem undorodva.
Ellöki magát az ajtófélfától, leereszti a kezét és tesz felém egy lépést.
- Nem a barátnőm. TE voltál az, amíg el nem basztad az egészet!
- Sértegettél! – mondom megbántva.
Ismét közeledik hozzám, mire hátrálnék, de elkapja a karom.
- Mit akarsz, Sam? Mert ha visszakapni, akkor kurva szarul csinálod.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudok.
- Hogy… mi? Még hogy visszakapni?! Nem én csesztem el a dolgainkat! Én… szeretni akartalak, de te nem hagytad. – fakadok ki idegesen, miközben kirántom magam a szorításából – Te lennél az utolsó, akitől jelenleg bármit is szeretnék, de csak te tudsz segíteni. – a szememet könnyek lepik el – Aggódok Dave miatt! A jelenlegi helyzetben szüksége lesz valakire, de nem tudok ott lenni, ha nem találom. – a kézfejemmel eltüntetem a könnycsíkokat az arcomról – Segíts nekem megtalálni! Kérlek! Ha valaha szerettél egy kicsit is, akkor segíts!
Felix válasz helyett magához ránt és szorosan megölel, én pedig újra elsírom magam. Egyszerűen sok nekem ez az egész helyzet! A tehetetlenség, a düh, amit Dave eltűnésével kapcsolatban érzek, a bizonytalanság, hogy most mi lesz, hogy lesz, a magány… ezek mind-mind hozzájárulnak a feszült idegállapotomhoz és a folytonos bőgéshez.
Felix eközben csendben simogatja a hátam. Ez az apró dolog az első hosszú idők óta, ami valamilyen kedvező hatást fejt ki rám és a lelkemre.
- Egy helyet tudok. Odaviszlek. – suttogja a hajamba, miközben még szorosabban von magához – Csak ne sírj.
Félig-meddig bólogatok, már amennyire a kevéske hely megengedi, mert most eléggé Felix mellkasához vagyok préselődve és egy szoros ölelésben elég csekély a mozgástér.
A focista nagy sokára elenged, majd magához veszi a kulcsait, bezárkózik és a kocsijába invitál.
- Hová megyünk?
- Csak pár faluval arrébb. – mondja, majd beindítja a motort – Ott van a nagyszülei régi háza. Nem mondta?
Tagadólag megrázom a fejem.
- Nem.
Pár pillanatig még kutatóan figyel engem, majd mindenféle kommentár nélkül elindulunk.
Nagyjából negyed órával később egy egyszerű, fehér kis ház előtt állunk meg. Izgatottan nézek körbe, de Dave-nek semmi nyoma – talán bent van a házban. Remélem, jól van és nincs semmi baja. Nem is tudom mit tennék, ha…
- Megjöttünk. – mondja ki mellettem Felix rekedtes hangon a nyilvánvalót.
- Én… köszönöm. – motyogom bizonytalanul, miközben remegő kézzel kikapcsolom a biztonsági övet – Tényleg.
- Sam! – ejti ki a nevem halkan, majd megfogja a kezemet, ami már épp az ajtón matat, hogy kiszabaduljak a kocsiból – Ha kell valami, akkor…
Szó nélkül bólintok, majd kihúzom a kezemet Felixéből és kiszállok a kocsiból.
Nagy sóhajok kíséretében elindulok az épület felé.
Tétován felemelem a karom és bekopogok. Kicsit várok, de mivel nem történik semmi, újra megismétlem. Várakozás közben az ajtó mellett lévő ablaknál leskelődök, de semmi mozgást nem tapasztalok odabent. Talán nincs is itt? És ha Felix átvert és csak úgy idehozott egy elhagyatott házhoz pusztán bosszúból? Bár ezt azért erősen kétlem, az együtt töltött idő alatt nem ilyennek ismertem meg őt… de aztán ki tudja, hogy ez a Lena mennyit rontott rajta? Hiszen korábban is az a csaj keserítette meg az életét, sőt, igazából mindenki életét.
Körülbelül eddig jutok a hülye kombinálásomban, amikor is egyszer csak kinyílik az ajtó – és ott áll előttem Dave…
Vagyis egy Dave nevű fiú, mert az előttem álló egy cseppet sem hasonlít arra a Dave-re, akit megismertem.
- Sam! – szólal meg kissé erőtlen, de távolságtartó hangon – Mit keresel itt?
- Én is örülök, hogy látlak. – mondom kissé csalódottan, mert őszintén, nem számítottam arra, hogy ilyen hűvös fogadtatásban lesz részem.
De mire is számítottam? Hiszen egyszer sem írt, nem hívott vissza, nem is keresett… talán már rég elfelejtett és nem kíváncsi rám… egy részem legbelül viszont még bízik abban, hogy csak a történtek miatt tűnt el, mert… mert fél. Mert bizonytalan. Mert nem akarja, hogy újra átéljem ezt… de az az én döntésem, hogy miben veszek részt és miben nem – és ebben részt akarok venni. Muszáj.
- Kerestelek. – jegyzem meg a cipőmet bámulva.
- Nem értem rá.
- Mi dolgod van itt? – mutatok körbe az elhanyagoltnak tűnő kis udvaron.
- Rendbe akarom tenni, mielőtt…
- Ezért nem hívtál vissza?
- Mit akarsz, Sam?
A félénkségem és a bizonytalanságom egy pillanat alatt eltűnik.
- Hogy mit akarok? Téged! Nem tudok rólad semmit elég régóta és aggódtam! Én…
- Engem nem kaphatsz meg. – közli egyszerűen.
- De hát együtt vagyunk.
- Azt hittem veszed a lapot. – mondja fagyos hangon.
- Látom, tanulsz Felixtől. – utalok a jeges hangvételére és a fogadtatásra, amiben részesített.
- Úgyis az olyanokra buksz, nem?
Úgy döntök, nem veszem magamra a dolgot. Hiszen most csak aggódik és azért ilyen ellenséges, mert amúgy meg egyáltalán nem jellemző ez rá.
- Hogy vagy?
- Szerinted? – végigmutat magán – Nem látszik?
Követem a szememmel a mozdulatait. Tény, hogy most sokkal vékonyabbnak tűnik, mint eddig, noha még mindig elég sportos az alakja. Az arcán látni leginkább, hogy baja van: a szeme alatt karikák vannak, eléggé beesett az arca és nagyon sápadt is. Ezeket leszámítva viszont még mindig olyan, mint az én Dave-em. Bízom abban, hogy a jégpáncél alatt, ami egyik pillanatról a másikra húzódott köré, még ott van az, akit egykor úgy a szívembe zártam.
- Menj el, Sam! – szólal meg nagyot sóhajtva.
- De hát miért tenném? – közelebb lépek hozzá és finoman megérintem a karját – Látni akartalak.
- Tessék, láttál! – mondja egy lépést hátrálva.
- Igen. – dacosan felszegem a fejem – És ez épp elég ahhoz, hogy úgy döntsek, maradok! – tájékoztatom őt a pillanatnyi döntésemről, majd kissé arrébb lököm és bemegyek a házba.
Ez nem vall rám, sehová se megyek hívatlanul, de úgy gondolom, hogy ebben a helyzetben megszeghetem ezt az egy illemet, amit még anno anyu sulykolt belém nagyon.
- Jobb lenne, ha hazamennél. – jegyzi meg, de azért csak becsukja a bejárati ajtót.
- Neked vagy nekem?
- Neked, természetesen. – ettől függetlenül mindenféle megjegyzés nélkül elveszi tőlem a táskámat – Hogy találtál meg?
- Felix segített.
Meglepődve pillant rám.
- Tényleg? Bár, ha jobban belegondolok… csak ő tudja, hogy itt anno a nagyszüleim éltek. – kutatóan szemlél – Komolyan hajlandó volt elhozni ide?
- Ez miért lep meg annyira? – nézek rá homlokráncolva.
- Mert még szeret téged. – keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt – És elhozott téged ide, hozzám, egy másik hapsihoz, akivel azt hiszi, hogy folyton a Kama Sutra-ban olvasottakat gyakorlod.
- Honnan veszed, hogy szeret? – kérdezem megilletődve.
- Ugyan már, Sam! Ne legyél annyira naiv. – megvonja a vállát – Viszont itt lesz neked, ha én már nem.
- Ne mondd ezt, kérlek!
- Miért, nem így lesz?
- Dave…
- Menj haza, Sam! – leheli fáradtan, miközben hátat fordít nekem.
Ahelyett, hogy eleget tennék a kérésének, szó nélkül hozzálépek és hátulról megölelem. Amikor eszméli, hogy mi történt, el akar lökni magától, de szorosan tartom, így a kezét az enyémre csúsztatja.
Az arcomat a hátának fektetem és mélyen beszívom az illatát. Végre itt van és láthatom!
Tény, hogy ez kedves dolog volt Felixtől, de kötve hiszem, hogy még szeretne, különben nem látnám szinte minden nap a házánál Lenát… és elég hangos az a nő, azt meg kell hagyni, így szinte percre pontosan tudom, hogy mikor jön-megy a szomszédban.
Dave szapora levegővétele zökkent ki a Felix-szel kapcsolatos gondolatmenetemből, majd egyszer csak megérzem, hogy ütemesen rázkódik a válla – sír.
- Jaj, Dave! – suttogom a hátába, mire megfordul és szorosan a karjaiba zár.
Órákkal később estefelé jár már az idő. Épp végeztem a zuhanyozással és elfoglalom a helyem Dave mellett az ágyban. Kényelmesnek mondhatóan elhelyezkedek és épp szeretnék hozzábújni, de kissé eltol magától.
- Ezt… inkább ne.
- Mi a baj?
- Csak… – az éjjeliszekrényen álló kis lámpához nyúl és lekapcsolja a világítást – Csak most már nem olyan vagyok, mint eddig. Vékony lettem. – fújtat dühösen.
- Pedig jól áll.
- Igazából mindegy. A sírban amúgy is teljesen azon aggódnom, hogy nézek ki, nem? – kérdi erőltetett nevetés közepette.
- Dave, ne csináld! – áthajolok rajta és felkattintom a lámpát, mert látni akarom az arcát – Ne legyél buta! A húgod is meggyógyul és te is.
- Nem, inkább te ne legyél buta! Fogd már fel, Sam! Igen, a húgom úgy néz ki, meggyógyul, de én nem! Nemrég derült ki nálam is ugyanez a szarság, de máris sokkal szarabb állapotban vagyok, mint amilyenben Tan valaha is volt.
Visszahúzódok az ágyon a saját térfelemre.
- Ne beszélj így velem!
- De ha egyszer csak így vagy hajlandó felfogni a dolgokat? Akkor mi mást tehetnék? – támad nekem most már hangosan kiabálva, mire a szememet vékony könnyfátyol lepi el.
- Szerinted én nem értem, hogy mi a helyzet? Képzeld, pontosan tudom! De nekem önző módon szükségem volt rád! – kipattanok az ágyból és immár az ajtóból nézek vissza Dave-re – Anyun se tudtam segíteni, de ő örült annak, hogy ott voltam vele végig! Naiv módon azt hittem, hogy talán te… talán te is örülnél a támogatásomnak. – kirohanok a szobából és becsapom magam mögött az ajtót.
A folyosóra kiérve a nappali felé veszem az irányt. A kanapén van egy jó meleg pléd, azzal betakarózok, mert a házban igencsak lehűlt a levegő, miközben az Élet igazságtalanságai miatt csendben itatom az egereket.
Nem tudom, hogy órákkal vagy percekkel később, de megjelenik Dave a nappali bejáratánál.
- Ne haragudj! – kér halkan, majd leül mellém – De érts meg engem is! Egyszer már végig kellett nézned, hogy anyukád elmegy… – eltűri a hajamat a fülem mögé – Szerinted én vagyok olyan rossz ember, hogy elvárjam tőled ugyanezt még egyszer?
- Azt hittem, velem könnyebb lesz neked… – pislogok rá szomorúan.
- Persze, hogy az. Veled minden könnyebb, tudod jól. Csak…
Letörlöm a könnyeimet az arcomról.
- Eltűntél.
- Mert úgy gondoltam, hogy ezt megoldom egyedül.
- Nem kell mindig mindent egyedül megoldani.
Dave magához von és ő is betakarózik a meleg, puha takaróval.
- Most kaphattalak meg és máris elveszítelek. – motyogja inkább magának, mint nekem, de így is tökéletesen meghallottam.
- Amíg kell, a tiéd vagyok. – érintem meg finoman az arcát.
A sötét ellenére is érzem, hogy végre-valahára elmosolyodik.
- Jó, mert szükségem is lesz rád.
