18. fejezet

Mivel ma még vár Kimire egy verseny, gyorsan lezuhanyozunk, majd felöltözünk és már megyünk is át a home-ba, hogy Kimi némiképp felkészülhessen a futam előtt. 

A finn bemutat egy-két embernek, majd egy gyors csók után magamra hagy a monitoroknál, amíg ő teszi a dolgát.

A hatodik helyről fog indulni, de remélem, hogy előrébb fog majd végezni. Igazán megérdemelné már, hogy jó helyen zárjon egy versenyt.

A futam végén Kimi a hetedikként ér célba. A történéseket figyelve kissé elhúzom a számat, mert természetesen egy jobb helynek jobban örültem volna, de ez is nagyon jó eredmény ahhoz képest, hogy milyen most az autójuk állapota. Különben is az a lényeg, hogy pontszerző helyen zárt, noha tudom, hogy ez Kimit egyáltalán nem vigasztalja…

Amíg a verseny utáni szokásos ceremónia zajlik, megmutatják nekem Kimi szobáját, mert úgy beszéltük meg, hogy itt fogom várni és ő is ide fog jönni, amint letudott minden kötelezettséget.

Először leülök a jobb oldalon álló kanapéra, majd felállok és kissé bosszúsan lesimítom a szoknyámat. Hiba volt ezt felvennem, mert egy kicsit rövid és nem azért jöttem, hogy mutogassam magam, de a ragyogó Napsütés és a meleg levegő miatt döntöttem mégis a rövidebb ruhadarab mellett. 

Körülbelül eddig jutok a morfondírozásban, amikor is nyílik az ajtó.

Azonnal megpördülök és a finnt látva rögtön elmosolyodok. 

Arra várok, hogy Kimi bejöjjön, de ő csak áll az ajtóban és engem néz. 

Először az arcomat tanulmányozza, majd lenéz egészen a lábamig és onnan vissza, a szemembe, közben pedig hihetetlenül szexisen elmosolyodik.

Hátrálok egy lépést és a falnak dőlök. Még jó, hogy itt a fal, másképp lehet, hogy úgy kellene összekanalazni engem a földről, mert ettől a nézéstől totál készen vagyok… és ezt Kimi is nagyon jól tudja.

De ezt a játékot ketten játsszák… Az alsó ajkamba harapok, miközben végig a finn szemébe nézek, majd kacéran elmosolyodom és kissé meglebegtetem a felsőmet, mintha melegem lenne. 

Kimi tekintete szinte rám tapad. Élvezettel nézem, ahogy a finn egyre inkább kezdi elveszíteni a híres önuralmát.

A kanapéhoz megyek, leülök rá, akárcsak az imént, de ezúttal keresztbe rakom a jobb lábamat a másikon. A mozdulatom következményeként „véletlenül” felcsúszik a mini szoknyám és ezáltal láttatni engedi a combomat. 

Megint a finnre nézek és felhúzom az egyik szemöldökömet.

- Nincs kedved csatlakozni? – kérdezem ártatlan hangon.

Kimi felmordul, majd nagy léptekkel hozzám jön és levágja magát mellém. Azonnal a karjaiba zár és a szája az enyémre tapad.

Amikor a nyelve az enyémhez ér, egy mélyről jövő sóhaj szakad fel a mellkasomból és a finn ölébe mászok, de közben egy pillanatra sem engedem el.

Alig, hogy elhelyezkedek, megérzem, hogy Kimi kíván engem. Megmozdulok és a csípőmmel leírok néhány kört. Többet nem is tudnék, mert Kimi megfogja a derekamat és megállít.

A kezemet leveszem a tarkójáról és a nadrágja felé nyúlok. 

Mielőtt azonban továbbmennék, a finn szemébe nézek, ami most teljesen kéknek hat. Sóvárgást és sürgetést vélek kiolvasni a tekintetéből, amitől teljesen felpörgök. Azért az nem semmi, hogy miattam van ilyen állapotban…

Lejjebb húzom a köztünk lévő ruhadarabját, majd Kimi egy gyors mozdulattal felrántja a szoknyámat és félrehúzva a bugyimat azonnal belém csúszik. Jólesően felnyögök, majd, mivel most én vagyok felül, elkezdek mozogni rajta. Először lassan, végtelenül kínozva őt is és saját magamat is, majd amikor a finn erélyesen és már-már durván megcsókol, fokozom a tempót. 

A csúcshoz közelítve a finn fordít a pozíciónkon és eldől velünk a kanapén úgy, hogy most én kerülök alulra. Megtámaszkodik a fejem mellett az alkarján, majd ütemesen elkezd mozogni. 

Néhány döfés után az ajkamba harapok, nehogy hangosan felkiáltsak, amikor darabokra hullok körülötte, mert nem szeretném, ha bárki meghallaná azt, hogy mit is művelünk idebent, majd nem sokra rá Kimi is követ ebbe a gyönyörű és megsemmisítő pillanatba…

- Hogy nézek ki? – kérdezem tőle aggódva, miközben az ujjaimmal néhányszor végigszántok a hajamon.

- Csodásan, mint mindig.

- Komolyan kérdeztem! – morgom bosszúsan.

Hogy lehet az, hogy itt nincs egy darab tükör sem?

- Én pedig komolyan mondtam. – feleli lazán, majd magához von – Miért aggódsz ezen ennyire?

- Ha kimegyünk innen… szóval… nem akarom, hogy esetleg kombináljanak… hogy azt higgyék, hogy mi… szóval, hogy mi mit is csinálhattunk itt… - hebegem égővörös arccal.

- Na és ha kombinálnak? Túl sokat aggódsz! 

Halványan elmosolyodom.

- Szóval akkor nincs „most szexeltem egy eszelőset” fejem? – kérdezem reménykedve.

- Ezt egy szóval sem mondtam. – röhög a képembe, majd megcsókol.

Alig ér az ajka az enyémhez, rajtam máris ismerős érzések lesznek úrrá. Hihetetlen, hogy egyetlen nézésével vagy érintésével képes ezt kihozni belőlem…

Zihálva válunk el egymástól, majd miután kissé normalizálódik a légzésünk, kézen fogva elhagyjuk a szobát.

Alig, hogy kiérünk a friss levegőre, máris vaku villan a szemembe. 

Remek! Már csak a fotósok hiányoztak… Nem tudtak volna még adni nekünk néhány percet?

Kimi fürkészően rám sandít, mire alig észrevehetően bólintok egyet és ezzel egy időben a kezét is kissé megszorítom. Még mindig kitartok amellett, hogy miatta érdemes itt lennem és ez most tényleg nem a médiáról szól, hanem rólunk, kettőnkről.

A finn is viszonozza a kézszorításomat, majd óvatos mosolyra húzza a száját és elindulunk a kocsija felé.

Természetesen a riporterek észreveszik, hogy Kimivel fogjuk egymás kezét, ezért követnek minket és különféle kérdésekkel bombáznak minket, de mi egyikre sem reagálunk. Mondjuk, nem is lenne túl sok értelme, mert úgyis kiforgatnák a szavainkat. Ezt már nagyon jól tudom, mert én magam is tapasztaltam ezt.

Beszállunk a kocsiba, majd Kimi azonnal felém fordul.

- Jól vagy?

- Persze. – vágom rá habozás nélkül, majd rámosolygok.

A finn elégedetten bólint egyet, majd a jobb kezét a combomra simítja.

- Most, hogy ezt is letudtuk… tűnjünk el innen!

Mosolyogva bólogatok, majd kényelmesen hátradőlök az ülésben. 

- Szerintem a holnapi újságokban már benne is leszünk. – jegyzem meg egy kissé gyenge pillanatomban, amikor visszaérünk a hotelbe.

- És? Ez olyan nagy baj?

- Nem. Abban viszont biztos vagyok, hogy a banda menedzsere keresni fog engem. – mondom nagyot sóhajtva.

- Minden oké? – kérdezi kissé komor ábrázattal.

- Igen. – mivel Kimi az ágyon ül, kibújok a szandálomból, odamegyek hozzá és féloldalasan az ölébe ülök – Csak tudod… ez azt is jelenti, hogy vissza kell majd mennem Berlinbe, hogy lerendezzem végre ezt a dolgot.

Az állam alá nyúl és felemeli a fejemet, így kényszerítve engem arra, hogy ránézzek.

- Nyugi! Megoldjuk.

A szívem azonnal nagyot dobban. 

- Megoldjuk? – kérdezek vissza mosolyogva.

- Igen. – féloldalasan elvigyorodik – Te meg én.

A tarkójára csúsztatom a kezemet és megcsókolom.

- És a firkászokat is lerendezzük. – teszi hozzá, majd most ő ad nekem egy csókot.

- Hogyan?

- Majd kiadunk egy nyilatkozatot. – mondja vállvonogatva, majd a keze a derekamra vándorol – De most nem foglalkozhatnánk mással? 

- Például? – kérdezem tőle ártatlan hangon.

- Például felidézhetnénk azt, amit a szobámban csináltunk…

- Jól hangzik. – válaszolom vigyorogva, majd szinte letámadom a finnt, amitől ő velem együtt hátradől.

A heves csókcsatánk után a finn benyúl a felsőm alá.

- Uhh, Di! – morogja a fülembe, majd kisvártatva ismét alul találom magam, de nem bánom.

Szeretek így is, úgy is elveszni a Kimi által keltett érzésekben…

40. fejezet - Szerda

Halkan kopognak az ajtómon, majd egy pillanattal később szembetalálom magam Felixszel.

- Hogy vagy?

- Most már jól. Már a náthám is elmúlt. – jelentem be neki büszkén, mire felröhög.

- Akkor jó.

Hamar letudja a köztünk lévő távolságot, majd a karjaiba zár és lágyan megcsókol. 

Egy elégedett sóhaj kíséretében viszonzom a csókját és szorosan hozzábújok. 

A múlt heti találkozónk Dave-vel több szempontból is rosszul sült el. Egyrészt a csók miatt, másrészt meg azért, mert szétáztunk, ami miatt kaptam egy jó kis torokgyulladást, némi náthával és arcüreggyulladással párosítva.

Ettől függetlenül Felix rendületlenül meglátogatott mindennap és Karin is beugrott néha-néha. Mondtam mindegyiküknek, hogy ne jöjjenek át, nehogy elkapják tőlem, de hajthatatlanok voltak – különösen Felix.

- Ma már jössz edzésre? – kérdezi mosolyogva.

- Persze. A többieket már egy hete nem láttam.

- Ennyire hiányoznak? – pillant rám felvont szemöldökkel.

Bólintok.

- Igen. – végigsimítok a tenyeremmel a mellkasán – De az jobban hiányzott volna, ha téged nem látlak egy hétig.

- Ezt jó tudni. – morogja, majd felém hajol és megint megcsókol.

Amikor elengedjük egymást, vetek egy gyors pillantást a tükörbe, hogy szalonképes vagyok-e, majd elköszönünk Rachtől és elindulunk a pálya felé.

A pályához érve mindenki megölelget, majd a fiúk felmennek a pályára – Dave nélkül. 

Csodálkozva ülök le Karin mellé.

- Dave?

- Passz. – válaszolja vállvonogatva – Az utóbbi két edzést kihagyta. – egy pillanatra eltöpreng – Illetve, most már hármat. – helyesbít értetlenül.

Ezek szerint a keddi találkozásunk óta nem volt edzésen. 

- Hogyhogy? Mi van vele?

- Nem tudom. Kérdeztem Petert, de ő sem mondott semmi konkrétat, csak azt, hogy ne foglalkozzak vele.

- De hát… Dave a barátunk. – nézek rá furán.

- Tudom. Hívtam, de nem vette fel, úgyhogy nem erőltettem tovább. Majd jön, ha akar.

- Na de…

- Felix nem mondott semmit?

- Nem.

Elgondolkozva bámulok magam elé. Mi lehet Dave-vel? És hogy lehet az, hogy erről Felix nem szólt nekem egy szót sem? Ő itt volt az összes edzésen, tehát tudnia kellett arról, hogy Dave hanyagolja a csapat edzéseit. 

Jó, persze, nem tartozik rám az, hogy ki mikor jelenik meg az edzésen, de akkor is… Felix igazán mondhatta volna ezt.

Igaz, hogy én sem számoltam be neki mindenről. Még nem tud arról, hogy Dave megcsókolt… el akartam mondani neki, de beteg voltam, akkor nem akartam előhozakodni ezzel, ma meg… ma meg még nem volt rá lehetőségem. Talán majd az edzés után.

Várjunk csak! Lehet, hogy Dave a csókunk miatt nincs most itt? Az nem lehet. Nem hallottam róla kedd óta és ő sem rólam, tehát ennyi erővel jöhetett volna szerdán, de nem, ő nem jött. Itt valami másnak kell a háttérben lennie. 

Remek! Így is elég jól éreztem magam, ez most csak rátesz még egy lapáttal…

Az edzés végén a srácok gyorsan bemennek átöltözni, így megint kettesben maradunk Karinnal.

- Na és Holgerrel mi újság?

- Padlón van.

- Miért?

- Lena dobta. Őnagysága most megint Johann-nal jár.

- Ijj. – elhúzom a számat – Szegény. 

A barátnőm bólint egyet.

- Hát igen. Én mondtam neki, hogy ne essen bele annyira, mert Lena úgyse marad mellette sokáig, de ő… - legyint egyet – soha nem hallgat rám. Most meg bezzeg ápolhatom a lelkét. – bocsánatkérően elmosolyodik – Ezért sem voltam nálad annyit, mert Holger…

- Ugyan! Semmi gond! – vágok a szavába mosolyogva, mire Karin magához ölel.

Amikor Felix megáll mellettünk, elengedjük egymást.

- Mehetünk? - kérdezi szélesen vigyorogva.

- Persze.

Elköszönünk Karintól meg a többiektől, majd kéz a kézben elindulunk Felixhez.

- Dave miért nem jött edzésre?

- Miért érdekel? – pillant rám kérdőn, amikor felérünk a szobájába.

Megvonom a vállamat.

- Általában senki sem szokott hiányozni és Karin mesélte, hogy Dave már régóta nem jár edzeni.

- Ja. Ez így is van.

- De miért? Talán… ő is beteg lett?

- Nem. – komoran néz rám – Csak most tart egy kis szünetet.

- Miért?

- Itt alszol? 

- Tessék? – nézek rá értetlenül.

Az előbb még Dave-ről faggatom, most meg az érdekli, hogy itt alszom-e? Ez aztán a témaváltás.

- Itt alszol? – édesen rám mosolyog.

Nem hazudhatok neki tovább. Meg kell tudnia, hogy mi történt, még ha ezzel el is veszítem őt. Szeretem, ezért megérdemli, hogy tudja az igazat.

- Én… - mély levegőt veszek – Valamit el kell mondanom neked.

- Komolynak tűnsz. – állapítja meg kíváncsian, majd leül az ágyára.

Bólintok.

- Igen. Én… Sajnálom.

- Mégis micsodát? – kérdezi homlokráncolva.

- Kedden, amikor találkoztam Dave-vel, elmentünk sétálni...

- Tudom. Akkor áztatok meg és ezért lettél beteg.

Megint csak bólintok egyet.

- Aztán beszélgettünk és… - lehajtom a fejemet és a padlóra szegezem a tekintetemet – és Dave… - lehunyom a szememet – megcsókolt. 

- És?

Értetlenül felemelem a fejemet és egyenesen Felixre nézek, akit láthatóan nem rázott meg annyira ez az egész. Vagy csak nem érti, amit mondtam?

- És sajnálom. Nem bátorítottam és nem tettem semmi olyat, ami miatt azt hihette volna, hogy érdekel. Nem vagyok Lena. – hadarom kétségbeesetten.

- Tudom.

- Te… nem haragszol?

- Rád nem. Nem csináltál semmit. – felém nyújtja a kezét, ezért hozzá lépek, megfogom a kezét, mire lehúz az ölébe – Ami viszont Dave-et illeti…

- Igen?

- Ha meglátom, kinyírom.

Kutatóan nézek Felixre. Természetesen megkönnyebbültem attól, hogy nem haragszik rám és nem szakít velem, de… mi lesz Dave-vel?

- Ezért nem jött délután?

- Igen.

- Nem is tagadod. – állapítom meg csodálkozva.

- Miért tagadnám? Addig jó neki, amíg elkerül engem. – jelenti ki határozottan, közben a keze pedig ökölbe szorul.

- Na de… Nem is tűntél meglepettnek, amikor az előbb elmondtam, hogy mi történt. – állapítom meg összehúzott szemekkel.

- Kedden, a találkozótok után Dave átjött hozzám. – mondja olyan könnyedén, mintha csak az időjárásról fecsegne, nekem pedig leesik az állam – Azonnal elmondta, hogy mit művelt.

- Erre te…?

- Elküldtem melegebb éghajlatra plusz utasítottam arra, hogy kerüljön el téged. – feleli egykedvűen.

- Hogy mi?! 

- Persze felhívhatom, hogy nem érvényes a „kérésem”, ha esetleg te… többet érzel iránta.

- Ugyan már! Nagyon jól tudod, hogy totál beléd vagyok zúgva. – válaszolom neki már-már felháborodottan.

Féloldalas mosolyra húzódik a szája.

- Akkor jó. – gyorsan megcsókol – Van még valami, amit el akarsz mondani?

Tagadólag megrázom a fejemet.

- Nincs. De… Dave most akkor miattam nem jár focizni?

- Nem. Azért nem jár, mert nem úgy érez irántad, ahogyan kellene.

- Te ezt… tudod? – Felix bólint egyet, mire összeráncolom a homlokomat – Mióta?

- Elég régóta. – felsóhajt – Emlékszel arra a napra, amikor szakítottál velem? – lesütöm a pillantásomat és bólintok egy aprót – Amikor utána mentél és sokáig nem jöttetek vissza, azt hittem, hogy elmondta neked…

Ránézek és megérintem az arcát.

- Ezért voltál mérges?

- Igen.

- Csak beszélgettünk. – a kezem lecsúszik az arcáról a vállára – Akkor még én sem tudtam, hogy mi a helyzet…

- Értem.

- Ezek szerint… nem haragszol rám? 

- Nem.

- Semmiért?

- Semmiért. – szélesen elmosolyodik – Hogy is haragudhatnék rád, amikor totál belém vagy zúgva? 

Elmosolyodok, amikor meghallom a szavaimat az ő szájából. 

- Na és veled mi a helyzet?

A mosolya eltűnik és helyette a lágy, érzéki és imádnivaló pillantása jelenik meg.

- Tudod, hogy imádlak.

Elégedetten elvigyorodok, majd előrehajolok és megcsókolom.

A szokásomtól eltérően most azonban lényegesen megrövidítem a csókunkat, mert elhúzódok tőle. Egy valami nem hagy nyugodni…

- Mi lesz most Dave-vel?

Nem törődötten megvonja a vállát.

- Semmi. Ha majd letisztázza magában a dolgokat, akkor majd visszajön. – ad egy gyors csókot – Ennyire zavar, hogy nem jár edzésre?

- Dave a barátom…

- De neki te nem csak egy barát vagy. – vág a szavamba ingerülten.

- Tudom. – lemondóan sóhajtok egyet – Én csak… sajnálom, hogy így alakultak a dolgok.

- Ne sajnáld! Nem miattad van most az, ami.

Tétován bólintok. Felix könnyen beszél… Ő nem tehet arról, hogy hiányzik egy csapattag az edzésekről, hogy két jó barát összeveszett és hogy én elveszítettem a legjobb barátomat. 

Reggel még alig vártam, hogy ma ott lehessek az edzésen és láthassam a többieket, de így… így nem volt az igazi.

- A többiek is tudják, hogy mi történt?

- Igen.

- És? – értetlen tekintetét látva folytatom – Ők sem haragszanak rám?

- Miért, ma úgy láttad, hogy haragszanak rád?

- Nem. – felelem csendesen.

- Hát akkor meg? Hol itt a gond? 

Tényleg nem látja? Hogy lehetne ezek után tiszta a lelkiismeretem? Azt hiszem, hogy most szörnyen önző vagyok, de vissza szeretném kapni a legjobb barátomat és persze az sem lenne rossz, ha minden olyan lenne, mint régen. De hogyan lehetne mindent visszacsinálni? Sehogy. Sajnos egyelőre még képtelen vagyok az időutazásra, bár, az sem lenne túl jó megoldás, mert ha vissza is mehetnék az időben, akkor sem tudnám, hogy egészen pontosan mi a fenét is csináljak.

Felix megsimogatja az arcomat.

- Itt alszol? – teszi fel a kérdését immár harmadszorra.

Fáradtan felsóhajtok. Pocsékul érzem magam, annak ellenére, hogy Dave tette meg a döntő lépést.

- Igen.

Elmosolyodik, majd kapok egy újabb szédítő csókot.

Kár, hogy most ettől sem érzem magam jobban…

20. rész

Egy gyors átöltözés után a reggeli – vagy inkább hajnali – kávémmal a kezemben átvonulok a nappaliba. Szinte automatikusan bekapcsolok valami zenét, hogy ne üljek itt teljes csendben, ha már egyszer egymagam vagyok, majd álmosan a kezemben lévő kávémra pislogok. 

Szörnyen fáradt vagyok, szinte nem aludtam semmit, csak forgolódtam. Normális körülmények között ilyenkor még javában aludni szoktam, de köztudott, hogy amint Josh részese lesz az életemnek, az eddigi nyugodt és normális életem kész káoszba csap át.

A kapucsengő váratlan hangjára a szívem azonnal gyorsabban kezd el verni. Szó nélkül felpattanok és az ajtóhoz lépek. Megnyomom a gombot anélkül, hogy megkérdezném, ki az, mert ha nem Josh jött, akkor teljesen mindegy, hogy ki keres.

Valami megmagyarázhatatlan, de mégis jó dolog árasztja el a szívemet és az egész lényemet a nyitott ajtóban állva, amikor meglátom Josht kiszállni a liftből.

Szó nélkül hozzám lép, átölel, az ölébe kap és bevisz a lakásomba. Amint beérünk, berúgja maga mögött az ajtót és ezzel egy időben a szája kétségbeesett éhséggel tapad az enyémre, mintha el akarna nyelni.

Felemeli a fejét és a kezével végigsimít az arcomon.

- Igen? – kérdezi lágyan, de mégis sürgetően.

A józan eszem most azt mondaná, hogy nem, inkább beszéljünk, hogy Josh mondja el, miért is van itt azok után, amit mondott, de a szívem most sem hallgat az eszemre. A szívem és az egész testem Joshért sóvárog.

- Igen. – zihálom bólogatva, mire Josh felkap és bevisz a hálóba.

Josh gyorsan megszabadul a felsőjétől, majd lehúzza rólam a pólómat, letérdel elém és lesegíti rólam a nadrágomat, közben pedig az ujjai finoman súrolják a bugyim csipkéjét.

Elégedetten felsóhajtok, közben pedig várakozásteljesen pillantok Joshra, aki feláll és felemel, mire a lábaimmal átkulcsolom a derekát. Újabb sóhaj hagyja el a számat, amikor lüktető férfiasságát megérzem magamon.

Lefektet az ágyra, majd egy végtelennek tűnő pillanatig a szemembe néz, mielőtt továbblépne. Ráhajol a számra és olyan szenvedéllyel csókol, mintha most csókolna először.

A csókjaink után Josh gyorsan ledobálja magáról a maradék ruháit, majd egy hosszúra nyúló csók után kikapcsolja a melltartómat és megszabadít a bugyimtól is. Ezzel a kis mozdulatával felfedi a nőiességem forró, nedves központját a szemének, a kezének és a szájának. 

Letérdel, majd kisvártatva megérzem a nyelvét magamon. Hátravetem a fejemet az ágyon, miközben hangosan kiáltozok a kéjtől.

Josh keze a csípőmbe markol, majd fölém hajol és hirtelen belém hatol. Minden idegszálunk beleremeg a gyönyörbe és a szenvedély hullámai összecsapnak felettünk.

Ekkor Josh megálljt parancsol. A könyökére támaszkodik, lenéz rám és gyengéden elmosolyodik.

- Szeretlek.

Tágra nyílt szemekkel meredek Joshra. Még soha nem hallottam tőle ezt a szót, éppen ezért ez most teljesen váratlanul ért. 

Természetesen nagyon örülök annak, hogy így érez irántam, mert ez a kis szó reményt adhat egy esetleges közös jövőre…

Josh megcsókol, majd vadul és ütemesen elkezd mozogni bennem. 

A szívem zakatol, a vérem a fülemben dobol és úgy érzem, hogy mindjárt széthullok.

- Josh…

- Szeretlek. – mondja rekedten újra és újra, miközben ritmikusan tovább mozog – Mondd, hogy te is így érzel… - a tekintete könyörgően tapad rám.

- Szeretlek, Josh. Mindig is szerettelek. – suttogom, mire Josh elmosolyodik.

Néhány másodperccel később szinte egymás után felsóhajtunk, majd a hangjaink összekeverednek az egyesülés és az öröm énekével, ami a világegyetem legősibb zenéje.

- Szeretsz? – kérdezem még mindig kissé hitetlenül.

Felkönyököl és rám mosolyog.

- Hát nem ezt hajtogatom már hetek óta?

- Hetek óta?

- Mit gondoltál, miről szól ez az egész?

- Azt hittem… én nem tudtam, hogy te… Régen…

- Tapintatos módon szeretnél valamit a tudomásomra hozni? – kérdezi csúfondárosan a hebegésemet hallgatva, majd átöleli a csípőmet – Végül úgyis feleségül jössz hozzám. Többé nem engedlek el. Ha valóban azt akarod, akkor menj hozzá Rayhez, de ő soha nem adhatja meg neked azt, amire valóban szükséged van. Boldogtalan leszel és mindig keresni fogsz valamit.

- Te… - összehúzom a szemöldökömet – Mit értesz azon, hogy a végén úgyis feleségül megyek hozzád? Talán…

- Nikki. – suttogja Josh – Egész idő alatt azt hittem, hogy tudod.

- Mit tudok?

- Hogy szeretlek és feleségül akarlak venni. – lágyan elmosolyodik – Nem tudtad?

- Nem. Amanda azt mondta…

- Az anyám összevissza beszél. – mondja halkan, majd gyors csókot nyom a számra – Az sosem jutott eszedbe, hogy azért nem nősültem meg, mert még sohasem voltam szerelmes? – tétova félmosolyra húzódik a szája – Illetve… egyszer már az voltam, de akkor még nem tudtam, hogy milyen nagy kincset is találtam. 

Elmosolyodok, mert tudom, hogy ezt most rám érti és arra, amikor először egymásra találtunk.

Josh némán bólint egyet, ezzel is meggyőzve engem a gondolataimat illetően, majd hirtelen elkomorodik. 

- Amikor elmentél, dühös voltam és csalódott...

- Nem kerestél meg.

- Tudom. Próbáltalak, de… - erőtlenül felsóhajt – Sajnálom, Nikki.

- Semmi gond. Azt hiszem, hogy én is hibás vagyok a történtekben…

- Soha életemben nem szenvedtem annyit, mint az utóbbi időben. Szemlátomást elhatároztad, hogy bármi áron feleségül mész Rayhez.

- Azt gondoltam, hogy… szeretem. Most már látom, hogy igazad volt. Elvakított a biztonság varázsa, de tényleg azt hittem, hogy szeretem.

Josh egy kicsit eltöpreng.

- És nem szereted?

- Nem. Azt hiszem, sosem érezte iránta úgy, mint irántad. – felemelem a kezemet és megsimogatom Josh arcát – Tegnap előtt éjjel végre beláttam, hogy nem mehetek hozzá feleségül, mert téged szeretlek. – halványan elmosolyodom – Mindenképpen veled akartam tölteni az éjszakát még akkor is, ha te csupán csak arra az egy éjszakára akartál volna engem.

Josh szorosan magához von.

- Történetesen egy életre akarlak. – mondja nyersen, majd finoman hangot üt meg – Mikor akarod visszaadni a gyűrűt?

- Már tegnap visszaadtam neki. Ezért kellett sürgősen hazajönnöm. – eszembe jutnak a tegnap történtek – A Rayjel való kapcsolatom amúgy sem működött volna már sokáig…

- Nem?

Tagadólag megrázom a fejemet, majd halványan elmosolyodok.

- Ha ez egy igazi, nagy szerelem lett volna, akkor te most nem lennél itt velem és Ray sem talált volna magának valaki mást…

Josh meglepetten felhúzza a szemöldökét.

- Mást? Ki mást?

- Veronicát.

Josh sokat mondóan rám pillant, majd ráérősen megcsókol.

- Összeillenek. – morogja tettetett rosszallással.

Azért azt lehet látni az arcán, hogy nem különösebben zavarja ez a dolog – és ami azt illeti, engem sem. Örülök annak, hogy Ray talált magának valakit. Így azért nem érzem magam annyira rosszul a szakítás miatt.

A fejemet Josh vállára hajtom, miközben az ujjaim végigszántanak a mellkasán.

Josh megpuszilja a homlokomat, majd felsóhajt.

- A hóban sétálva arra a döntésre jutottam, hogy ha lefekszünk egymással, akkor legalább lesz némi esélyem arra, hogy bebizonyítsam, együvé tartozunk és nem mész hozzá. – vallja be halkan, majd kisimít egy tincset a homlokomból.

- Szóval akkor nem bánod, hogy megtörtént?

Kíváncsian felnézek rá, de belül feszülten várom a válaszát.

- Egyáltalán nem. Szeretlek, Nikki.

A szívemet jóleső melegség járja át. Régen annyira vágytam arra, hogy halljam tőle ezt és most, ma már nem egyszer hallhattam. 

A kezemet Josh tarkójához csúsztatom és egy érzelem dús csókot nyomok a szájára.

- Én is szeretlek.

- Légy a feleségem! – kéri halkan egy ragyogó tekintet mellett – Mondj igen-t!

Egy hosszabb pillanatig Josh barna szemébe nézek, amiből szerintem ugyanazokat az érzéseket tudom most kiolvasni, mint amiket ő az enyémből.

Ez a lánykérés most egészen más, mint amikor Ray kérte meg a kezemet. Ez a pillanat annyira felemelő és csodálatos, hogy könnyű szívvel és rettentő boldogan adok választ Joshnak.

- Igen. – mondom mosolyogva, mire Josh örömittasan elvigyorodik és az ajkait az enyémekre tapasztja.

19. rész

Reggel a konyhában találom meg Josht. A sápadt Nap csak homályosan világítja meg a helyiséget. Josh a kezében egy csésze kávét tart és olyan arccal néz maga elé, mintha megjárta volna a poklok poklát.

- Josh… - kezdek bele minden bevezetés nélkül – vissza kell mennem Torontóba.

- Nem mehetsz feleségül hozzá! – mondja kétségbeesetten.

Úgy érzem, nem mondhatok neki semmit erre, noha pontosan tudom, hogy mit fogok tenni. A tegnap éjszaka történtek miatt először is Rayjel kell beszélnem, mert joga van ahhoz, hogy először vele közöljem a döntésemet.

- Mennem kell. – ismétlem meg a korábbi mondatomat.

- Jól van. 

- Úgy értem, most.

- Tudom, hogy érted. Én… - leteszi a csészéjét maga elé – Jól van.

- Elvinnél?

Igaz, hogy idefele gyalog tettem meg a kocsim és a ház közti utat, de most, a kora reggeli hidegben semmi kedvem gyalogolni.

- Jól van. – mondja immár harmadszorra – Induljunk!

Josh némán felerősíti a csomagjaimat a motoros szánra, majd beszállunk. A szán hangos berregéssel elindul, felriasztva a reggeli csendben dermedten üldögélő madarakat.

Amikor a tó túlsó felére érünk, Josh kiszíjazza a táskáimat és beteszi őket a kocsimba.

- Azt hiszem, nem lett volna szabad megtörténnie. – szólal meg nagy sokára, bennem pedig hirtelen minden ezer darabra törik.

Hogy is hihettem azt, hogy Josh örökre akar majd engem? 

Alig észrevehetően megrázom a fejemet. Annyira naiv tudok lenni! De mindegy. Most már véghez viszem azt, amit elhatároztam. 

- Elmondod neki? – kérdezi mélyen a szemembe nézve.

- Nem. – nyögöm ki nagy nehezen, majd vetek egy utolsó pillantást Joshra, beszállok a kocsimba és miután becsatolom a biztonsági övemet, gázt adok.

Nem fogom elmondani Raynek azt, hogy megcsaltam, mert nem akarom még jobban összetörni a szívét.

Az úgyis éppen elég, hogy az enyém teljesen összetört.

Ray dühösen fogadja a bejelentésemet, ennek ellenére úgy érzem, hogy tulajdonképpen megkönnyebbült, noha a viselkedése nem ezt mutatja.

- Miért pont most, Nikki? Miért?

- Ray, én…

- Mióta akarsz szakítani velem? – vág a szavamba követelődzőn, majd hirtelen elhallgat és töprengő fejet vág – Már az eljegyzésünkkor is olyan fura voltál… és az ékszerésznél is. Te eleve nem akartad ezt az egészet, igaz?

- Sajnálom, Ray.

Ray tehetetlenül megrázza a fejét és közben keserűen felnevet.

- Akkor mégis mi a francnak csináltuk az egész felhajtást?! Ha? Igazán szólhattál volna előbb is – mondjuk még az eljegyzési partink előtt.

Úgy terveztem, hogy végig megőrzöm a hidegvéremet és higgadt maradok, de Ray vádaskodását hallgatva egyszerűen képtelen vagyok türtőztetni magam.

- Szóval szerinted ez az egész az én hibám? Arra nem gondolsz, hogy te is ugyanúgy hibás vagy?

- Miért? Talán én dobtalak ki téged?

- Észre kellett volna venned, hogy valami nem stimmel a kapcsolatunkban! – csattanok fel elkeseredetten – Az elején még jól megvoltunk, de az utóbbi időben már csak azért voltunk együtt, mert megszoktuk, hogy együtt járunk.

És persze Josh felbukkanása is keresztbe tett a kapcsolatunknak, de a szívem mélyén Josh nélkül is tudtam, hogy ennek a kapcsolatnak nincs túl nagy jövője… csak sokáig tartott, mire erre rájöttem.

- Nem azért kértem meg a kezed, mert már nem érzek irántad semmit. Nem azért akartam veled összeköltözni, mert megszoktam, hogy velem vagy. – Ray hozzám lép és a kezei közé fogja az arcomat – Szeretlek, Nikki. – félmosolyra húzódik a szája – Az első perctől kezdve. 

- Ray… - hirtelen elakadok, mert váratlanul valami zajt hallok a hálószobából. 

Kérdőn Rayre pillantok, aki szemmel láthatóan lesápadt. Lefejtem a kezeit az arcomról, majd egyenesen a hálóhoz megyek és kinyitom az ajtót.

Felvont szemöldökkel pislogok az ágyra, ahol most jelenleg épp Veronica fekszik – meglehetősen hiányos öltözékben.

Amint felocsúdok a döbbenetemből, visszamegyek Rayhez a nappaliba. 

- Szeretsz, mi? 

- Nikki, félreérted a dolgot…

- Ne strapáld magad! Teljesen felesleges. – a zsebembe nyúlok, kiveszem belőle a jegygyűrűt és átnyújtom Raynek. – Ez… - a fejemmel a háló felé intek – azért megkönnyíti a dolgot.

Este leülök a TV elé, de nem figyelem a műsort, csak bámulok magam elé.

Azon töprengek, hogy hogyan is jutottam idáig. Összejöttem Josh-sal, aztán szakítottunk, mert képtelen volt elkötelezni magát, majd belépett az életembe Ray, akit szerettem ugyan, de korántsem annyira, mint Josht, majd ismét találkoztam Josh-sal és most ugyanott tartok, mint régen. Most megint rágódhatok azon, hogy miért hagytam hülyét csinálni magamból.

Titkon egész délután abban reménykedtem, hogy Josh felhív vagy átjön hozzám, szerelmet vall nekem és innentől kezdve örökre együtt leszünk...  de nem így lett. Hülyeség, tudom. Már megint előtört a naiv énem, de nem hinném, hogy hibáztatható lennék ezért. Köztudott, hogy aki szerelmes, az néha szörnyen vak és ostoba tud lenni.

De most már minden világos. Most már tudom, hogy Josh soha többé nem fog eljönni hozzám, mert nem kíváncsi rám. Megkapta, amit akart – nekem pedig ismét össze kell kaparnom magamat valahogy a padlóról.

Felsóhajtok. Miért ennyire bonyolult az élet?

18. rész

Amikor kinézek az ablakon, látom, hogy Josh odakint járkál fel-alá a fák között. Olykor-olykor megtorpan, a házat bámulja, az ablakokat, de többnyire csak fel-alá sétál, mint egy ketrecbe zárt vadállat. 

Csendben figyelem, ahogy a hálószobák lámpái sorra kihunynak. Végül már csak a mi szobánk ablakának négyszögletű fényfoltja hullik a hóra.

Josh akar engem. Olyan hangon közölte ezt velem, amely szinte megrémít. Az emlékre elszorul a gyomrom. Utoljára akkor láttam ilyen feszültnek, amikor terepen dolgoztunk.

Az első pillanattól fogva, ahogy az első közös munkánk megkezdése előtt találkoztunk, vonzódok Joshhoz. Felsóhajtok. Az a vonzalom halvány árnyéka sem volt annak az égető vágynak, amelyet most érzek. Az első találkozásunkkor fellobbant a szikra és amint összejöttünk, a tűz mindent elemésztő lánggal lobogott. Miután elhagytam és ő sem keresett többé, ez a tűz kialudt, de Amanda hirdetésének köszönhetően a szikra újra fellobbant. Most már csak a tűz van hátra… De a tűz nem csak jóleső meleget adhat, hanem pusztíthat is, erre viszont most nem akarok gondolni.

Szeretném, ha Josh idejönne hozzám, de tudom, hogy nem lehet. Nem bátoríthatom. Vissza kell utasítanom…

A születésnapomra gondolok. Tudom, hogy aznap Joshnak igaza volt. Le kellett volna feküdnöm vele ahhoz, hogy megszabaduljak ettől az őrülettől, de nem tettem. Miért? Talán azért, hogy ne váljak ismét a rabjává. Nem akarok újra csalódni, hiszen ő soha nem akart komoly kapcsolatot. Nyilvánvalóan Amanda is azért hívogatja meg mindig a nagy mellű szőkéket a családi vacsorákra, hátha ezzel megváltoztathatja Josht és a véleményét, de tudom, hogy hasztalan. Josh szörnyen makacs és mindig a saját feje után megy.

Szinte fizikailag fáj itt hagyni az ablakot és ezzel együtt Josh látványát. Úgy érzem, hogy a szívem elválik a testemtől és Josh-sal marad.

Leülök az ágyra és az ölembe veszem a táskámat. Kiveszem belőle a gyűrűmet és az ujjamra húzom. 

Szeretem Rayt. Csakugyan? Ha tényleg szeretem, akkor mi az az érzés, ami Joshhoz húz? Miért kívánom annyira kétségbeesetten, hogy Josh feljöjjön, dacára annak, hogy tudom, újra vissza kellene utasítanom? Mitől fáj úgy a testem, mintha megvertek volna és miért érzem úgy, hogy csak Josh tudná enyhíteni a fájdalmakat?

Hajlandó vagy lemondani arról az életről, amit elterveztél? 

Ezt kérdezte tőlem Josh, mielőtt faképnél hagyott volna. Azt hiszem, hogy ezzel megragadta az egész helyzet lényegét.

Ha lefeküdnék Josh-sal, akkor már soha többé nem mehetnék vissza Rayhez. Nem tudnék úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Nem várhatnám el Raytől, hogy bocsásson meg.

Ha ma éjjel Josht választom, akkor soha nem lehetek Ray felesége, de azzal is tisztában kell lennem, hogy Josh csak egyetlen éjszakára akar engem vagy legfeljebb néhány alkalomra és azután… nekem nem maradna semmim. Azt hiszem, hogy amikor évekkel ezelőtt együtt voltunk, akkor is szakítottunk volna, ha hazatérünk, függetlenül attól, hogy mi történt Will-lel, mert Josh nem a komoly, hosszan tartó kapcsolatok híve.

A gyűrűre pillantok. Eddig azt gondoltam, hogy ez a gyűrű fogja biztosítani a jövőmet és véget vet a Josh iránt érzett érthetetlen sóvárgásomnak.

Vajon eléggé szeretem Rayt ahhoz, hogy feleségül menjek hozzá? Helyes összeházasodnom egy olyan férfival, aki iránt az eljegyzés után egy héttel nem érzek annyi szerelmet, amely megmentene ettől az elemésztő sóvárgástól?

Nyilvánvalóan nem, mert ha igazán szeretném, akkor ezek a kérdések fel sem merültek volna bennem. 

Váratlanul lépteket hallok, aztán nyílik az ajtó és ott áll Josh. Sápadtnak tűnik és eltökéltnek. Látszik rajta, hogy döntésre jutott a hideg éjszakában.

Ahogy Joshra pillantok, tudom, hogy megkaptam a választ a kérdéseimre. Nem mehetek feleségül Rayhez, amikor a szívem vadul zakatol Josh jelenlétében. Nem fogadhatok örök hűséget Raynek, hiszek nem tudok lemondani Joshról.

Eddig megpróbáltam letagadni a Josh iránti vonzalmamat, de már képtelen vagyok rá. Szükségem van Joshra, mert amióta újra találkoztunk, azóta érzem azt igazán, hogy élek. Akkor is, ha Josh csupán egyetlen éjszakára akar engem.

Becsukja az ajtót és közelebb lép hozzám. Megfogja a kezemet és a gyűrűre néz, amit most lát először.

- Nikki… - mondja ki a nevemet rekedten.

Lehúzza az ujjamról a gyűrűt és leteszi a lámpa mellé.

- Nem mész hozzá Rayhez. – jelenti ki határozottan, majd a szeme könyörgővé változik – Nem mehetsz hozzá Rayhez.

A tekintetünk egymásba fúródik. Josh felhúz az ágyról, magához szorít és megcsókol.

Az ajka szinte éget. Egy pillanatra elenged, de csak azért, hogy ledobja magáról a felsőjét. Egy elégedett sóhaj szakad fel a mellkasomból, majd követem Josh példáját és gyorsan én is megszabadulok a pulcsimtól.

Ezután Josh ajka ismét az enyémre tapad, közben pedig felemel és óvatosan végigdönt az ágyon.

Lehunyt szemmel élvezem a kényeztetést, miközben alászállok a szenvedély poklába.

Ez, ami most köztünk történik, a bélyeg, amely megpecsételi a sorsomat. Nem a gyűrű, hanem Josh ajka, Josh keze, Josh teste az, amely örökre rajtam hagyja a jelét.

17. fejezet

A finn az egyik fotelre mutat, így a bőröndömet az ajtóban hagyva leülök. Ő állva marad és a mellkasa előtt keresztbe font karokkal – és persze a Jégember nézésével – engem figyel.

- Hallgatlak. – jegyzi meg olyan stílusban, mint akit egy cseppet sem érdekel az, amit hallani fog, csak azért mondja, hogy minél előbb túllegyen ezen a beszélgetésen.

- Én… sajnálom, hogy vitatkoztunk. Most már belátom, hogy nem volt igazam…

- Igazán? – kérdezi gúnyosan.

Bólintok.

- Igen. Veled kellett volna mennem…

- De nem jöttél.

Megint bólintok egyet.

- Tudom és már nagyon bánom.

- Miért?

- Mert nem támogattalak, pedig te azt akartad, hogy ott legyek veled. – az ajkamba harapok – Önző voltam, úgyhogy teljesen megértem, hogy dühös vagy rám…

- Nem vagyok rád dühös.

- Nem? – pillantok rá kíváncsian.

- Nem. Így döntöttél és én elfogadtam a döntésedet.

Tétován bólintok. Tulajdonképpen nem egészen erre számítottam. Azt hittem, hogy mérges lesz és elküld a fenébe, ehelyett… ehelyett teljesen közömbös irántam, ez pedig a lehető legrosszabb állapot, mert megérteném, ha dühös lenne vagy éppen ellenkezőleg, de ez a semlegesség… kiakasztó. És szörnyen zavarba ejtő. 

Úgy érzem, hogy ezért teljesen felesleges volt idejönnöm. Láthatóan megbeszéltük a dolgot, mert én bocsánatot kértem, ő pedig kijelentette, hogy nem haragszik rám, de… de mégsem változott semmi. 

Talán hallgatnom kellett volna Timre és otthon kellett volna maradnom. Úgy legalább nem kerültem volna ilyen kínos helyzetbe. Most mit csináljak? 

Természetesen hízeleghetnék neki vagy ajnározhatnám, de az nem az én stílusom. Nagyon elcsesztem ezt az egészet és most el kell viselnem a következményeket – még akkor is, ha pokolian fáj.

A Leonnal való konfliktusom óta és az egész banda körüli nagy felhajtás óta most, Kimi mellett éreztem igazán azt, hogy élek. Talán ezért is olyan nehéz elfogadni azt, hogy elszúrtam.

A hosszúra nyúló csendet a lemondó sóhajom töri meg, majd felállok és az ajtóhoz lépek. Semmi keresnivalóm sincs már itt, hiszen nem az a Kimi áll előttem, akibe beleszerettem, hanem a Jégember.

- Miért jöttél ide? – kérdezi éppen akkor, amikor a kilincsre teszem a kezemet.

Megfordulok és egyenesen a meghatározhatatlan színű szempárba nézek, amiben most némi érdeklődés is megtalálható.

- Bocsánatot akartam kérni. – motyogom zavartan.

Vágyakozón az ajtóra pillantok. Mennyire szeretnék most odakint lenni! Ez az egész helyzet annyira kínos és már-már megalázó, hogy most sokkal inkább lennék valahol máshol, mint itt. 

- És ha meglát egy firkász vagy egy fotós? – a hangjából tökéletesen kihallani a maró gúnyt, amitől azonnal kiszárad a szám. 

Nagyot nyelek, mert érzem, hogy könnybe lábad a szemem. Muszáj tartanom magam. Nem állhatok neki sírni Kimi előtt, mert a végén még azt hinné, hogy így akarom meghatni, pedig nem. Csak arról van szó, hogy bármit megtennék azért, hogy újra minden rendben legyen köztünk. Bármit. Tényleg.

- Nem érdekelnek. – válaszolom neki halkan.

- Igazán? A múltkor még nagyon is érdekeltek. – feleli gúnyosan.

- Azóta sok mindenre rájöttem. – vágok vissza neki elkeseredetten.

Komolyan nem veszi észre, hogy mit kockáztattam azzal, hogy idejöttem? Szeretem és ezért nem érdekel, ha megtalálnak. Érte hajlandó vagyok újra a reflektorfénybe kerülni, mert érte igazán érdemes.

- Például? – kérdezi nagy sokára.

- Arra, hogy nem bujkálhatok örökké a média elől. Arra, hogy igen-t kellett volna mondanom neked, mert tulajdonképpen egész hízelgő volt az, hogy elhívtál. – a hangom elhalkul, majd nagy levegőt veszek és felsóhajtok – Arra, hogy nem kell megneveznünk azt, ami köztünk van… - zavartan köhintek egyet – vagyis ami volt, mert… mert én így is tudom, hogy mit érzek irántad. – a mondandóm végén lehajtom a fejemet és a földre szegezem a pillantásomat.

Kimi sokáig nem felel, majd a léptei hangjára felemelem a fejemet. A finn közvetlenül előttem áll meg, de nem érint meg, csak néz.

- Miért, mit érzel irántam? 

- Szeretlek. – vallom be az érzéseimet a Jégembernek.

Kimi hitetlenül rám pislog, majd féloldalas mosolyra húzódik a szája és magához rántva a szája az enyémre tapad.

Boldogan simulok hozzá, mert most az a Kimi tart a karjaiban, akiért idejöttem és aki elrabolta a szívemet.

Egy igen intenzív és mozgalmas órával később az ágyban fekszünk. Kimi átölel, én pedig a mellkasához bújok. 

- Jó, hogy itt vagy. – mondja a hajamba, majd ad egy puszit a fejem tetejére.

Akaratlanul is felkuncogok.

- Még jó, hogy elmondtad Timnek a címedet.

Kissé eltávolodik tőlem, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen.

- Szóval akkor nincs is itt egy üzleti megbeszélésen? – kérdezi komolyan, de a szeme körüli apró ráncokból látom, hogy magában jól szórakozik ezen az egészen.

- Nincs. – felelem mosolyogva, majd komollyá válik az arcom – Sajnálom, hogy átvertünk, de meg kellett tudnom, hogy hol vagy.

- Semmi gond. – rövid, de mégis érzéki csókot ad – Haragudnál, ha azt mondanám, hogy jobban örülök annak, hogy te vagy itt a bátyád helyett?

- Nem, de amúgy sem hiszem, hogy Tim ágyba bújna veled… - válaszolom neki évődve, mire a finn azonnal rám gördül.

- De felvágták valakinek a nyelvét. – mondja felhúzott szemöldökkel, majd rám nehezedik és apró csókokkal borítja be a nyakamat.

Elégedetten sóhaj hagyja el a számat, amikor megérzem magamon a vágyát. Önkéntelenül a csípőjéhez kapok és szorosabban hozzápréselem magam.

Kimi felmorran, szenvedélyesen megcsókol, majd felemeli a fejét és egyenesen a szemembe néz.

- Most majd teszek arról, hogy ne beszélj annyit. – jelenti ki egy gonoszkás vigyor mellett, majd belém hatol.

Először lassan, majd mindig egy kicsivel gyorsabban kezd el mozogni. Ahogy fokozza a tempót, bennem úgy épül fel a mindent elsöprő szenvedély…

17. rész

Miután lefektetik a gyerekeket, vetélkedőt játszunk, ahol az öt csapatot a házaspárok, illetve Josh és én alkotjuk.

Meglehetősen zavart lelkiállapotban vagyok és Josh is szórakozottnak tűnik, ezért talán annyira nem meglepő, hogy az utolsó helyen végzünk, míg Ben és Ellaine nyeri meg a játékot.

- Ez egyáltalán nem jellemző rád, Josh. – jegyzi meg Robert, miközben rendet rakunk és a lefekvéshez készülődünk – Az első alkalom, hogy nem nyersz, mióta ezt a játékot játsszuk.

Josh nem válaszol, csak legyint egyet.

- Jobb lesz, ha neked adjuk a díványt, Simon. – szólal meg Amanda.

- Mi?! – kiált felháborodottan Josh, mire mindenki meghökkenve néz rá.

Amanda ártatlan pillantást vet a fiára.

- Ma éjjel Simon kapja a díványt. Caroline azt mondja, hogy nyugtalan alvó és az ő szobájukban csak franciaágy van.

- Még nem vagyok… egész jól. – teszi hozzá Caroline – Szükségem van egy külön ágyra. Remélem, nem okozok senkinek sem gondot.

Josh megkövült arccal bámul a családjára, én pedig meglehetősen értetlen fejet vághatok, mert fogalmam sincs arról, hogy min is megy most a vita.

Akkor válik minden világossá, amikor megmutatják a hálószobámat, amit meg kell osztanom Josh-sal.

Az ajtó becsukódik mögöttünk. Joshra meredek, aki szörnyen dühösnek tűnik.

- Josh… - szólalok meg tétován, de Josh tekintetét látva inkább nem folytatom.

- Megmondtam az anyámnak, hogy én alszom ma éjjel azon a díványon. – mérgelődik hangosan – Kizárt dolog, hogy elfelejtette.

- Nincs más hely? – kérdezem halkan.

- Nincs, hacsak nem akar valamelyikünk halálra fagyni. – megdörzsöli a tarkóját és halkan szitkozódik – A terasz jó nyáron, akárcsak a veranda, de télen átkozottul hideg van ott. Sejtenem kellett volna, hogy ez lesz belőle. Anyám egész nap úgy viselkedett, mint egy elégedett macska.

- De… miért?

- Mert így eléri, hogy együtt aludjunk.

Homlokráncolva nézek Joshra.

- Biztos vagy ebben?

- Biztos. Sajnálom, Nikki. – kínosan elhúzza a száját – Igazad volt és én tévedtem. Tisztáznunk kellett volna a kapcsolatunk mibenlétét a családom előtt. – feleli, majd ismét káromkodik egyet.

Nagyot sóhajtva körbenézek a kicsi szobában, aminek kevés berendezése van: egy meghitt, hatalmas ágy, ami mellett egy antik ruhásszekrény áll. Még annyi hely sincs, hogy valamelyikük esetleg az ágy és a szekrény között, a padlón aludhatna. 

Joshra pillantok, aki elkapja a pillantásomat.

- Majd alszom a nappaliban, a kandalló előtt.

Elkezdi kihúzogatni a ruhásszekrény fiókjait, de semmit sem talál bennük. Ezután kinyitja a hálószoba ajtaját, lemegy az előszobába és bekopog egy ajtón. 

Én az ajtónkból figyelem, hogy mit művel.

- Anya! – kiáltja Josh – Hol van a hálózsákom?

Az ajtó kinyílik és ott áll Amanda.

- A hálózsákod? – kérdezi megütközve.

- A hálózsákom. Ne kérdezz vissza! Mindig a ruhásszekrényben volt.

- De hiszen az nyárra való. Télen nem elég meleg.

- Ne aggódj emiatt!

- Drágám, az összes hálózsákot elküldtem tegnap a tisztítóba.

- Decemberben? – kérdezi gúnyosan Josh.

- Hát… tudod…

- Igen, kezdem érteni. – feleli Josh csendesen, majd lényegesen magasabb hangerőre kapcsol, nem törődve a gyerekekkel vagy akár a többiekkel – Lennél olyan kedves és a jövőben nem avatkoznál bele a kibaszott életembe?!

Sarkon fordul és megindul visszafelé, hozzám.

- Nem osztozhatunk az ágyon, hacsak… 

Ma fordul velem elő másodszorra, hogy nem fejezem be a megkezdett mondatomat.

Josh hozzám hajol és megragadja a vállamat.

- Nézd! – mondja gorombán – Akarlak, érted? Szenvedélyesen. De megértettem, hogy te valami mást akarsz. Ha megosztjuk egymással ezt az ágyat, a szándékaimtól függetlenül előbb vagy utóbb történni fog valami és ha megtörténik… Hajlandó vagy lemondani arról az életről, amit elterveztél? Tudni akarom.

- Josh… - suttogom – Ne csináld ezt!

A kezembe temetem az arcomat. A gondolatok vadul kavarognak a fejemben. Mi a fene ütött belém?

Természetesen vonzódok Joshhoz. Ugyanúgy, mint régen. A mai csókja is ugyanolyan felkavaró és megrészegítő volt, mint akkor, amikor még együtt voltunk. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy vonzódok hozzá. Ezt már kezdettől fogva tudom, csakhogy itt már többről van szó. Sokkal többről. És ez kész őrület. 

Felemelem a fejemet és Josh szemébe nézek.

- Josh, nem tehetem, eljegy…

- Ha még egyszer kimondod ezt a szót, megfojtalak. – vágja a fejemhez dühösen, majd elenged, megfordul és kimegy a szobából.

16. rész

Körülnézek. Nagy a hó, a csupasz nyírfák és örökzöldek félkörben állnak, a Nap ragyogóan süt le a felhőtlen égből. Közvetlenül előttem csillog a befagyott tó, ezért egy pillanatra megállok, hogy beszívjam a csípős, tiszta levegőt és élvezzem a csendet és a nyugalmat. Felettem egy repülőgép száll el, fehér csíkot húzva maga után.

Úgy volt, hogy ha megérkezek, odaszólok a mobilomon és valaki kijön elém a Payne családból a lánctalpas motorszánon, de a ház nem tűnt túlságosan messzinek, ezért úgy döntöttem, hogy inkább sétálok. Kiveszem a csomagomat az autóból és elindulok a ház felé.

Könnyű követni a mély hóban a lánctalpas motorszán nyomát, de a ház messzebb van, mint gondoltam, ezért az orrom és az ujjaim egészen meggémberednek, mire átérek a tó túlsó oldalára, a házhoz.

Zegzugos faház előtt állok meg. Hosszú, fedett verandája meglehetősen réginek tűnik, de mégis valahogy takaros. Lépcső vezet a tópartra, a kikötőhöz, ahol nyáron kétségkívül csónakok ringatóznak, most azonban egy motoros szán áll.

Felballagok a lépcsőn és bekopogok.

- Szia, Nikki! – üdvözöl Amanda mosolyogva – Gyalog jöttél? Gyere be!

Átfagytam a hosszúra nyúlt sétám alatt, ezért most jólesik a szoba melege. Ellaine és Caroline is előjön, hogy üdvözöljenek. Miközben lepakolok, közlik velem, hogy a férfiak Lillyvel együtt mind elmentek, hogy kiválasszák a karácsonyfát, ők pedig addig ebédet készítenek. Követem őket a konyhába, hogy én is segédkezzek nekik.

Alig fél óra múlva hangos kiáltozás és lábdobogás hallatszódik, ami jelzi, hogy megjöttek az erdőjárók. Kiszaladunk, hogy megcsodáljuk a vastag törzsű, hatalmas fát.

- Gyönyörű! – lelkendezik Amanda – Még sosem láttam ilyen formás fát.

- Lillynek köszönheted. – mondja Connor némi büszkeséggel.

- Ez volt az utolsó alkalom, hogy lányokat is magunkkal vittünk. – háborog Ben – Lillynek egyetlen fa sem tetszett, ezért a világ végére kellett kutyagolnunk. Három mérföldes körzetben minden egyes fát szemügyre vettünk. Már azt hittem, hogy örökre eltévedtünk a hatalmas hóban.

Mindenki felnevet.

- A fiúk bármelyik féloldalas fát kivágták volna. – méltatlankodik Lilly.

- És mégis, hogyan tévedtél volna el, Ben? – kérdezi csípősen Amanda – Úgy ismered a félszigetet, mint a tenyeredet.

- Most már igen. – feleli Ben.

- Régen volt ilyen szép fánk. – mondja Ellaine és körbejárja a fenyőt – Hála Lillynek. Azt hiszem, mostantól minden évben elküldünk veletek egy nőt, hogy irányítson benneteket.

- Helyes. Ti, fiúk, persze mindig azt mondtátok, hogy a legszebb fát vágtátok ki. – csatlakozik Caroline is a női táborhoz – Már azt hittem, errefelé minden fenyő ferdén nő az uralkodó széljárás miatt.

A férfiak morognak egyet.

- Nikki is megérkezett, így teljes a csapat. – jelenti be Amanda.

Körbejárok és mindenkit üdvözlök, akit eddig nem volt alkalmam köszönteni. Szerencsére a nagy hangzavarban senkinek sem tűnik fel, hogy nem megyek oda Joshhoz.

A férfiak lerázzák a csizmájukról a havat és beviszik a fát a házba. A fenyőt tartóba rakják, mi pedig vizet adunk neki, aztán mindenki a konyha felé veszi az irányt, hogy megebédeljünk.

Mire végzünk, a Nap már alacsonyan jár, ezért ideje begyújtani a nappaliban és elkezdeni feldíszíteni a házat és persze a fenyőt.

- Te jó ég, anya! Honnan ez a rengeteg fagyöngy? – kiáltja Simon, amikor belenéz az egyik dobozba – Bankot raboltál?

- Szamárság, Simon. – feleli Amanda – Mindig ennyit szoktam venni.

Észreveszem, hogy Amanda figyelmeztető pillantást vet a fiára, de ennek okát nem tudom mire vélni.

Simon szemében megértés villan és elvigyorodik.

- Igen, igen, mindenből mindig sokat veszel.

A ház hamarosan úgy fest, hogy akár egy újság mellékletében is megjelenhetne Ódivatú karácsony aláírással. Piros bársonyszalagok fenyőtobozokkal és ágakkal, a képkereteken magyal, a nappali antik fenyőasztalán hatalmas asztaldísz és minden ajtóban fagyöngy. 

Ezzel persze nincs semmi bajom, mert szeretem a régi dolgokat és igazán szép lett a ház és a fa is.

A nagy sürgés-forgásban folyton összeütközök valakivel, de Josh-sal egyszer sem. Szerintem tudatosan kerüljük egymást, de ez nem baj. Nem akarom, hogy a családtagokban hiú remények ébredjenek, ráadásul, mivel nem viselem az eljegyzési gyűrűmet, csalónak is érzem magam.

Nyugtalan vagyok, jóllehet nem tudom, hogy miért. Örülök, amiért most itt lehetek a Payne család körében, mert réges-régen mi is így ünnepeltünk a szüleinkkel és biztos vagyok abban, hogy Macallanék karácsonya egészen más lesz – és ezáltal az enyém is.

Talán Carlos hiányzik. A bátyám is élvezné ezt az ünnepet.

A tágas ebédlőben vacsorázunk, majd Amanda váratlanul Ellaine-nel együtt eltűnik a konyhában. Egy perc múlva kialszanak a lámpák. Egyedül a karácsonyfaizzók égnek és a kandallóban lobog a tűz. A konyhából halvány fény szűrődik ki és kuncogás hallatszik be hozzánk.

Aztán mindenki énekelni kezd.

- Boldog szülinapot…

Amikor visszajönnek az ebédlőbe, akkor látom, hogy Amanda kezében egy torta van. 

Meghökkenek, amikor Amanda megáll a székem mellett és leteszi elém a tortát.

- Boldog szülinapot, Nikki, boldog szülinapot! – fejezik be az éneklést, majd mindenki tapsolni kezd és a fények is újra kigyúlnak.

- Kívánj valamit és fújd el a gyertyákat! – mondja Amanda.

A szívem olyan gyorsan ver, hogy alig tudok levegőt venni.

Josh majdnem szemben ül velem és az este folyamán most először pillant rám. Azonnal rabul ejt a sötét szempár. A szívem lassabban, várakozásteljesen ver és noha nem tudom, hogy mit üzen ez a tekintet, képtelen vagyok elfordulni.

- Kívánj valamit, Nikki! – mondja Josh olyan halkan, hogy szinte alig hallom.

Lesütöm a szememet, mert úgy érzem, hogy képtelen vagyok tovább Josh szemébe nézni.

Egy kívánság. Kívánnom kell valamit – de mit? Hirtelen eszembe jut egy mondat, amit még évekkel ezelőtt olvastam. Valahogy így szól: Te magad ismered legjobban a szíved vágyait. 

Nagyon találó ez a mondat, ezért azt kívánom, hogy teljesüljön a szívem titkos vágya, majd nagy levegőt veszek és elfújom a huszonkilenc gyertyát, amelyek egymás után, sorra kihunynak.

Ezután mindenkitől kapok valami apró kis ajándékot: parfümöt, könyvet… Joshtól pedig egy tucat golyóstollat.

Elnevetem magam és Joshra nézek, mert eszembe jut az a bizonyos este… meg egy másik is, amikor Josh egy egészen más ajándékot adott nekem.

A tekintetünk összekapcsolódik és most először tűnik fel, hogy Josh arca mennyire fáradt, szinte elgyötört.

A szívem a torkomban dobog és lesütöm a pillantásomat. Bármi legyen is Josh baja, nem az én dolgom, hogy megvigasztaljam.

- Ez meg mit jelentsen? – kérdezi Ben nevetve – Josh, nem tudom, hogy csinálod. Te vagy az egyetlen fickó, aki néhány olcsó tollat vesz egy lánynak és ilyen pillantást kap érte.

- Titok. – veti oda Josh könnyedén, de a hangjában hallani a feszültséget.

Vagy csak egyedül én hallom?

- Eredetileg úgy terveztük, hogy a születésnapodat követő hétvégén köszöntünk fel – mondja Amanda később – Nagyon csalódottak voltunk, hogy nem tudtál eljönni, de azért most is jól sikerült, ugye?

- Régóta nem volt ilyen születésnapom. – válaszolom, de gondolatban rögtön leszidom magam, amiért ezt mertem mondani.

Hiszen a Macallan családdal ünnepeltem a születésnapomat az eljegyzésemmel egybekötve. Azokkal, akik hamarosan a családom lesznek, erre én… jobbnak vélem a Payne családdal való együttlétet, mint velük? 

Motyogok egy bocsánatfélét Amandának, majd felpattanok és a fürdő felé rohanok, hogy összeszedjem magam.

Josh az előszobába vezető ajtóban áll és amikor mellé érek, elkap. Gyorsan átölel és mielőtt még tiltakozhatnék, megcsókol.

Amint a szája az enyémhez ér, Joshba kapaszkodok, mire szorosabban magához ölel. Úgy csókol, ahogy egy férfi csókolja haldokolva a szeretett nőt és ez a csók összeköti őket. Ebben a csókban benne van egy élet minden szenvedélye, az eltitkolt szerelmi vallomás. 

Aztán Josh elenged és kilép a házból, én pedig bemegyek a fürdőbe.

Mielőtt azonban belépnék, még hallom Simon hangját.

- Anya! Hol a pokolban vetted ezt a rengeteg fagyöngyöt? 

15. rész

Ray mosolyogva végignéz rajtam.

- Gyönyörű vagy, drágám. - állapítja meg elégedetten és megcsókol.

Kényszeredetten elmosolyodok, majd nagyot sóhajtva visszafordulok a tükörhöz és utoljára megigazítom a sminkemet.

Amint készen vagyok, veszek egy mély levegőt, majd magamhoz veszem a kabátomat és elindulunk.

Ahogy egyre közelebb érünk a Macallan család otthonához, én egyre inkább úgy érzem, hogy elsírom magam vagy sikoltozni kezdek. 

Igazából fogalmam sincs arról, hogy mi bajom van, azon kívül, hogy semmi kedvem a saját eljegyzésemen az udvarias bájcsevegéshez egy csomó olyan emberrel, akiket még csak nem is ismerek és… és nem mellesleg Joshua Payne egy szemét alak, amiért ennyire felhúztam magam miatta. 

Amikor végre eljön a nagy pillanat, elfogadom Ray felém nyújtott kezét és remegő térdekkel mellé állok. 

Ray apja megköszörüli a torkát, majd bejelenti a vendégeknek az eljegyzést, mire a vendégek körénk gyűlnek, Ray pedig egy ezer wattos vigyor mellett az ujjamra húzza a gyűrűt. 

A gyémánt gyönyörűen csillog az ujjamon, amit mindenki nagy érdeklődéssel figyel, különösen akkor, amikor Ray megemlíti, hogy ő tervezte a gyűrűmet.

Őszintén szólva, azt hittem, hogy jobban fogom érezni magam, ha végre rajta lesz a gyűrű az ujjamon… de nem így történt. Szerintem a gyűrűm sokkal jobban érdekel mindenkit, mint én magam. Természetesen megértem, hogy a Macallan család befolyásos és ezért befolyásos a baráti köre is, én pedig csak egy egyszerű lány vagyok, de… könyörgöm! A mai estének elméletileg Rayről és rólam kellene szólnia… ehhez képest a központi szerep Rayé és a jegygyűrűé… Na köszi. Minden lány csak erre vágyik.

Vagy csak én vagyok nagyigényű? 

Azt hiszem, azt legalább jól tettem, hogy levettem a nyakamból a Joshtól kapott nyakláncot és visszatettem a dobozába, mielőtt Ray megérkezett volna hozzám. Biztos, hogy most mázsás súlyként húzna lefelé az ékszer, noha most sem vagyok túlzottan megkönnyebbült.

Egyre inkább várok, de hogy mire, azt én magam sem tudom.

A bennem dúló vihar senkinek sem tűnik fel, mindenki negédesen mosolyog ránk, én pedig már-már automatikusan, egy udvarias mosoly mellett fogadom a gratulációkat.

Hivatalosan is eljegyeztek, de csak zavart és nyugtalanságot érzek.

A Josh-sal való vitám és az eljegyzésem miatt az utóbbi időben megint kerültem a Payne családot. A meghívásokat a munkámra hivatkozva lemondtam, de ma újra találkozok velük.

Reggel Amanda felhívott, hogy értesítsen Hannah megszületéséről, így megígértem neki, hogy bemegyek a kórházba. A meghívásokat lemondhattam, de azt már nem tehetem meg, hogy ne menjek be a kórházba meglátogatni őket.

A kisbabának göndör haja és olyan csokoládébarna szeme van, mint Joshnak és a testvéreinek. Érdeklődve tekintget körbe, mintha csak kíváncsi lenne az új környezetére.

Csendben figyelem, ahogy Caroline és a csecsemő boldogan nézik egymást. 

Csak akkor szorul el a torkom, amikor Josh belép a kórterembe.

Szótlanul Joshra meredek és megpróbálok mosolyogni, de nem sikerül, mert eszembe jut a legutolsó találkozásunk.

Érzem, hogy van valami, amiről tudnom kellene. Valami, amit meg kellene értenem, de képtelen vagyok megragadni a ködös gondolatfoszlányokat.

Josh felém biccent. A szeme komor, de ezt és a köztünk vibráló feszültséget szerencsére nem veszi észre sem Simon, sem pedig Caroline. Minden figyelmüket leköti most az apró kis csoda: egy új élet.

Hannahra figyelek, de a szemem sarkából látom, hogy Josh a gyűrűsujjamra pillant és felvonja a szemöldökét, amikor látja, hogy csupasz.

Legszívesebben közölném vele, hogy csak miatta és a családja miatt vettem le, de természetesen nem mondhatok semmit. Várnom kell az ünnepek végéig.

- Meg akarod fogni? – kérdezi Caroline tőlem.

Bólintok és felállok, hogy közelebb menjek hozzájuk. Amikor lehajolok a babához, egy pillanatra Joshra nézek.

Az arca olyan, mint a kő. Még soha nem láttam ilyen keménynek vagy ilyen hidegnek és rádöbbenek arra, hogy jól döntöttem. 

Ha lett is volna a szívem mélyén valami kételyem Josh-sal kapcsolatban, akkor azt sürgősen el is felejthetném, mert most megkaptam rá a választ.

Gyorsan félrefordítom róla a tekintetemet és inkább Hannahra koncentrálok.

Mosolyogva átveszem a kisbabát Caroline-tól, de nem tudok csak és kizárólag rá figyelni, mert végig magamon érzem Josh kutató tekintetét…

14. rész

Idén a születésnapom hétfőre esik. Talán a születésnapom az egyetlen oka annak, amiért jól indul a reggelem. Sikerült elaludnom. Bágyadtan és rosszkedvűen ébredtem. Ráadásul ma este a Macallan családdal leszek, mert náluk ünnepeljük meg a születésnapomat és az eljegyzésünket.

Kibírom. Bárcsak Ray ne ragaszkodott volna a jegygyűrű ünnepélyes keretek között történő átadásához! Most már túl késő, hogy változtassak rajta. 

Jó lenne, ha már rajtam lenne a gyűrű. Akkor talán nem érezném ezt a gyötrő, felemás állapotot. Túl akarok végre lenni az eljegyzésen.

Ma este különösen nagy gondot fordítok az öltözködésre és a sminkelésre. Egy vörös, elegáns ruhát veszek fel, mert abban biztos vagyok, hogy a Macallan család és a barátaik felettébb elegánsak lesznek és nem akarom leégetni Rayt.

A ruhám után hamar rám kerül a smink is, de a hajamat képtelen vagyok feltűzni. A fürtjeim újra és újra kiszabadulnak a hajtűk alól. Mindenképpen fel akarom tűzni, mert Raynek így sokkal jobban tetszik, mint amikor ki van engedve.

Váratlanul megszólal a csengő. Te jó ég! Azt hittem, hogy van még legalább fél órám.

A kaputelefonhoz szaladok és megnyomom a gombot anélkül, hogy beleszólnék. Kinyitom az ajtót és gyorsan visszaszaladok a fürdőbe.

- A fenébe is! – kiáltom dühösen, amikor a haja negyedszerre is kicsúszik a csatok alól – Gyere be! – szólok ki, amikor meghallom a kopogást – Ne haragudj, de késésben vagyok! Egyszerűen nem tudom feltűzni a hajam.

- Segítsek?

Azonnal megpördülök. Azt hittem, hogy Ray jött meg értem, ehelyett…

- Josh! – kiáltok fel mosolyogva – Hát megjöttél!

A szívem vadul kalapál, miközben Joshhoz megyek és átölelem. 

Igaz, hogy nem háborús országból jött, de… muszáj volt megölelnem. Azt hiszem, hogy ez még a régi időkből rögzült be nálam.

- Megjöttem. – bólint Josh, majd szorosan magához von – Tilos így mosolyognod egy olyan férfira, aki megígérte, hogy többé nem csókol meg. – suttogja a hajamba.

Amikor Josh elenged, egy pillanatra megérintem az arcát.

- Hideg vagy. – állapítom meg, miután leengedem a kezemet.

- Hideg az éjszaka. – vállat von, majd fürkészve néz rám – Ma van a nagy nap, ha nem tévedek.

- Igen. – bólintok – Valójában azt hittem, hogy Ray jött értem. Egyébként hány óra?

- Tíz perccel múlt hét.

- Hála Istennek! Még van húsz percem, hogy feltűzzem a hajam.

- Nekem így is tetszik. – vigyorog rám sokat sejtetően Josh.

- Ray jobban szereti, ha feltűzöm.

Josh felvonja a szemöldökét.

- Igen? Miért?

Nem válaszolok, helyette inkább elkezdem fonni a hajamat. Ha a konty nem jön össze, akkor majd francia fonatba tűzöm. Nehogy már kifogjon rajtam a saját hajam!

- Sokat elárul a dolog. – jelenti ki Josh – Biztos, hogy akarod azt az eljegyzést?

- Mit árul el? - kérdezem – Jobban áll nekem, ha fel van tűzve a hajam.

- Ez nem igaz. Komolyabbnak, fegyelmezettebbnek látszol és ez egészen más. Ray a rakoncátlan fürtöket talán megfékezheti, de mi lesz az egyéniségeddel?

Komolyan nem értem, hogy egy perccel ezelőtt még miért éreztem magam ilyen jól Josh társaságában.

- Jobb lenne, ha most elmennél. – mondom neki barátságtalanul – Ray hamarosan itt lesz és addigra szeretnék elkészülni.

- Nem vagy kíváncsi, mit hoztam a születésnapodra?

- Ajándékot hoztál a születésnapomra? 

Gyerekes örömmel pillantok Joshra és leteszem a fésűt.

- Persze.

- Nem kellett volna. Mi az? – kérdezem mohón, mire Josh felnevet.

A kabátja zsebébe nyúl, elővesz belőle egy nagy ékszeres dobozt és átadja. 

Izgatottan átveszem a dobozt, adok egy puszit Josh arcára, majd felnyitom a dobozt.

Képtelen vagyok megszólalni. A dobozban lévő fehér szaténanyagon fekszik a leggyönyörűbb ékszer, amit valaha is láttam. Nyers, barbár kidolgozású, tömör aranyból, mintha egy hercegnőnek készült volna. Vagy jobban mondva egy hadúr lányának.

- Ó, Josh. – suttogom – Ez gyönyörű! Hol szerezted?

- Egy ókori, kelta darab másolata..

- Túlságosan drága. – tiltakozok Joshra nézve – Nagyon… nagyon kedves tőled, de nem fogadhatom el.

- Egyáltalán nem volt drága. – mondja mosolyogva, majd kiveszi az ékszert a dobozból és mögém áll – Csak aranyozott. Talán azt hitted, hogy tömör arany?

A tükörből Joshra mosolygok. Hogyan is lehetne arany? Milyen ostoba voltam, hogy ezt feltételeztem. Miért is venne nekem drága ékszert? Nincs semmi közünk egymáshoz – már.

Amikor Josh felemeli a karját, hogy a nyakamba akaszthassa a láncot, előrehajolok és oldalra húzom a hajamat.

Várakozásteljesen elmosolyodok és ekkor hirtelen végbemegy a változás. A rakoncátlan fürtjeim, a mélyvörös ruhám és a nyaklánc… Olyan, mintha a képzelet világából léptem volna ki. A nyaklánc kiemeli az arccsontomat és ettől valahogy vadnak és fékezhetetlennek tűnök. 

Josh tekintete a tükörben találkozik az enyémmel.

- Hát nem csodálatos? – kérdezem az ékszerre utalva.

- De igen. – feleli Josh kissé rekedten – El fognak ájulni, ha meglátnak.

Felnevetek.

- Tényleg? Bizonyára úgy találják majd, hogy nem vagyok Rayhez való.

- Nem?

Továbbra is mosolygok, de közben gombócot érzek a torkomban. Nagyot nyelek.

- Úgy értem… nem vagyok közéjük illő.

- Drágám, nem vagy közéjük illő? Nem gondolod, hogy pont ezért választott Ray? Mert különbözöl tőlük? Feltételezem, Ray nagy sokban hasonlít az anyjára.

Csakugyan ezért választott volna Ray? Valójában még soha nem gondolkoztam el azon, mennyire különbözök a Macallan családtól. Sosem hasonlítottam össze magam velük. 

Ismét a tükörképemre pillantok.

- Ez én lennék?

A tekintetünk ismét összekapcsolódik a tükörben.

- Erre kizárólag csak te tudod a választ.

Sürgetést hallok ki Josh hangjából, mintha mondani akarna nekem valamit. A tükörképemet bámulom. Talán tényleg ilyen vagyok. Primitív erő, vad, érzéki kisugárzás. 

A világ hirtelen nagyon furcsának tűnik, mintha eddig mindent egy homályos tükrön keresztül láttam volna és még nem egészen szoktam volna hozzá az éles képhez.

- Egy dolgot tudok. – szólalok meg végül – Ha ez valóban én vagyok, akkor ma este semmiképp sem fogjuk bejelenteni az eljegyzést.

Hogyan is tehetnénk? Tele vagyok kétségekkel… Olyan érzések és gondolatok kavarognak bennem, amiknek nem kellene, különösen nem az eljegyzésem előtt alig egy órával.

- Képtelen vagyok elmondani az embereknek, hogy milyen is vagyok valójában. Érted?

Túl sok minden történt a múltamban, ami miatt ma már nem vagyok az a Nikki, aki régen voltam.

- Nem. – mondja szenvtelenül Josh – Rengeteg oka lehet, amiért el akarod rejteni az igazi valódat. De ha ma este félelemből nem vállalod saját magadat, akkor nem menekülsz meg a Ray Macallannel kötendő házasságtól, jóllehet azért választott téged, mert te más vagy, mint ő.

Érzem, hogy hirtelen harag támad bennem.

- Miért szólsz bele az életembe? Mit akarsz bizonyítani azzal, hogy kevéssel az eljegyzésem előtt idejössz és elrontasz mindent?

- Nem mindent. – jegyzi meg szárazon – Ha még emlékszel rá, a hajadat már akkor sem tudtad feltűzni, mielőtt megérkeztem. A hajadnak legalább megvan a magához való esze.

- És nekem nincs? – kiabálom neki dühösen.

Josh lassan elvigyorodik.

- Drágám, amikor így kiabálsz velem, hogyan gondolhatnám, hogy megvan a magadhoz való eszed?

- Mit tudsz te erről? – továbbra is ordítozok Josh-sal – Mit tudsz a szerelemről vagy a házasságról? Visszarettensz az érzelmektől ugyanúgy, mint régen. Semmit sem változtál, Josh. És semmit sem tudsz ezekről az érzésekről.

A vigyor eltűnik Josh arcáról és látni rajta, hogy őt is elfogja az indulat.

- Ezt tudom. – mondja a türelmét elvesztve, durván megmarkolja a karomat és magához ránt – Ezt tudom. – ismétli meg még egyszer, miközben a karja roppant erővel fonódik körém és a szeme komoran az arcomat fürkészi.

A szívem riadtan ver és megpróbálok szabadulni a szorításból.

Aztán az ölelés váratlanul lazul. Josh keze a hajamra siklik, a szája pedig feltartóztathatatlanul közelít az enyémhez, majd rátapad.

Képtelen vagyok védekezni a rám törő szenvedély ellen. Érzem, hogy szinte forr a vérem. Olyan, mintha visszarepültem volna az időben. A csók alatt lehunyom a szemem és a kezemet Josh tarkójára csúsztatom. A nyelve sürgetően utat tör és amikor összeér az enyémmel, jóleső borzongás fut végig rajtam. 

De semmi sem tart örökké, ahogyan ez a csók sem. Amikor ráeszmélek arra, hogy mit művelünk, ellököm magamtól Josht.

- Nem? – kérdezi végül Josh.

- Ez mit bizonyít? – kérdezem nyersen, levegő után kapkodva – A házasság nem jelenti azt, hogy örökre megszűnik a kísértés.

Josh örömtelenül felnevet.

- A kísértés? Te ezt így nevezed?

- Miért, te hogy nevezed?

A tekintetében harag villan, ahogy végignéz rajtam.

- Pontosan tudod, hogy nevezem. Nem akarod, hogy kimondjam, ugye? Összezavarná a rendezett, biztonságos kis életedet.

Igaza van. Nem akarom hallani, hogy a szenvedély fontosabb, mint a házasság és hogy egy futó kaland Josh-sal többet ér, mint a Rayjel eltöltendő hosszú évek, mert ha Josh ezt kimondaná, talán elhinném neki és mindent felrúgnék érte. 

Igen. A mostanában együtt töltött idő, az összemosolygások, a csókok… Mindent odaadnék érte, hogy újra átélhessem mindazt, amit régen, amikor Josh-sal voltam, de nem véletlenül szakítottunk. És abban is biztos vagyok, hogy az igazi árat később kellene megfizetnem, amikor Josh faképnél hagyna. Akkor nem maradna semmim sem.

- Igen, azt hiszem, összezavarna. – mondom hidegen, mire Josh felkapja a kabátját és elrohan.