A vacsora után Josh ismét hazavisz.
- Nem bolondíthatjuk tovább a családodat. – fordulok a kocsiban Josh felé – Ez nem tisztességes.
- Most ne beszéljünk erről! – mondja Josh.
- Mikor beszéljünk? – csattanok fel haragosan – Hamarosan itt a születésnapom. Nem folytatom tovább ezt a játékot. Hazugságban élünk és közben a családod befogadott engem. Úgy érzem, becsapom őket.
- Tényleg? Van kiút.
Homlokráncolva nézek Joshra. Nem értem, hogy mire gondol.
- Mit mondjunk nekik?
- Nem gondolod, hogy bolhából elefántot csinálsz? A többiek befogadtak a családba? Hol itt a gond? Egy szóval sem mondtam nekik, hogy feleségül akarlak venni. Egyébként is jobban ismernek, semmint hogy ilyesmit várjanak el tőlem.
Természetesen ez igaz volt. Az évek folyamán tucat számra fordulhattak meg a nők a családi vacsorákon.
De ettől függetlenül nem érzem magam jobban. Akarva-akaratlanul eszembe jutnak a régi idők, amikor Josh meg én…
Vajon elvett volna vagy egyáltalán hajlandó lett volna bemutatni a családjának, ha nem történik meg Will-lel az, ami és együtt maradtunk volna? Nehéz kérdés, különösen majd’ három év távlatából.
- A többi barátnőddel is ilyen kedvesek voltak?
Josh hallgat egy kicsit, mielőtt válaszolna.
- Nem ennyire. Saját magadért szeretnek. Hol itt a gond? – ismétli meg a válasza végén a korábbi kérdését.
- Nem lennének ilyen szívélyesek, ha nem hinnék azt, hogy…
- Nem hisznek semmit. – vág a szavamba Josh – Kedvelnek téged és szívesen vannak együtt veled. És te is szereted őket, ha nem tévedek. – egy pillanatra rám sandít – Vagy most próbálod tapintatosan tudomásomra hozni, hogy eleged van a zajos családi összejövetelekből és jobban kedveled Macallanék távolságtartó, hűvös modorát?
- Nem! Egyáltalán nem erről van szó. De az az érzésem, hogy ők… úgy értem, miért hívtak meg engem, sőt még Carlost is karácsonyra?
- Miért ne tehetnék?
Van valami furcsa Josh hangjában, csak azt nem tudom, hogy mi.
- Úgy érted, az édesanyád nem akar összeboronálni bennünket?
- Az anyám mindenkivel mindig össze akar boronálni. – nevet fel Josh – Ez nem jelent semmit. Azt hittem, már ismered.
Nagyot sóhajtok. Érzem, hogy Josh valamit nem mond el. De ha igaz, hogy a családja elfogad engem a kapcsolatunk minőségétől függetlenül, akkor értelmetlen vitatkoznom, hiszen ezzel csak azt kockáztatnám, hogy esetleg soha többé nem látom őket.
- De…
- Ha attól tartasz, hogy újra megcsókollak, mindössze annyit mondhatok, hogy ösztönös késztetés volt, de ha ragaszkodsz hozzá, a jövőben tartózkodom az efféle megnyilvánulásoktól. – megint rám sandít – Egyébként holnap elutazom, tehát…
- Mi?! – kiáltok fel ijedten – Csakugyan?
- Igen.
- És hová? – a gyomrom görcsbe rándul, ha arra gondolok, hogy Josh elutazik, mert az nyilvánvalóan azt jelenti, hogy valami háborús övezetbe megy… mint régen…
- Európába.
A szívem heves zakatolásba kezd az aggodalom miatt.
- Valamelyik háborús városba? – kérdezem suttogva.
Josh hallgat, miközben megáll egy stoptáblánál. Rám néz. Sötét, kifejezéstelen tekintete láttán még szaporábban ver a szívem.
- Aggódsz értem?
- Hová? – kérdezem ismét.
- Csak ókori, történelmi helyszínekre. Szükség van a sorozatunkhoz még néhány felvételre. – válaszolja végül és gyengéden végigsimít az arcomon – Semmi extra nincs benne.
Tudom, hogy melyik sorozatról beszél. A múltkor láttam a TV-ben, hogy ez a műsor az ókori háborúkat mutatja be.
Még jó, hogy nem a mostaniakat…
Megkönnyebbülten felsóhajtok, közben pedig észreveszem, hogy remegek.
Josh is észreveszi, mert a tekintete aggódóvá válik.
- Nikki… - kezdi Josh, de felharsan mögöttünk egy duda, ezért inkább gázt ad.
Amikor megérkezünk, leállítja az autót és felém fordul.
- Jövő pénteken a család vár téged, akkor is, ha én nem leszek ott. Kérlek, menj el, hogy ne aggódjanak.
- Tényleg azt hiszed, hogy helyesen járunk el?
- Ha a családom azt reméli, hogy feleségül veszlek, akkor karácsony előtt nem kellene kiábrándítani őket. Számítanak a jelenlétedre legalább a fa feldíszítésénél. Elrontanád az örömüket, ha nem mennél el. Épp elég baj, hogy karácsonykor nem tudsz ott lenni, mert másnak a menyasszonya vagy. Mi lenne, ha az ünnepek után mondanánk el nekik?
Ha Josh így látja jónak, akkor én nem fogok vitatkozni.
Mély levegőt veszek.
- Rendben. – mondom, közben pedig úgy érzem magam, mint egy halálraítélt, aki haladékot kapott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése