Október 29., kedd
Délután Mel megint átjön hozzám, ezúttal viszont Ant is magával hozza, amit egyáltalán nem bánok, sőt. Így, hármasban azért mégiscsak jobb beszélgetni.
A beszélgetésünk során természetesen felmerül a halloween buli témája is. A lányok már visszajeleztek Ralphnak, hogy mennek, úgyhogy nagyon úgy néz ki, hogy már csak rajtam a sor.
- Miért nem akarsz jönni? – kérdezi Mel.
- Nem mondtam, hogy nem akarok menni, csak…
- De igen-t sem mondtál. – vág a szavamba összeráncolt homlokkal.
- Tudom. – felsóhajtok – De nem hiszem, hogy most jó társaság lennék egy bulin.
- Nélküled nem lenne az igazi. – mondja An szomorúan.
- Még átgondolom, rendben? Többet most nem mondhatok…
- Ez nekünk bőven elég. – mosolyog rám bátorítóan Mel, majd témát vált.
- Jo?
- Tessék? – néz fel kíváncsian az előtte heverő papírhalmokból.
- Ráérsz most egy kicsit?
- Persze. Miről van szó?
Bemegyek a szobába és leülök Joval szemben.
- Ralphnál lesz csütörtökön egy halloween buli.
- És? – kérdezi homlokráncolva.
- Meghívott rá, de még nem adtam neki választ.
- Miért nem? – hátradől a székében.
- Nem is tudom. – megrántom a vállamat – Talán azért, mert hiszem, hogy jó ötlet lenne buliznom így, hogy anyu…
- Szóval azért nem akarsz menni, mert pénteken elseje van?
Tétován bólintok, mire Jo elmosolyodik.
- Szerintem emiatt nem kellene kihagynod ezt a bulit. – feláll, mellém lép, leguggol hozzám és megfogja a kezemet – Anyád sem akarná, hogy itthon szomorkodj.
Azt hiszem, hogy igaza van Jonak. Anyu mindig is támogatta az ilyen összeröffenéseket, különösen akkor, ha jó barátaim hívtak meg és most erről van szó, hiszen a lányok is ott lesznek, plusz az osztályunk többi tagja is.
Jora emelem a tekintetemet és halványan elmosolyodom.
- Rendben. Elmegyek. – jelentem ki határozottan – Köszönöm. – hálálkodok Jonak, majd megölelem – Most megyek és írok Ralphnak meg persze a lányoknak is.
Jo elégedetten bólogat, majd visszatér a félbehagyott munkájához.
Október 31., csütörtök
A lányok már kora délután átjönnek hozzánk, hogy legyen időnk rendesen elkészülni az esti bulira.
Kezdő lépésként beöltözünk – zombinak. Mindannyian hasonló szerelésben fogunk majd virítani: szakadt farmer és szintén szakadt, de művérrel összefestett felső.
Mel egyik – számomra eddig ismeretlen – képessége az, hogy kitűnően tud sminkelni. Erre a képességére pedig szükségünk is lesz, hiszen mindhárman élőhalottnak öltözünk be, ehhez pedig jócskán szükség van sminkelési tudásra.
Mel először engem fest ki. Kezdetnek kapok egy alapozást, amitől szürkéssé válik az arcom és teljesen sápadtnak nézek ki, majd erre jön a fekete smink a szemem köré és a számra kékes színű rúzs kerül, ami még tökéletesebbé teszi a halotti külsőmet.
- Hű! Ez durva. – állapítom meg a tükör előtt állva.
- Köszi. Pedig nem nagyon bonyolult.
- Nekem az. – megfordulok és Melre nézek, aki időközben elkezdte kifesteni Ant – Ha nem jön össze a színészkedés, még simán lehetsz sminkmester. – viccelődök vele, mire abbahagyja a sminkelést és oldalba vág.
An is hamar elkészül, így már csak maga Mel van soron. Persze felajánljuk neki, hogy segítünk, de nem kér a segítségünkből. Mondjuk, megértem. Nem hiszem, hogy képesek lennénk olyan jó munkát végezni, mint Mel.
Miután mindennel elkészülünk, lemegyünk Johoz, aki igencsak meglepődik, amikor meglát minket.
A kezébe nyomom a fényképezőgépemet és megkérem, hogy csináljon rólunk néhány képet. Szó nélkül beleegyezik és ellő pár képet, sőt, ő maga is beáll közénk és így is csinál néhány fotót. Örök emlék marad, az már egyszer biztos.
A fotózkodásunk után kocsiba szállunk, mert Ralph a városban lakik és nem akarunk a zombis jelmezünkben buszozni, aztán meg gyalogolni a városban. Szerencsére Jo ma előbb el tudott szabadulni, ezért ő maga visz el minket kocsival.
Egy utolsó pillantást vetünk magunkra, majd becsengetünk. Ralph, John Kramerként nyit nekünk ajtót.
- Nagyon királyul néztek ki. – jegyzi meg vigyorogva, majd beenged minket a házba.
- Na és hol van Billy? – kérdezem a kis biciklis bábura utalva, mialatt a konyhába megyünk, hogy lepakoljuk a sütiket meg az innivalókat, amiket hoztunk.
- Billy házon kívül tartózkodik. – válaszolja sajnálkozva, majd megint elvigyorodik – De Amanda itt van. Gyertek!
A nappali most másképp néz ki, mint utoljára, mert a kanapé a fotelekkel együtt a falhoz lett tolva, hogy nagyobb hely legyen táncolni.
Ettől függetlenül az osztályunk az ülőalkalmatosságoknál tanyázik, ezért feléjük vesszük az irányt.
Mindenkinek nagyon jó lett a jelmeze. Jan Norman Batesként Ghostface-szel, azaz Ollival beszélget valamiről. Az Addams Family is képviselteti magát Lara és Max személyében, akik Morticia és Gomez Addamset formálják meg ma este. Velük egy boszorkány, Lia beszélget. Rina Amandára, John Kramer segédjére jellemző ruhákban – és persze a malacfejes maszkban – feszít. Leon Drakula gróf bőrébe bújt, míg Matt Michael Myerst személyesíti meg.
Váltunk néhány szót arról, hogy kinek hogy telt eddig a szünet, majd, amikor a meghívottak nagy része megérkezik, Ralph feláll és tapsol néhányat, hogy mindenki rá figyeljen.
- Jó, hogy ilyen sokan eljöttetek a szokásos halloween bulimra. Érezzétek jól magatokat, bulizzatok sokat és - itt egy kis szünetet tart a nagyobb hatás kedvéért – kezdődhet a játék. – mondja vigyorogva, mire felnevetünk az ide illő beszólása miatt, majd hirtelen felhangosodik a zene és többen is felpattannak táncolni.
- Kajás vagyok. – jelenti be Max váratlanul.
- Tudod, hogy merre van a konyha. – reagálja le nem túl házigazdásan Ralph.
- Hé! Norman! Kajás vagyok. – szól oda Jannak, mire mindenki, még maga Jan is elröhögi magát.
Úgy tűnik most, hogy nincs Müller és olyan kép, amin Ralph valamelyik tanárral van, egymást kezdik el piszkálni – vagyis inkább az általuk megszemélyesített alakjukat.
- Most, hogy mondod… én is tudnék enni valamit. – állapítja meg Leon.
- Nézz körbe! Tele van a szoba potenciális kajajelöltekkel. – mondja Matt vigyorogva, majd leveszi a maszkját.
- Veled is aztán ki vagyok segítve. Inkább menj gyilkolászgatni. – javasolja és közben úgy vigyorog, hogy a vámpírfogai teljesen kilátszódnak.
- Bakker! – kiált fel teljesen váratlanul Lara és bosszúsan Maxra néz – Otthon hagytam a gépemet.
- És?
- Hogy akarsz képeket csinálni fényképezőgép nélkül? – kérdezi grimaszolva.
- Addamséknél kiborult a bili. – jegyzi meg Ralph, mire a srácok felnevetnek.
- Az én gépem itt van, ha az jó. – mondom Larának, aki erre rögtön mellém lép.
Kiveszem a táskámból a gépet, majd átnyújtom neki.
- Hú, köszi! Életmentő vagy.
- Kár, hogy magamon nem tudtam segíteni. – jegyzem meg kissé szomorkásan magamra mutatva, hiszen én most egy élőhalottat játszok, mire mindenkiből kitör a nevetés.
- Azt hittem, hogy a zombik agyatlanok. – fordul felém töprengve Ralph.
- Csak matekból. – vágja rá Leon, mire lazán nyakon csapom – Bocs, de ezt nem lehetett kihagyni.
Az ég felé emelem a tekintetemet.
- Hát persze.
- Csináljunk csoportképet! – javasolja Lara, majd, mivel senki sem ellenkezik, rögtön készítünk néhány képet.
Ezután persze sokan egyéni képeket is akarnak meg olyat, amelyiken barátokkal/barátnőkkel vannak, úgyhogy az egésznek az lesz a vége, hogy Lara a kezembe nyomja a gépemet és én fotózok.
Amikor mindenki kipózolta magát, megint leülünk és visszanézzük a képeket.
- Nagyon jók lettek. – állapítja meg Leon mosolyogva.
- Köszönöm.
A mostani képek után Ralph meg akarja nézni a többi képemet is, de csak azok vannak a memóriakártyán, amiket még nálunk csináltunk Joval.
- Ez ki? – érdeklődik meglepetten.
Szólásra nyitom a számat, de Mel megelőz.
- Alex tök helyes nagybátyja.
- Mutasd! – Lara kiveszi Ralph kezéből a fényképezőgépemet – Tényleg cuki.
- Lecserélnek, Max? – kérdezi a szemöldökét húzogatva Ralph.
- Dehogy. Morticia csak az enyém. – válaszolja vigyorogva.
Lara Maxra mosolyog.
- Ez igaz.
Hirtelen felhangzik Mel egyik kedvenc száma, mire azonnal felpattan és persze magával húz engem és Ant is. Mivel mi is szeretjük ezt a számot, ugyanolyan jókedvvel táncolunk, mint Mel.
Váratlanul valaki megfogja a karomat, mire megtorpanok és oldalra fordítom a fejemet. Matt áll mellettem és vigyorogva néz rám, majd Melre.
- Lekérhetem?
- Persze, csak ne vidd messzire. – válaszolja Mel kacsintva.
Matt kérdőn pillant rám, mire mosolyogva bólintok egy aprót és kissé arrébb megyek vele.
- Haragszol még rám a péntek miatt?
- Nem. És te rám?
Tagadólag megrázza a fejét, mire bólintok egyet. Most, hogy ezt megbeszéltük, lényegesen jobb kedvvel táncolok tovább.
Nem tudom, hogy miért, ki miatt, de a pörgős zenét felváltja egy lassú, ezért Matt a derekamra csúsztatja a kezét és magához húz. Azt hittem, hogy ilyen csak a romantikus filmekben létezik. Mondjuk egy romantikus filmben tuti, hogy nem lassúzna együtt Michael Myers egy zombival, ezért egy kicsit morbid látványt nyújthatunk együtt, de ettől függetlenül természetesen átölelem a nyakát és átadom magam a zenének.
- Jó, hogy itt vagy. – súgja a fülembe, majd kérdő tekintetemet látva folytatja – Nem tudtam, hogy eljössz-e a holnap miatt…
Bólintok.
- Nem akartam kihagyni a bulit és a többiek is győzködtek, hogy jöjjek.
- Jól tették. – mondja mosolyogva, majd elkomolyodik – Ami a holnapot illeti...
- Holnap valószínűleg nem leszek ilyen jó hangulatban, úgyhogy most bulizzunk. – vágok a szavába, mert most nem akarok emlékezni vagy arra gondolni, hogy holnap tuti össze leszek zuhanva.
Matt bólint egyet, egy ideig kifürkészhetetlen arccal néz rám, majd szó nélkül még szorosabban húz magához.
Azt hiszem, nála ez jelenti azt, hogy támogat.
November 1., péntek
Hajnalban szörnyen álmosan és fáradtan ébredek, de amikor tudatosul bennem, hogy ma hová is megyünk, rögtön éber leszek. Sietősen kimászok az ágyból és nekiállok összekészülődni.
Bő negyed óra múlva már a konyhában vagyok Joval.
- Enned kéne, mielőtt elindulunk. – jegyzi meg a szemöldökét felhúzva.
- Lehet, de most képtelen vagyok enni.
- Te tudod. De ha éhes leszel, szólj és veszünk valamit.
Türelmetlenül dobolok az ujjaimmal a pulton.
- Jó, de most ne beszélj, hanem egyél!
- Igenis! – szalutál nevetve, majd folytatja a reggelizést.
Kifelé bámulok az ablakon és a mellettünk elsuhanó tájat figyelem.
- Mikorra érünk már oda?
- Nemrég indultunk el.
Kelletlenül bólintok. Ez igaz, de én már szeretnék ott lenni. Nagyon is.
- És mennyi idő, mire Berlinbe érünk?
- Mivel már legalább fél órája úton vagyunk… – kezdi ironikusan, de amikor mérgesen ránézek, elkomolyodik – Még öt óra.
Bólintok. Tehát még öt óra és újra a szülővárosomban leszek.
Remegő kézzel teszem le a sírra a virágokat. Jo féloldalasan magához ölel, én pedig nekidőlök. Mindketten csendben szemléljük a sírt. Egyikünk sem mond semmit, de nem is kell.
Természetesen még most is szomorú vagyok anyu miatt, de most erősebbnek érzem magam, mint a temetéskor. Talán az eltelt idő miatt, Jo miatt vagy amiatt, hogy lettek új barátaim… nem tudom. Nem is ez most a lényeg.
Nagyjából egy órán át maradunk itt, majd, mivel eléggé hideg van, lassan elindulunk vissza, a kocsihoz.
Vacsoraidőben érünk haza. Sikerül legyűrnöm kábé három falat kaját, majd mennék is fel a szobámba, amikor csengetnek. Kérdőn összenézünk Joval, majd az ajtóhoz megyek.
Matt háttal áll nekem, de a nyitódó ajtó hangjára megfordul.
Behívom, majd miután ő is átesik a bemutatási procedúrán, felmegyünk a szobámba.
- Hogy vagy? – kérdezi nagy sokára.
- Megvagyok. – mondom vállvonogatva.
- Biztos?
Fürkésző pillantásai elől elfordítom a fejemet és inkább másfelé nézek – pechemre pont anyu fényképe kerül a szemem elé, amitől rögtön könnybe lábad a szemem. Azt hiszem, hogy most jön ki rajtam az, amit tegnap és a mai nap megpróbáltam visszaszorítani.
Feltehetően látszódnak rajtam a bennem végbemenő változások, mert Matt azonnal hozzám lép és magához ölel.
Szomorúan felsóhajtok, mire Matt ad egy puszit a fejemre. Nem tudom, hogy miért, de nem is keresem az okát; válaszként – vagy sokkal inkább reakcióként – egészen egyszerűen csak szorosabban megölelem.
Még vagy két órán keresztül nálunk marad, mielőtt hazamenne.
Amikor lekísérem és az ajtóban elköszönök tőle, megbeszéljük, hogy holnap is átjön azért, hogy – az ő szavaival élve – „ne unatkozzak”.
Becsukom utána az ajtót és bólogatok néhányat a levegőbe, abban ugyanis biztos vagyok, hogy vele nem fogok unatkozni…
…legyen bármilyen jellegű is a kapcsolatunk.
