19. rész

Reggel a konyhában találom meg Josht. A sápadt Nap csak homályosan világítja meg a helyiséget. Josh a kezében egy csésze kávét tart és olyan arccal néz maga elé, mintha megjárta volna a poklok poklát.

- Josh… - kezdek bele minden bevezetés nélkül – vissza kell mennem Torontóba.

- Nem mehetsz feleségül hozzá! – mondja kétségbeesetten.

Úgy érzem, nem mondhatok neki semmit erre, noha pontosan tudom, hogy mit fogok tenni. A tegnap éjszaka történtek miatt először is Rayjel kell beszélnem, mert joga van ahhoz, hogy először vele közöljem a döntésemet.

- Mennem kell. – ismétlem meg a korábbi mondatomat.

- Jól van. 

- Úgy értem, most.

- Tudom, hogy érted. Én… - leteszi a csészéjét maga elé – Jól van.

- Elvinnél?

Igaz, hogy idefele gyalog tettem meg a kocsim és a ház közti utat, de most, a kora reggeli hidegben semmi kedvem gyalogolni.

- Jól van. – mondja immár harmadszorra – Induljunk!

Josh némán felerősíti a csomagjaimat a motoros szánra, majd beszállunk. A szán hangos berregéssel elindul, felriasztva a reggeli csendben dermedten üldögélő madarakat.

Amikor a tó túlsó felére érünk, Josh kiszíjazza a táskáimat és beteszi őket a kocsimba.

- Azt hiszem, nem lett volna szabad megtörténnie. – szólal meg nagy sokára, bennem pedig hirtelen minden ezer darabra törik.

Hogy is hihettem azt, hogy Josh örökre akar majd engem? 

Alig észrevehetően megrázom a fejemet. Annyira naiv tudok lenni! De mindegy. Most már véghez viszem azt, amit elhatároztam. 

- Elmondod neki? – kérdezi mélyen a szemembe nézve.

- Nem. – nyögöm ki nagy nehezen, majd vetek egy utolsó pillantást Joshra, beszállok a kocsimba és miután becsatolom a biztonsági övemet, gázt adok.

Nem fogom elmondani Raynek azt, hogy megcsaltam, mert nem akarom még jobban összetörni a szívét.

Az úgyis éppen elég, hogy az enyém teljesen összetört.

Ray dühösen fogadja a bejelentésemet, ennek ellenére úgy érzem, hogy tulajdonképpen megkönnyebbült, noha a viselkedése nem ezt mutatja.

- Miért pont most, Nikki? Miért?

- Ray, én…

- Mióta akarsz szakítani velem? – vág a szavamba követelődzőn, majd hirtelen elhallgat és töprengő fejet vág – Már az eljegyzésünkkor is olyan fura voltál… és az ékszerésznél is. Te eleve nem akartad ezt az egészet, igaz?

- Sajnálom, Ray.

Ray tehetetlenül megrázza a fejét és közben keserűen felnevet.

- Akkor mégis mi a francnak csináltuk az egész felhajtást?! Ha? Igazán szólhattál volna előbb is – mondjuk még az eljegyzési partink előtt.

Úgy terveztem, hogy végig megőrzöm a hidegvéremet és higgadt maradok, de Ray vádaskodását hallgatva egyszerűen képtelen vagyok türtőztetni magam.

- Szóval szerinted ez az egész az én hibám? Arra nem gondolsz, hogy te is ugyanúgy hibás vagy?

- Miért? Talán én dobtalak ki téged?

- Észre kellett volna venned, hogy valami nem stimmel a kapcsolatunkban! – csattanok fel elkeseredetten – Az elején még jól megvoltunk, de az utóbbi időben már csak azért voltunk együtt, mert megszoktuk, hogy együtt járunk.

És persze Josh felbukkanása is keresztbe tett a kapcsolatunknak, de a szívem mélyén Josh nélkül is tudtam, hogy ennek a kapcsolatnak nincs túl nagy jövője… csak sokáig tartott, mire erre rájöttem.

- Nem azért kértem meg a kezed, mert már nem érzek irántad semmit. Nem azért akartam veled összeköltözni, mert megszoktam, hogy velem vagy. – Ray hozzám lép és a kezei közé fogja az arcomat – Szeretlek, Nikki. – félmosolyra húzódik a szája – Az első perctől kezdve. 

- Ray… - hirtelen elakadok, mert váratlanul valami zajt hallok a hálószobából. 

Kérdőn Rayre pillantok, aki szemmel láthatóan lesápadt. Lefejtem a kezeit az arcomról, majd egyenesen a hálóhoz megyek és kinyitom az ajtót.

Felvont szemöldökkel pislogok az ágyra, ahol most jelenleg épp Veronica fekszik – meglehetősen hiányos öltözékben.

Amint felocsúdok a döbbenetemből, visszamegyek Rayhez a nappaliba. 

- Szeretsz, mi? 

- Nikki, félreérted a dolgot…

- Ne strapáld magad! Teljesen felesleges. – a zsebembe nyúlok, kiveszem belőle a jegygyűrűt és átnyújtom Raynek. – Ez… - a fejemmel a háló felé intek – azért megkönnyíti a dolgot.

Este leülök a TV elé, de nem figyelem a műsort, csak bámulok magam elé.

Azon töprengek, hogy hogyan is jutottam idáig. Összejöttem Josh-sal, aztán szakítottunk, mert képtelen volt elkötelezni magát, majd belépett az életembe Ray, akit szerettem ugyan, de korántsem annyira, mint Josht, majd ismét találkoztam Josh-sal és most ugyanott tartok, mint régen. Most megint rágódhatok azon, hogy miért hagytam hülyét csinálni magamból.

Titkon egész délután abban reménykedtem, hogy Josh felhív vagy átjön hozzám, szerelmet vall nekem és innentől kezdve örökre együtt leszünk...  de nem így lett. Hülyeség, tudom. Már megint előtört a naiv énem, de nem hinném, hogy hibáztatható lennék ezért. Köztudott, hogy aki szerelmes, az néha szörnyen vak és ostoba tud lenni.

De most már minden világos. Most már tudom, hogy Josh soha többé nem fog eljönni hozzám, mert nem kíváncsi rám. Megkapta, amit akart – nekem pedig ismét össze kell kaparnom magamat valahogy a padlóról.

Felsóhajtok. Miért ennyire bonyolult az élet?