Idén a születésnapom hétfőre esik. Talán a születésnapom az egyetlen oka annak, amiért jól indul a reggelem. Sikerült elaludnom. Bágyadtan és rosszkedvűen ébredtem. Ráadásul ma este a Macallan családdal leszek, mert náluk ünnepeljük meg a születésnapomat és az eljegyzésünket.
Kibírom. Bárcsak Ray ne ragaszkodott volna a jegygyűrű ünnepélyes keretek között történő átadásához! Most már túl késő, hogy változtassak rajta.
Jó lenne, ha már rajtam lenne a gyűrű. Akkor talán nem érezném ezt a gyötrő, felemás állapotot. Túl akarok végre lenni az eljegyzésen.
Ma este különösen nagy gondot fordítok az öltözködésre és a sminkelésre. Egy vörös, elegáns ruhát veszek fel, mert abban biztos vagyok, hogy a Macallan család és a barátaik felettébb elegánsak lesznek és nem akarom leégetni Rayt.
A ruhám után hamar rám kerül a smink is, de a hajamat képtelen vagyok feltűzni. A fürtjeim újra és újra kiszabadulnak a hajtűk alól. Mindenképpen fel akarom tűzni, mert Raynek így sokkal jobban tetszik, mint amikor ki van engedve.
Váratlanul megszólal a csengő. Te jó ég! Azt hittem, hogy van még legalább fél órám.
A kaputelefonhoz szaladok és megnyomom a gombot anélkül, hogy beleszólnék. Kinyitom az ajtót és gyorsan visszaszaladok a fürdőbe.
- A fenébe is! – kiáltom dühösen, amikor a haja negyedszerre is kicsúszik a csatok alól – Gyere be! – szólok ki, amikor meghallom a kopogást – Ne haragudj, de késésben vagyok! Egyszerűen nem tudom feltűzni a hajam.
- Segítsek?
Azonnal megpördülök. Azt hittem, hogy Ray jött meg értem, ehelyett…
- Josh! – kiáltok fel mosolyogva – Hát megjöttél!
A szívem vadul kalapál, miközben Joshhoz megyek és átölelem.
Igaz, hogy nem háborús országból jött, de… muszáj volt megölelnem. Azt hiszem, hogy ez még a régi időkből rögzült be nálam.
- Megjöttem. – bólint Josh, majd szorosan magához von – Tilos így mosolyognod egy olyan férfira, aki megígérte, hogy többé nem csókol meg. – suttogja a hajamba.
Amikor Josh elenged, egy pillanatra megérintem az arcát.
- Hideg vagy. – állapítom meg, miután leengedem a kezemet.
- Hideg az éjszaka. – vállat von, majd fürkészve néz rám – Ma van a nagy nap, ha nem tévedek.
- Igen. – bólintok – Valójában azt hittem, hogy Ray jött értem. Egyébként hány óra?
- Tíz perccel múlt hét.
- Hála Istennek! Még van húsz percem, hogy feltűzzem a hajam.
- Nekem így is tetszik. – vigyorog rám sokat sejtetően Josh.
- Ray jobban szereti, ha feltűzöm.
Josh felvonja a szemöldökét.
- Igen? Miért?
Nem válaszolok, helyette inkább elkezdem fonni a hajamat. Ha a konty nem jön össze, akkor majd francia fonatba tűzöm. Nehogy már kifogjon rajtam a saját hajam!
- Sokat elárul a dolog. – jelenti ki Josh – Biztos, hogy akarod azt az eljegyzést?
- Mit árul el? - kérdezem – Jobban áll nekem, ha fel van tűzve a hajam.
- Ez nem igaz. Komolyabbnak, fegyelmezettebbnek látszol és ez egészen más. Ray a rakoncátlan fürtöket talán megfékezheti, de mi lesz az egyéniségeddel?
Komolyan nem értem, hogy egy perccel ezelőtt még miért éreztem magam ilyen jól Josh társaságában.
- Jobb lenne, ha most elmennél. – mondom neki barátságtalanul – Ray hamarosan itt lesz és addigra szeretnék elkészülni.
- Nem vagy kíváncsi, mit hoztam a születésnapodra?
- Ajándékot hoztál a születésnapomra?
Gyerekes örömmel pillantok Joshra és leteszem a fésűt.
- Persze.
- Nem kellett volna. Mi az? – kérdezem mohón, mire Josh felnevet.
A kabátja zsebébe nyúl, elővesz belőle egy nagy ékszeres dobozt és átadja.
Izgatottan átveszem a dobozt, adok egy puszit Josh arcára, majd felnyitom a dobozt.
Képtelen vagyok megszólalni. A dobozban lévő fehér szaténanyagon fekszik a leggyönyörűbb ékszer, amit valaha is láttam. Nyers, barbár kidolgozású, tömör aranyból, mintha egy hercegnőnek készült volna. Vagy jobban mondva egy hadúr lányának.
- Ó, Josh. – suttogom – Ez gyönyörű! Hol szerezted?
- Egy ókori, kelta darab másolata..
- Túlságosan drága. – tiltakozok Joshra nézve – Nagyon… nagyon kedves tőled, de nem fogadhatom el.
- Egyáltalán nem volt drága. – mondja mosolyogva, majd kiveszi az ékszert a dobozból és mögém áll – Csak aranyozott. Talán azt hitted, hogy tömör arany?
A tükörből Joshra mosolygok. Hogyan is lehetne arany? Milyen ostoba voltam, hogy ezt feltételeztem. Miért is venne nekem drága ékszert? Nincs semmi közünk egymáshoz – már.
Amikor Josh felemeli a karját, hogy a nyakamba akaszthassa a láncot, előrehajolok és oldalra húzom a hajamat.
Várakozásteljesen elmosolyodok és ekkor hirtelen végbemegy a változás. A rakoncátlan fürtjeim, a mélyvörös ruhám és a nyaklánc… Olyan, mintha a képzelet világából léptem volna ki. A nyaklánc kiemeli az arccsontomat és ettől valahogy vadnak és fékezhetetlennek tűnök.
Josh tekintete a tükörben találkozik az enyémmel.
- Hát nem csodálatos? – kérdezem az ékszerre utalva.
- De igen. – feleli Josh kissé rekedten – El fognak ájulni, ha meglátnak.
Felnevetek.
- Tényleg? Bizonyára úgy találják majd, hogy nem vagyok Rayhez való.
- Nem?
Továbbra is mosolygok, de közben gombócot érzek a torkomban. Nagyot nyelek.
- Úgy értem… nem vagyok közéjük illő.
- Drágám, nem vagy közéjük illő? Nem gondolod, hogy pont ezért választott Ray? Mert különbözöl tőlük? Feltételezem, Ray nagy sokban hasonlít az anyjára.
Csakugyan ezért választott volna Ray? Valójában még soha nem gondolkoztam el azon, mennyire különbözök a Macallan családtól. Sosem hasonlítottam össze magam velük.
Ismét a tükörképemre pillantok.
- Ez én lennék?
A tekintetünk ismét összekapcsolódik a tükörben.
- Erre kizárólag csak te tudod a választ.
Sürgetést hallok ki Josh hangjából, mintha mondani akarna nekem valamit. A tükörképemet bámulom. Talán tényleg ilyen vagyok. Primitív erő, vad, érzéki kisugárzás.
A világ hirtelen nagyon furcsának tűnik, mintha eddig mindent egy homályos tükrön keresztül láttam volna és még nem egészen szoktam volna hozzá az éles képhez.
- Egy dolgot tudok. – szólalok meg végül – Ha ez valóban én vagyok, akkor ma este semmiképp sem fogjuk bejelenteni az eljegyzést.
Hogyan is tehetnénk? Tele vagyok kétségekkel… Olyan érzések és gondolatok kavarognak bennem, amiknek nem kellene, különösen nem az eljegyzésem előtt alig egy órával.
- Képtelen vagyok elmondani az embereknek, hogy milyen is vagyok valójában. Érted?
Túl sok minden történt a múltamban, ami miatt ma már nem vagyok az a Nikki, aki régen voltam.
- Nem. – mondja szenvtelenül Josh – Rengeteg oka lehet, amiért el akarod rejteni az igazi valódat. De ha ma este félelemből nem vállalod saját magadat, akkor nem menekülsz meg a Ray Macallannel kötendő házasságtól, jóllehet azért választott téged, mert te más vagy, mint ő.
Érzem, hogy hirtelen harag támad bennem.
- Miért szólsz bele az életembe? Mit akarsz bizonyítani azzal, hogy kevéssel az eljegyzésem előtt idejössz és elrontasz mindent?
- Nem mindent. – jegyzi meg szárazon – Ha még emlékszel rá, a hajadat már akkor sem tudtad feltűzni, mielőtt megérkeztem. A hajadnak legalább megvan a magához való esze.
- És nekem nincs? – kiabálom neki dühösen.
Josh lassan elvigyorodik.
- Drágám, amikor így kiabálsz velem, hogyan gondolhatnám, hogy megvan a magadhoz való eszed?
- Mit tudsz te erről? – továbbra is ordítozok Josh-sal – Mit tudsz a szerelemről vagy a házasságról? Visszarettensz az érzelmektől ugyanúgy, mint régen. Semmit sem változtál, Josh. És semmit sem tudsz ezekről az érzésekről.
A vigyor eltűnik Josh arcáról és látni rajta, hogy őt is elfogja az indulat.
- Ezt tudom. – mondja a türelmét elvesztve, durván megmarkolja a karomat és magához ránt – Ezt tudom. – ismétli meg még egyszer, miközben a karja roppant erővel fonódik körém és a szeme komoran az arcomat fürkészi.
A szívem riadtan ver és megpróbálok szabadulni a szorításból.
Aztán az ölelés váratlanul lazul. Josh keze a hajamra siklik, a szája pedig feltartóztathatatlanul közelít az enyémhez, majd rátapad.
Képtelen vagyok védekezni a rám törő szenvedély ellen. Érzem, hogy szinte forr a vérem. Olyan, mintha visszarepültem volna az időben. A csók alatt lehunyom a szemem és a kezemet Josh tarkójára csúsztatom. A nyelve sürgetően utat tör és amikor összeér az enyémmel, jóleső borzongás fut végig rajtam.
De semmi sem tart örökké, ahogyan ez a csók sem. Amikor ráeszmélek arra, hogy mit művelünk, ellököm magamtól Josht.
- Nem? – kérdezi végül Josh.
- Ez mit bizonyít? – kérdezem nyersen, levegő után kapkodva – A házasság nem jelenti azt, hogy örökre megszűnik a kísértés.
Josh örömtelenül felnevet.
- A kísértés? Te ezt így nevezed?
- Miért, te hogy nevezed?
A tekintetében harag villan, ahogy végignéz rajtam.
- Pontosan tudod, hogy nevezem. Nem akarod, hogy kimondjam, ugye? Összezavarná a rendezett, biztonságos kis életedet.
Igaza van. Nem akarom hallani, hogy a szenvedély fontosabb, mint a házasság és hogy egy futó kaland Josh-sal többet ér, mint a Rayjel eltöltendő hosszú évek, mert ha Josh ezt kimondaná, talán elhinném neki és mindent felrúgnék érte.
Igen. A mostanában együtt töltött idő, az összemosolygások, a csókok… Mindent odaadnék érte, hogy újra átélhessem mindazt, amit régen, amikor Josh-sal voltam, de nem véletlenül szakítottunk. És abban is biztos vagyok, hogy az igazi árat később kellene megfizetnem, amikor Josh faképnél hagyna. Akkor nem maradna semmim sem.
- Igen, azt hiszem, összezavarna. – mondom hidegen, mire Josh felkapja a kabátját és elrohan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése