49. fejezet - Csütörtök

Az órámra pillantva megállapítom, hogy alig pár órát aludtam. Ezt a tényt mondjuk érzem is magamon, mert meglehetősen fáradt vagyok, bár azt nem tudom, hogy ez inkább testi vagy lelki fáradtságnak tudható e be.

Elfordítva a fejemet a még mindig alvó Dave-re sandítok. Békésen alszik, ki tudja, mennyi idő óta most először. Kicsit azért abban bízok, hogy ez az én érdemem is, de az biztos, hogy egy kielégítő alvásra már jó ideje szüksége volt.

Csendben kislisszanok mellőle és gyorsan rendbe szedem magam, majd kimegyek a kis udvarra. Egyrészt azért, mert nem akarok odabent zajongani, nehogy Dave felébredjen, másrészt pedig érdekel a ház és környéke.

Itt, Németországban nagyon sok helyet még nem láttam. Nem is hiszem, hogy nagyon el tudnék jutni magamtól A-ból a B pontba. Na jó, nyilvánvalóan amit ismerek, az már könnyű még nekem is, de összességében nem járok el ki tudja, hány helyre. Ebben a faluban sem jártam még soha, pedig tényleg nincs messze tőlünk. Itt mondjuk elég sok olyan kis falunak nevezett hely van, ami gyakran csak egy-egy utcát jelent, de itt mégis lefaluzzák. Érdekes, de valahogy mégis ettől van olyan különleges kis varázsa az egésznek. Amerikában bezzeg… na az aztán tényleg teljesen más világ.

Lehuppanok a kis padra a virágágyás mellett. Á, igen, Amerika. Attól függetlenül, hogy mennyi minden történt, sosem bántam meg, hogy idejöttem. Igazából… már nem is emlékszem rá, hogy milyen volt ott élni. Gondolom, ez azért is van így, mert az agyam és a szívem egy része nem akar emlékezni arra a sok rosszra, ami ott történt velem… bár, ami a rosszasságokat illeti, itt is volt és lesz is még benne bőven részem, de hát ilyen az Élet, nem? Folyton valami hülye akadály meg kihívás kerül elénk és csak mi tudjuk azt, hogy miként is fogunk megbirkózni vele. Apropó, birkózás… egyelőre nem tudom, hogy mi lesz Dave-vel. Jó, persze, sajnos az orvosi papírjait elnézve, meg azok alapján, amiket az anyukája mondott, pontosan tudom… de azért az ember mindig reménykedik, hátha… hátha most ő lesz a kivétel, hátha az orvosok tévednek, hátha Dave állapota jelentősen megjavul… de ezek csak remények. Nagyon szép, de nagyon elszomorító remények is, hiszen ezek a remények sosem fognak teljesülni. Szerintem ezt Dave is tudja, máskülönben nem lépett volna le csak úgy, ahogy. Számára mindig a családja volt az első és most őket is maga mögött akarja hagyni idő előtt. Pedig ha tudná, hogy a család, a barátok mennyi támogatást is tudnának nyújtani neki! 

- Min töprengsz úgy?

Dave hangjának hatására megfordulok. Ott áll a teraszon az egyik tartóoszlopnak támaszkodva – és mosolyog. Igen, mosolyog. Végre! Olyan, mintha kicserélték volna. 

- Rajtad. – kinyújtom felé a kezemet, mire idejön hozzám és leül mellém – És azon, hogy miért nem említetted soha ezt a házat.

Szándékosan nem árulom el neki, hogy min járt az agyam, mert nem akarom a pillanatnyi jó kedvét azonnal lelohasztani... Csak, élvezzük ki ezt, ameddig tart, mert ha abból indulok ki, hogy anyuval milyen is volt ezt az egészet átélni, akkor bizony Dave is egy érzelmi hullámvasúton ül most és sajnos a pillanatnyi jókedve sem fog örökké kitartani.

- A nagyszüleim halála óta nem voltam itt. Egyszerűen nem tudtam idejönni. – megvonja a vállát – De ez a hely jó lesz nekem is meghalni.

Tessék. A hullámvasút egy hülye kis csavar miatt ki is siklott és egyenesen elindult lefelé a mélybe… na, de majd hátha megtalálom azt a titkos kis kart, ami mégis vissza tudja állítani a kis kocsikat a pályára.

- Tetszik nekem. Jó ötlet rendbe tenni. – nézek szét eltűnődve.

- Legalább lefoglalom magam, amíg…

- Legalább csinálsz valami hasznosat is. – vágok a szavába évődve, mert nem akarok hallani egy újabb megakarokhalni hülyeséget.

- Úgy gondolod? – a tekintetét ő is végigjártatja a kicsiny udvaron – A focit le kellett mondjam… de ez még menni fog.

- Tudom. – kissé megszorítom a kezét – Mert én is segíteni fogok.

- De ott a családod…

- Ahogyan neked is. – kontrázok azonnal – Mégis itt vagy.

- A családom megérti.

- Ne izgulj, az enyém is. – tanakodó tekintetét látva folytatom – Nyugi, nem vagyok annyira béna. A kerítés lefestésében például tudok segíteni.

- Köszönöm. – újabb halvány mosoly kíséretében mondja ki az aprócska szót.

Úgy látszik, a vasút mégiscsak visszatért a helyes, felfelé ívelő pályájára.

- Mikor látunk neki?

- Először talán együnk valamit. – mondja, majd feláll és kézen fogva bevezet engem is a házba.

Éhes. Ez is jó jel. 

Talán mégis javulni fog az állapota?

Délután odakint serénykedünk: Dave a kidőlt léceket szögeli vissza a kerítéshez, én pedig éppen gazolok, amikor jelez a mobilom, hogy üzenetet kaptam.

Minden ok? F.

A szívem azonnal meglódul, mert tudom, hogy kitől jött az sms. Igazából, ha nem írja oda az F betűt, akkor is simán rájövök, hogy ki az, hiszen más úgysem érdeklődne. Na, nem mintha nem érdekelné Racht vagy Karint, hogy mi a helyzet, csak ők tudják, hogy úgyis jelentkezek, ha valami gáz van. A többiek jelenleg nem állnak velem szóba és Dave családja sem az az sms-ezős típus – így marad a szomszédom és exem, Felix.

Megtörlöm a kezemet és gyorsan pötyögök egy választ.

Igen és köszi mindent!

Pár perc elteltével újabb jelzés – újabb sms.

Nekem lenne mit megköszönni. 

Homlokráncolva elküldök egy kérdőjelet, hogy mégis hogyan érti ezt, mire kisvártatva meg is érkezik a válasz.

Amiért ott voltál nekem.

Válaszírás helyett gyorsan a zsebembe süllyesztem a telefonomat, mielőtt még Dave megláthatná, bár erre azért elég kicsi az esély, tekintve, hogy ő még mindig a kerítést tökéletesíti.

Hevesebben dobogó szívvel folytatom a gyomlálást, de már korántsem olyan lelkesedéssel és odafigyeléssel, mint eddig. Mit akar Felix? És miért pont most ír nekem ilyeneket? Hiszen tudja, hogy most itt vagyok… vagy talán éppen ezért? Régen sem volt a szavak embere, talán könnyebb neki leírni az érzéseit, gondolatait. Ettől függetlenül nem értem. Talán bánkódik utánam? Hiszen ő mondta azt, amit… és különben is: most itt van nekem Dave.

- Megvagyok. – jelenti ki büszkén az immár kész kerítés mellett állva.

- Akkor mehetek festeni? 

- Először le kell alapozni. – leporolja a térdét és feláll – Idehozom a cuccokat a fészerből.

- Várj, segítek! – jelentem ki, majd csatlakozok hozzá a kerítés befejezésének utolsó pár fázisához.

Sem kedvem, sem pedig energiám nincs most Felix lelkét ápolni, most Dave az elsődleges, így amikor Dave odabent szedi össze az eszközöket, gyorsan kitörlöm Felix sms-eit. 

Semmi szükségünk nincs most plusz feszkóra, éppen elég az, ami most van.

Este ismét a nappaliban lévő szürkés árnyalatú kanapén kötünk ki. A háttérben lágy zongoraakkordok szólnak, csak amolyan legyen valami zaj körülöttünk alapon. Dave karja a vállamat öleli meglehetősen lazának tűnő testtartásban, de tudom, hogy valójában nem az. Egész délután éreztem, hogy fejben valahogy nem volt velem és a kerti munkák sem kötötték le annyira, mint amennyire kellett volna. Igaz, hogy elég sok mindennel elkészültünk, de Dave így sem volt elégedett a munkával, pontosabban a munkatempónkkal, mert ő egy nap alatt kész akart lenni mindennel… de az udvar tényleg rossz állapotban van. És amúgy is: hova sietni? Nem következik be olyan hamar az, amitől ő tart… és azt mondják, a jó munkához idő kell – már ha hagynak neki időt persze. 

- Merre jársz most? – kérdezem a karjának dőlve.

- Hogy érted? Hisz itt vagyok melletted.

- Nem így, fizikailag értem. – megérintem a fejét – Itt merre jársz?

- Á, nem érdekes. – lágy puszit nyom a fejem tetejére – Tudod… csak örülök annak, hogy megismerhettelek.

- Ennek én is. – értek vele egyet mosolyogva – Szóval kettőnkön gondolkodsz?

- Igazából mindenfélén. – felsóhajt – Hogy mennyi mindent éltem már meg és mi minden várt volna még rám…

- Dave…

- Ne, Sam. Én ezt már elfogadtam, hogy így fog történni minden. 

- De az állapotod…

- Már nem lesz jobb, sőt. – leint, amikor látja, hogy meg akarok szólalni – Fogadd el, Sam: elmegyek. Azt nem tudom, hogy mikor, de… de nemsokára. – nagyot sóhajt – Eléggé fáradtnak érzem már magam mindenhez.

- Akkor pihenj! – kérem halkan.

- Egyet megígérsz nekem? – pillant rám féloldalasan.

- Micsodát?

Elenged, kissé eltol magától, de csak azért, hogy így velem szembe kerüljön és rendesen, szemtől szembe nézhessen rám.

- Ígérd meg, hogy megpróbálod ezt az egészet feldolgozni és továbblépni. Pontosabban…

Nem hagyom, hogy befejezze, mert azonnal közbevágok.

- Mi? Azt akarod, hogy felejtselek el?!

- Én egyáltalán nem ezt mondtam, Sam…

- Fontos vagy nekem. – suttogom halkan.

- Ahogyan te is nekem. – végigsimít az arcom bal oldalán – Éppen ezért szeretném, ha jól lennél utánam.

- De Dave…

- Szerinted miért nem akartam, hogy megtalálj? Miért tűntem el a családom elől is? – vág a szavamba ismét – Egyszer már végignézted ezt… és nem akartalak újra kitenni ennek.

Nem felelek semmit, csak jó szorosan magamhoz ölelem. Úgy vélem, jelen pillanatban nem kell többet beszélnünk erről, inkább csak támogatni szeretném, ameddig és ahogyan ő szeretné.

A kérdés csak az, hogy mennyi időnk van még?

20. fejezet

November 2., szombat

Este, egy Matt-tel töltött igen aktív nap után (a városban voltunk), felnézek Facebookra. 

Többen is megjelöltek a halloween bulin készült képeiken (Ralph, An, Mel, Lara), amiket még én küldtem át nekik a buli utáni éjjel. Kis büszkeség tölt el, ahogyan az általam készített fotókat nézegetem. Ha nem lenne a zene az életemben, tuti, hogy fotósnak készülnék, de így… ez csak hobbi marad. Egy nagyon jó kis hobbi. 

Ezután a falat nézem meg, ami természetesen most is tele van kommentekkel. Az elsőt, amire rátalálok, el is olvasom.

Vigyorogva megrázom a fejemet. A sok hozzászólás alapján egyáltalán nem unatkoznak – mondjuk, így én sem és szerintem azok sem, akik esetleg még olvassák a megjegyzéseiket. 

November 4., hétfő

Amikor odaérünk a sulihoz, köszönünk a többieknek. A tekintetem egy kicsit tovább elidőzik Matten, akivel a hétvégémet töltöttem, ugyanis szombat után vasárnap is találkoztunk, de különben minden más ugyanolyan, mint általában.

Természetesen ma is Müller az egyik téma, akivel a második óránkat töltjük majd együtt. Alig várom már, komolyan. 

- Remélem, ma nem fog feleltetni. – jegyzi meg Ralph homlokráncolva.

- Szerintem meg fog. – mondok ellent Ralphnak – Nem ismerem annyi ideje, mint ti, de azért az már nekem is lejött, hogy mindig feleltet függetlenül attól, hogy szünet van-e vagy nincs.

- Kérek egy biosz füzetet. – kiált fel Ralph.

- Minek? – fordul felé kíváncsian Matt.

- Talán azért, hogy tanuljak belőle? – a fejével felém bök – Ha új csaj azt mondja, hogy felelünk, akkor felelünk.

- Igaza van Alexnek. Müller mindig feleltet, úgyhogy ezt már tudhatnád magadtól is. – szólal meg mellettem Mel.

- Szünet után vagyunk. Kinek jut eszébe ilyenkor tanulni? Maximum Jannak. – mondja, majd összeröhög a fiúkkal.

- Az lehet, de nem hiszem, hogy Jan fog felelni. – oltom le a hirtelen jött lelkesedését.

- Miért?

- Jan kitűnő. Szerintem azokat fogja feleltetni, akiknek rossz jegye van.

- Érdekes logika. – jegyzi meg hümmögve, majd körbenéz – Ezek után főleg kérek egy biosz füzetet.

Ralph kétségbeesett fejét látva mind felröhögünk, majd miután végre kap egy füzetet (An segíti ki), bemegyünk az épületbe.

Fizikával kezdünk, de szerencsére az ofő jó fej és tekintettel van arra, hogy most jöttünk vissza szünetről, ezért nem felelünk, sőt, csak az óra első felében tanulunk, a másodikban azt csinálunk, amit akarunk.

An hátrafordul és Mel is közelebb húzódik hozzám, így mi beszélgetéssel töltjük az időt.

- Hú, képzeljétek, új szomszédunk lett. – újságolja csillogó szemmel Mel – Mindjárt megmutatom nektek. – előveszi a mobilját és belép Facebookra. 

- Szóval már össze is ismerkedtél vele? – pillantok rá csodálkozva.

- Persze. – elénk tolja a mobilját – Jó pasi, nem?

- Nem rossz. – állapítja meg An, akihez én is csatlakozok, csak hogy mondjak valamit, de igazából nem az esetem a srác.

- Ha már a pasiknál és a Facebooknál tartunk… – Anre sandítok – Felköszöntöd Ollit?

Ma van ugyanis Olli szülinapja, amit tegnap este tudtam meg a közösségi oldalról. Mondjuk, honnan máshonnan tudhatnám? Nem régóta ismerem, úgyhogy ezért szerintem elfogadható az, hogy nem tudtam róla.

- Persze. – mondja elpirulva.

Összemosolygunk Mellel, majd Mel ismét a mobiljába merül és sorra mutogatja nekünk a pasi ismerőseit…

Egészen addig figyelek Melre, amíg hátulról meg nem böknek.

- Igen? – kérdezem hátrafordulva.

- Kész a matek házid? – érdeklődik vigyorogva Leon.

- Készen van, apu. – válaszolok neki grimaszolva – Esetleg meg is mutassam?

- Szeretnéd?

- Gondolom, addig úgysem szabadulok tőled. – kiveszem a táskámból a matek füzetemet és Leonnak adom – Tessék.

- Mit csináltok? – hajol ide hozzánk Matt.

- Leon ellenőrzi a matek házimat. – világosítom fel nagyot sóhajtva – Szerintem nem is a házim érdekli, csak azért kérte el, hogy beleköthessen. – jegyzem meg vigyorogva.

- Lehet. Leo szereti fontosnak érezni magát. – mondja kacsintva Matt.

- Mi lenne, ha nem beszélnétek ki? – felemeli a fejét és egyenesen rám néz – Attól, mert nem rátok nézek, még hallom, amiről beszéltek.

- Tényleg? – meglepettséget tettetve pislogok rá – Azt hittem, hogy csak a nők képesek egyszerre több dologra odafigyelni.

Matt felröhög, Leon pedig válasz gyanánt hozzám vágja a füzetemet.

- Ezt megkaptad, öreg. – Matt vigyorogva megütögeti Leon vállát.

- Ja. Tudod, hogy mikor segítek legközelebb... – duzzog látványosan Leon.

- Ne is figyelj rá, Alex! – Matt legyint egyet, majd elvigyorodik – Majd én segítek matekból.

- Azt már nem! – tiltakozik azonnal Leon.

- Tök jó, hogy ti döntitek el, hogy miben kell nekem segíteni. – jegyzem meg szörnyen ironikusan.

- A nők köztudottan döntésképtelenek fontos dolgokban. – világosít fel széles vigyorral az arcán Matt.

- Ez nem igaz! Hol hallottad ezt? – szól bele a beszélgetésünkbe Lara.

- Max mondta. – mondja ártatlanul pislogva, ezzel pedig azt éri el, hogy Lara most Maxot kezdi el szapulni, amiért ilyeneket mer állítani.

Összenézek Matt-tel, majd, amikor vigyorogva rám kacsint, elmosolyodom. Szörnyűek néha ezek a fiúk… de mi lenne velünk nélkülük?

Szünetben Olli kimegy a teremből, a lányokkal pedig utána megyünk, hogy An felköszönthesse személyesen. Azért megyünk vele mi is, mert, ahogy ő mondta, „kell neki a támogatás”, mi pedig habozás nélkül vele tartunk.

Olli a lépcsőnél váratlanul megáll. Először nem tudjuk, hogy mit akar ott, de hamar kiderül. 

Döbbenten figyeljük, ahogy egy barna hajú lány hozzálép, mond neki valamit, mire Olli vigyorogva bólint egyet és… megcsókolja a lányt.

Azonnal Anre nézek, aki látványosan lesápadt mellettem. Bátorítóan megszorítom a kezét, mire szomorúan rám néz. 

An automatikusan megfordul és elindul vissza, a termünk felé. Először azt hiszem, hogy be akar menni, de végül jobbra fordul, a mosdók irányába. 

Belépünk és szó nélkül megöleljük egymást. Úgy látszik, hogy a mosdó lett a csoportos ölelkezéseink helyszíne.

Biológián Max hármasra felel, majd továbbmegyünk, ami kész csoda, tekintve, hogy Müller órájáról van szó, de egy órára szerintem bőven elég egy felelő is. Amúgy is, ahogy elnézem az ellenőrzőmet, biológiából és kémiából lesz a legtöbb jegyünk. Meg persze matekból, bár a matek esetében a jegyek száma a dolgozatokból jön össze és nem felelésből.

Nyelvtanon Berger íratni akar, amiért átvertük a szünet előtt, de a fiúk kikönyörgik nála, hogy a következő órán írjunk inkább, ezért most vesszük azt az anyagot, amit a szünet előtt kellett volna.

Matekon gyakorlunk a hamarosan következő témazáróra.

Etikán kikapjuk a borzasztóan nehéz dolgozatunkat, ami mindenkinek egyes, illetve kettes lett. Ebből is látszik, hogy nem túl bonyolult egy tantárgy ez az etika, plusz Christina is tök rendes.

- Játszunk? – emeli fel a kezét Ralph, miután megnéztük a kijavított dolgozatainkat.

- Persze. De jövő órán megint tanulnunk kell, mert december sem ártana írnotok egy dolgozatot.

Mindenki bőszen bólogat, majd Christina elmagyarázza, hogy mit is fogunk játszani…

Törin szintén felelünk. Úgy tűnik, hogy a mai napot Ralph nem ússza meg felelés nélkül, mert őt hívja ki Schäffer elsőként a táblához. Végül egy kínkeserves negyed óra után egy halvány ötössel leül. Ralph után Jan következik, aki egyest kap, ahogyan azt tőle már megszokhattuk, majd Schäffer az utolsó negyed órában belekezd az újabb anyagba.

Óra után Mellel megállunk An padjánál, aki szomorúan pakol be a táskájába.

- Eljössz velünk a városba? – kérdezi barátságosan Mel.

- Most inkább nem. 

- És a kosárra? – veszem át a szót Meltől.

- Nincs kedvem.

- Akkor… átjössz hozzánk? – kérdezem tétován.

An tagadólag megrázza a fejét.

- Ma nem. Talán majd holnap.

- Mit csináljunk, hogy jobban érezd magad? – vigasztalóan végigsimítok a karján.

Erőtlenül felnevet.

- Semmit. Csak akkor érezném jól magam, ha…

Nem fejezi be a mondatát, de mindketten tudjuk, hogy mire gondolt. Arra, hogy akkor lenne újra a régi, ha Olli szakítana azzal a csajjal… vagy akár fordítva.

Mellel azonnal összenézünk és szerintem mindkettőnk fejében ugyanaz a terv született meg… 

An elköszön tőlünk, mi pedig a teremben maradunk. Felülünk a saját padjainkra, egymással szembe.

- Vélemény? – kérdezem halkan, hogy hátul a fiúk ne hallják, hogy miről beszélünk.

- Kicsináljuk Ollit. Egyértelmű. – mondja kissé eszelős tekintettel.

- Biztos vagy abban, hogy jó ötlet beleavatkoznunk?

- Igen. 

Matt idejön hozzám.

- Hát ti?

- Kupaktanács. – válaszolja Mel.

- Bővebben? – kérdezi és rám pillant.

- Olli összejött a b-s csajjal. – világosítom fel nagyot sóhajtva.

- És?

- És most azon töprengünk, hogy hogyan robbantsuk szét őket. – magyarázza Mel buzgón.

Matt furán néz először Melre, majd rám.

- Soha nem fogom megérteni a nőket. – jelenti be, majd magunkra hagy minket.

- Van már valami terved? – pillantok kérdőn Melre.

Drága barátnőm elkezd bőszen bólogatni.

- Persze. Még szép. 

Erőltetetten felnevetek.

- Na és be is avatsz?

- Egyelőre nem. Előbb még át kell gondolnom, hogy melyik verzió a legjobb.

- Oh, oké. – a fejemet csóválva felröhögök – De azért majd tájékoztass! Mindenképpen benne akarok lenni.

- Még szép! LB-k vagyunk, úgyhogy összetartunk. – mondja mosolyogva, mire leugrom a padomról és megölelem.

Kivételes alkalom, de az egész kosáredzés alatt Mel alig szólt egy-két szót. Láthatóan nagyon töpreng azon, hogy mihez kezdjünk. Az edzés végén a fiúk elindulnak az öltözőbe, így mi felkelünk Mellel, hogy hazamenjünk, de Matt megállít, így Mel előre megy.

- Na, mi a helyzet?

- Fogalmam sincs. Mel azon gondolkozik, hogy mit csináljunk.

- Szerintem semmit. Úgyse lesznek együtt sokáig.

- Honnan veszed?

- Az a b-s csaj nagyon népszerű, Beck meg nem. – megvonja a vállát.

- Ez még nem jelenti azt, hogy nem fognak sokáig együtt járni.

- De. Pont azt jelenti. Ismerem a csajt és nem az a típus, aki hosszabb időre leragad egy pasinál.

- Tényleg? És mit is jelent az egészen pontosan, hogy „ismered”? – kérdezem gúnyosan.

- Hármat találhatsz. – válaszolja vigyorogva, ami nekem egyáltalán nem tetszik, mert tudom a kérdésemre a választ. 

Igazából már akkor tudtam, amikor feltettem, de… nem is tudom. Talán abban reménykedtem, hogy megcáfol? 

- Ja, igen. Persze. El is felejtettem, hogy kiterjedt ismerősi körrel rendelkezel a suliban. – jegyzem meg ironikusan.

Felhúzott szemöldökkel pillant rám.

- Féltékeny vagy? – kérdezi végül vigyorogva.

- Dehogy. – válaszolom gyorsan – Miért lennék az? – értetlenkedek és közben érzem, hogy elpirulok.

Éljen! Már csak ez hiányzott. Matt most nem is néz hülyének…

Oldalra dönti a fejét, miközben engem vizslat.

- Nem tudom. Mondd meg te!

- Ööö…  – nem mondok semmi konkrétat, de így is érzem, hogy még inkább piros leszek.

- Azt azért ne felejtsd el, hogy megváltoztam. – mondja komolyan.

Most rajtam a sor, hogy bólintsak. Tudom, hogy változott, de azt nem tudom, hogy ezt miért mondja mindig nekem, hiszen semmi közöm ahhoz, hogy éppen kivel van… Mondjuk, amióta ebbe a suliba járok, még nem volt barátnője (én legalábbis nem tudok róla), de persze nem köteles nekem mindig mindenről beszámolni. Miért is tenné? Hülyeség is lenne, ahogyan az is, hogy én kérjem számon.

- Elgondolkoztál. – jegyzi meg zsebre vágott kezekkel.

Bólintok, mire érdeklődően villan a tekintete.

- Na és min?

- Nem min, hanem kin. – javítom ki habozva, de végül kibököm – Rajtad.

- Igen? – édesen elmosolyodik – Az jó.

- Nekem vagy neked?

- Mindkettőnknek. De leginkább nekem.

- Miért is?

- Találd ki! – javasolja vigyorogva, majd hátat fordít nekem és elindul az öltöző felé.

- Utálom, amikor ezt mondod. – kiáltom utána dühösen, mire egy pillanatra visszafordul és vigyorogva rám kacsint.

Jól jönne most egy szótár, amivel jobban ki tudnék igazodni a pasikon. Mel otthon van a témában, talán majd őt megkérdezem, hogy létezik-e egyáltalán ilyen… 

48. fejezet - Szerda

- Dave! Én vagyok az, Sam. Sam Burkley. Az amerikai barátnőd. – tagolom idegesen a szavakat – Jó lenne, ha felvennéd és végre tudnánk egymással beszélni. – folytatom a számat rágcsálva – Kérlek! Én… hiányzol. – nyögöm ki szomorúan, majd lerakom a telefont.

Így megy ez már egy hete. Naponta legalább tízszer felhívom, de mindig csak az átkozott hangpostája kapcsol. Természetesen a személyes megjelenésem sem vezetett eddig eredményre, hiába kerültem el naponta többször is a házuk felé. Dave anyukája mindig ugyanazt tudja csak mondani, nevezetesen azt, hogy Dave nincs otthon és már egy hete haza sem ment azóta, hogy…

… hogy kiderült a DOLOG.

Eredménytelen próbálkozásaimat megelégelve úgy döntök, hogy azt teszem, amit nagyon nem szeretnék, de egyszerűen nincs más választásom. Felkeresem Felixet. Ő talán tudja, hogy merre lehet Dave, hiszen… hiszen régen jóban voltak, csak tud valami támpontot adni.

Alig öt perccel később, lényegesen feszült idegállapotban toporgok a szomszédom ajtaja előtt.

Nem kell sokat várnom, mert Felix hamar ajtót nyit nekem.

- Sam. – mondja ki a nevemet meglepetten.

- Szia! Én… Aggódom. – vallom be neki töredelmesen – Egyszerűen nem tudom elérni Dave-et…

Keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt és nekidől az ajtófélfának.

- És…?

- És te talán tudod, hogy hol lehet most.

- Mostanában nem beszéltem vele, de gondolom, ennyit azért tudsz. – mondja gúnyosan.

A szokásos arrogáns stílusától rögtön felmegy bennem a pumpa.

- Szerinted én ezt nem tudom?! Úgy csinálsz, mintha nem szenvedné meg mindenki a baromságodat!

- Az ÉN baromságomat? Te léptél le vele!

- Nem léptem le vele! Te raktál ki! – fújtatom dühösen.

- Te szaladtál azonnal hozzá! Máskor…

- Máskor nem kevertél össze Lenával. Apropó! Hogy van a cafka barátnőd? – kérdezem undorodva.

Ellöki magát az ajtófélfától, leereszti a kezét és tesz felém egy lépést.

- Nem a barátnőm. TE voltál az, amíg el nem basztad az egészet! 

- Sértegettél! – mondom megbántva.

Ismét közeledik hozzám, mire hátrálnék, de elkapja a karom.

- Mit akarsz, Sam? Mert ha visszakapni, akkor kurva szarul csinálod.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudok.

- Hogy… mi? Még hogy visszakapni?! Nem én csesztem el a dolgainkat! Én… szeretni akartalak, de te nem hagytad. – fakadok ki idegesen, miközben kirántom magam a szorításából – Te lennél az utolsó, akitől jelenleg bármit is szeretnék, de csak te tudsz segíteni. – a szememet könnyek lepik el – Aggódok Dave miatt! A jelenlegi helyzetben szüksége lesz valakire, de nem tudok ott lenni, ha nem találom. – a kézfejemmel eltüntetem a könnycsíkokat az arcomról – Segíts nekem megtalálni! Kérlek! Ha valaha szerettél egy kicsit is, akkor segíts!

Felix válasz helyett magához ránt és szorosan megölel, én pedig újra elsírom magam. Egyszerűen sok nekem ez az egész helyzet! A tehetetlenség, a düh, amit Dave eltűnésével kapcsolatban érzek, a bizonytalanság, hogy most mi lesz, hogy lesz, a magány… ezek mind-mind hozzájárulnak a feszült idegállapotomhoz és a folytonos bőgéshez. 

Felix eközben csendben simogatja a hátam. Ez az apró dolog az első hosszú idők óta, ami valamilyen kedvező hatást fejt ki rám és a lelkemre.

- Egy helyet tudok. Odaviszlek. – suttogja a hajamba, miközben még szorosabban von magához – Csak ne sírj.

Félig-meddig bólogatok, már amennyire a kevéske hely megengedi, mert most eléggé Felix mellkasához vagyok préselődve és egy szoros ölelésben elég csekély a mozgástér.

A focista nagy sokára elenged, majd magához veszi a kulcsait, bezárkózik és a kocsijába invitál.

- Hová megyünk?

- Csak pár faluval arrébb. – mondja, majd beindítja a motort – Ott van a nagyszülei régi háza. Nem mondta?

Tagadólag megrázom a fejem.

- Nem. 

Pár pillanatig még kutatóan figyel engem, majd mindenféle kommentár nélkül elindulunk.

Nagyjából negyed órával később egy egyszerű, fehér kis ház előtt állunk meg. Izgatottan nézek körbe, de Dave-nek semmi nyoma – talán bent van a házban. Remélem, jól van és nincs semmi baja. Nem is tudom mit tennék, ha… 

- Megjöttünk. – mondja ki mellettem Felix rekedtes hangon a nyilvánvalót.

- Én… köszönöm. – motyogom bizonytalanul, miközben remegő kézzel kikapcsolom a biztonsági övet – Tényleg. 

- Sam! – ejti ki a nevem halkan, majd megfogja a kezemet, ami már épp az ajtón matat, hogy kiszabaduljak a kocsiból – Ha kell valami, akkor…

Szó nélkül bólintok, majd kihúzom a kezemet Felixéből és kiszállok a kocsiból.

Nagy sóhajok kíséretében elindulok az épület felé.

Tétován felemelem a karom és bekopogok. Kicsit várok, de mivel nem történik semmi, újra megismétlem. Várakozás közben az ajtó mellett lévő ablaknál leskelődök, de semmi mozgást nem tapasztalok odabent. Talán nincs is itt? És ha Felix átvert és csak úgy idehozott egy elhagyatott házhoz pusztán bosszúból? Bár ezt azért erősen kétlem, az együtt töltött idő alatt nem ilyennek ismertem meg őt… de aztán ki tudja, hogy ez a Lena mennyit rontott rajta? Hiszen korábban is az a csaj keserítette meg az életét, sőt, igazából mindenki életét. 

Körülbelül eddig jutok a hülye kombinálásomban, amikor is egyszer csak kinyílik az ajtó – és ott áll előttem Dave…

Vagyis egy Dave nevű fiú, mert az előttem álló egy cseppet sem hasonlít arra a Dave-re, akit megismertem. 

- Sam! – szólal meg kissé erőtlen, de távolságtartó hangon – Mit keresel itt?

- Én is örülök, hogy látlak. – mondom kissé csalódottan, mert őszintén, nem számítottam arra, hogy ilyen hűvös fogadtatásban lesz részem.

De mire is számítottam? Hiszen egyszer sem írt, nem hívott vissza, nem is keresett… talán már rég elfelejtett és nem kíváncsi rám… egy részem legbelül viszont még bízik abban, hogy csak a történtek miatt tűnt el, mert… mert fél. Mert bizonytalan. Mert nem akarja, hogy újra átéljem ezt… de az az én döntésem, hogy miben veszek részt és miben nem – és ebben részt akarok venni. Muszáj.

- Kerestelek. – jegyzem meg a cipőmet bámulva.

- Nem értem rá.

- Mi dolgod van itt? – mutatok körbe az elhanyagoltnak tűnő kis udvaron.

- Rendbe akarom tenni, mielőtt…

- Ezért nem hívtál vissza?

- Mit akarsz, Sam?

A félénkségem és a bizonytalanságom egy pillanat alatt eltűnik.

- Hogy mit akarok? Téged! Nem tudok rólad semmit elég régóta és aggódtam! Én…

- Engem nem kaphatsz meg. – közli egyszerűen.

- De hát együtt vagyunk.

- Azt hittem veszed a lapot. – mondja fagyos hangon.

- Látom, tanulsz Felixtől. – utalok a jeges hangvételére és a fogadtatásra, amiben részesített.

- Úgyis az olyanokra buksz, nem?

Úgy döntök, nem veszem magamra a dolgot. Hiszen most csak aggódik és azért ilyen ellenséges, mert amúgy meg egyáltalán nem jellemző ez rá.

- Hogy vagy?

- Szerinted? – végigmutat magán – Nem látszik?

Követem a szememmel a mozdulatait. Tény, hogy most sokkal vékonyabbnak tűnik, mint eddig, noha még mindig elég sportos az alakja. Az arcán látni leginkább, hogy baja van: a szeme alatt karikák vannak, eléggé beesett az arca és nagyon sápadt is. Ezeket leszámítva viszont még mindig olyan, mint az én Dave-em. Bízom abban, hogy a jégpáncél alatt, ami egyik pillanatról a másikra húzódott köré, még ott van az, akit egykor úgy a szívembe zártam.

- Menj el, Sam! – szólal meg nagyot sóhajtva.

- De hát miért tenném? – közelebb lépek hozzá és finoman megérintem a karját – Látni akartalak.

- Tessék, láttál! – mondja egy lépést hátrálva.

- Igen. – dacosan felszegem a fejem – És ez épp elég ahhoz, hogy úgy döntsek, maradok! – tájékoztatom őt a pillanatnyi döntésemről, majd kissé arrébb lököm és bemegyek a házba.

Ez nem vall rám, sehová se megyek hívatlanul, de úgy gondolom, hogy ebben a helyzetben megszeghetem ezt az egy illemet, amit még anno anyu sulykolt belém nagyon. 

- Jobb lenne, ha hazamennél. – jegyzi meg, de azért csak becsukja a bejárati ajtót.

- Neked vagy nekem?

- Neked, természetesen. – ettől függetlenül mindenféle megjegyzés nélkül elveszi tőlem a táskámat – Hogy találtál meg?

- Felix segített.

Meglepődve pillant rám.

- Tényleg? Bár, ha jobban belegondolok… csak ő tudja, hogy itt anno a nagyszüleim éltek. – kutatóan szemlél – Komolyan hajlandó volt elhozni ide?

- Ez miért lep meg annyira? – nézek rá homlokráncolva.

- Mert még szeret téged. – keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt – És elhozott téged ide, hozzám, egy másik hapsihoz, akivel azt hiszi, hogy folyton a Kama Sutra-ban olvasottakat gyakorlod. 

- Honnan veszed, hogy szeret? – kérdezem megilletődve.

- Ugyan már, Sam! Ne legyél annyira naiv. – megvonja a vállát – Viszont itt lesz neked, ha én már nem.

- Ne mondd ezt, kérlek!

- Miért, nem így lesz? 

- Dave…

- Menj haza, Sam! – leheli fáradtan, miközben hátat fordít nekem.

Ahelyett, hogy eleget tennék a kérésének, szó nélkül hozzálépek és hátulról megölelem. Amikor eszméli, hogy mi történt, el akar lökni magától, de szorosan tartom, így a kezét az enyémre csúsztatja. 

Az arcomat a hátának fektetem és mélyen beszívom az illatát. Végre itt van és láthatom! 

Tény, hogy ez kedves dolog volt Felixtől, de kötve hiszem, hogy még szeretne, különben nem látnám szinte minden nap a házánál Lenát… és elég hangos az a nő, azt meg kell hagyni, így szinte percre pontosan tudom, hogy mikor jön-megy a szomszédban.

Dave szapora levegővétele zökkent ki a Felix-szel kapcsolatos gondolatmenetemből, majd egyszer csak megérzem, hogy ütemesen rázkódik a válla – sír. 

- Jaj, Dave! – suttogom a hátába, mire megfordul és szorosan a karjaiba zár.

Órákkal később estefelé jár már az idő. Épp végeztem a zuhanyozással és elfoglalom a helyem Dave mellett az ágyban. Kényelmesnek mondhatóan elhelyezkedek és épp szeretnék hozzábújni, de kissé eltol magától.

- Ezt… inkább ne.

- Mi a baj?

- Csak… – az éjjeliszekrényen álló kis lámpához nyúl és lekapcsolja a világítást – Csak most már nem olyan vagyok, mint eddig. Vékony lettem. – fújtat dühösen.

- Pedig jól áll.

- Igazából mindegy. A sírban amúgy is teljesen azon aggódnom, hogy nézek ki, nem? – kérdi erőltetett nevetés közepette.

- Dave, ne csináld! – áthajolok rajta és felkattintom a lámpát, mert látni akarom az arcát – Ne legyél buta! A húgod is meggyógyul és te is.

- Nem, inkább te ne legyél buta! Fogd már fel, Sam! Igen, a húgom úgy néz ki, meggyógyul, de én nem! Nemrég derült ki nálam is ugyanez a szarság, de máris sokkal szarabb állapotban vagyok, mint amilyenben Tan valaha is volt. 

Visszahúzódok az ágyon a saját térfelemre.

- Ne beszélj így velem!

- De ha egyszer csak így vagy hajlandó felfogni a dolgokat? Akkor mi mást tehetnék? – támad nekem most már hangosan kiabálva, mire a szememet vékony könnyfátyol lepi el.

- Szerinted én nem értem, hogy mi a helyzet? Képzeld, pontosan tudom! De nekem önző módon szükségem volt rád! – kipattanok az ágyból és immár az ajtóból nézek vissza Dave-re – Anyun se tudtam segíteni, de ő örült annak, hogy ott voltam vele végig! Naiv módon azt hittem, hogy talán te… talán te is örülnél a támogatásomnak. – kirohanok a szobából és becsapom magam mögött az ajtót.

A folyosóra kiérve a nappali felé veszem az irányt. A kanapén van egy jó meleg pléd, azzal betakarózok, mert a házban igencsak lehűlt a levegő, miközben az Élet igazságtalanságai miatt csendben itatom az egereket.

Nem tudom, hogy órákkal vagy percekkel később, de megjelenik Dave a nappali bejáratánál.

- Ne haragudj! – kér halkan, majd leül mellém – De érts meg engem is! Egyszer már végig kellett nézned, hogy anyukád elmegy… – eltűri a hajamat a fülem mögé – Szerinted én vagyok olyan rossz ember, hogy elvárjam tőled ugyanezt még egyszer?

- Azt hittem, velem könnyebb lesz neked… – pislogok rá szomorúan.

- Persze, hogy az. Veled minden könnyebb, tudod jól. Csak…

Letörlöm a könnyeimet az arcomról.

- Eltűntél. 

- Mert úgy gondoltam, hogy ezt megoldom egyedül.

- Nem kell mindig mindent egyedül megoldani.

Dave magához von és ő is betakarózik a meleg, puha takaróval.

- Most kaphattalak meg és máris elveszítelek. – motyogja inkább magának, mint nekem, de így is tökéletesen meghallottam.

- Amíg kell, a tiéd vagyok. – érintem meg finoman az arcát.

A sötét ellenére is érzem, hogy végre-valahára elmosolyodik.

- Jó, mert szükségem is lesz rád.

32. fejezet

- Egész… kedves voltál az interjú során. – jegyzem meg a kávésbögrékkel visszatérő Leonra pillantva.

- Néha megesik. – válaszol, majd felém nyújtja az egyik poharat – És szerettem volna, hogy jól sikerüljön az interjú.

Kezemben a kávémmal félig felkönyökölök az ágyban. Szépen elrendezem magam körül a takarót, ezzel helyet csinálva a frontembernek, aki szó nélkül el is helyezkedik az ágy szélén.

- Sosem érdekeltek a riportok.

- Sok minden nem érdekelt régen, ami most már igen. – előrehajol és lágyan megcsókol – Fontos volt ez nekem.

- Miért? – pillantok rá kutatóan.

Elveszi tőlem a kávém maradékát és az ő bögréjével együtt leteszi az éjjeliszekrényre.

- Mert ez volt az első nyilvános interjúnk, mióta újra velem vagy. – újabb édes csókot kapok – Tudod, mennyire vágytam erre?! – sóhajtja a homlokát az enyémnek támasztva.

Hogy ne törjem meg a kialakult intim pillanatot, válasz helyett inkább magamhoz ölelem.

- Te nem akarsz még kimászni az ágyból? – hallom meg Leon hangját a fürdőszobaajtóból.

- De olyan jó. – felelem duzzogást tettetve – És rég volt olyan napom, hogy ráérek felkelni és lustálkodni. 

- Szerintem meg nem olyan rég épp elég időd volt ilyenekre. – megjelenik a fürdőt és a hálót összekötő ajtóban – Nem úgy értettem. – mondja homlokráncolva.

Hirtelen eszembe jutnak a svájci napjaim, Timmel, Kimivel… nem volt olyan rég és mégis annyira távolinak tűnik.

- Semmi gond. 

- Nézd, én… valamit el kell mondanom.

Érdeklődve ülök ki az ágy szélére.

- Minden rendben?

- H, én… nem minden úgy van, ahogyan azt te gondolod. Nagyon nem. Tudom, hogy elcsesztem, de…

Azonnal rájövök, hogy a múltról akar beszélni. Valószínűleg arról a drogos-lebukós estéről… és az akkor történtekről.

- Már elfogadtam a bocsánatkérésed. – jegyzem meg, mert őszintén, semmi kedvem akár csak gondolatban is újra átélni azt az estét.

- Tudom, de nem erről van szó. – visszalép a fürdőbe, majd ismét visszatér hozzám – Vagyis mégis, de nem úgy… – sietősen felkap magára egy tiszta alsógatyát – Szemét dolog volt tőlem, hogy anno belekevertelek az én szarságomba. – hirtelen nagyon fáradtnak tűnik – De nem véletlenül tettem. – emeli rám a tekintetét.

Felállok és elé lépek, mert már képtelen vagyok egy helyben üldögélni.

- Hogy érted ezt?

- Akkoriban nagyon elbasztam az életem egy részét. – mély levegőt vesz – És mire észbe kaphattam volna, már ott voltak a zsaruk. Nem akartam börtönbe menni, vissza akartam mindent csinálni és nem akartam semmiről sem lemondani, de…

- Bemártottál. – suttogom szomorúan.

- Nem véletlenül. – ismétli újra.

- Tessék?!

- Csak olyan embert nevezhettem meg, akinek számítok annyira, hogy később meg tud nekem bocsátani. H, én régen is és most is csak benned bízok. – egy pillanatra lehunyja a szemét – Tudom, hogy baromság volt, amit tettem, de akkor úgy tűnt, megoldjuk ezt is.

Te jó ég!

Erre aztán igazán nem számítottam. Megbocsátottam neki, de továbbra is életem legrosszabb éjszakája az az éjszaka. Haragudnom kellene, de igaza van. Bárki más nyilván szóba se állt volna vele, sőt, már azon az estén felnyomta volna őt a rendőröknek és ezzel tönkre is ment volna az élete.

De ő engem választott. Már akkor, a suliban. Évek óta óv engem, vigyáz rám és én vakon bíztam benne… ezért tette azt, amit. 

Hirtelen máris más megvilágításban látom a történteket. Hiszen igaza van! Mindenki más elfordult volna tőle… bár, ha úgy vesszük, én is magára hagytam, hiszen elmenekültem Svájcba.

De akkoriban ezt én nem tudtam. Ha akkor elmondja…

- Ezt miért nem mondtad el nekem akkor? – osztom meg vele az egyik gondolatot, ami megfogalmazódott bennem.

Rám emeli érzelmekkel teli tekintetét.

- Változtatott volna bármin is?

Tényleg, változott volna valami? Nem hiszem. Talán kellett ez a pofon Leonnak, hogy újra magára találjon, hisz most ismét alkot, zenét szerez és a drogokkal való kapcsolatának is annyi. Sőt, talán mindegyikünknek kellett ez a pofon, hisz most mind sokkal jobban értékeljük a bandát, a közös munkát és persze egymást.

Végigsimítok elgyötört arcán, majd megcsókolom.

- Ezek szerint… így is meg tudsz bocsátani?

Újabb csókot lehelek a puha ajkaira, mielőtt válaszolnék.

- Nagyon úgy tűnik, hogy a mi életünknek közös az útja. – halvány mosoly húzódik a számra – Sorsszerűség, tudod. – említem meg azt, amit az interjúban is mondott.

Jó szorosan magához von.

- Szeretlek, Heidi. – súgja a hajamba.

- A suli óta H-nak hívsz. – emelem fel a fejem meglepetten a mellkasáról.

- Mert már akkor is ki akartalak sajátítani magamnak. – válaszolja szokásos vigyorával.

- Jaj, te! – pislogok rá mosolyogva – De hát megkaptál.

A vigyora lágy pillantássá változik.

- Mert egy rohadt nagy mázlista vagyok.

- Igen, az vagy. – helyeselek azonnal, mire egy őrült csók a jutalmam.

- Te, H… mintha mondtam volna valami olyasmi marhaságot, hogy szeretlek. 

Bolondozását hallgatva tudom, hogy talán most már egyenesbe jön minden.

- Én is szeretlek, te lökött. 

- Akkor... – velem a karjában ellép a komódhoz és hallom, hogy matat a hátam mögött, miközben továbbra is engem ölel – Nincs kedved kicsit hosszabb távra is összekötni velem az életed? – pillant rám pimaszul.

- Te most…?

A jobb kezét elveszi a derekamról és megmutatja a benne lapuló apró, de annál szebb köves gyűrűt.

- Heidi Schmidt, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

31. fejezet - Hírek

MTV Video Music Awards győztese: Kontakt!

Az idei évben, akárcsak az előzőekben is az MTV ismét meghirdette kis házi versenyét a hazai énekesek, énekesnők és együttesek körében. A sok tehetség közül ezúttal toronymagasan a Kontakt került ki győztesen. A győztes dal pedig így a Nur das zählt lett.

Az együttesnek nem ez az első, ilyen jellegű elismerése, ugyanis a 2012-es évben már bezsebelték ezt a díjat az Ewig zusammen című slágerükkel. 

www.bravo.de/2014/09/mtv_video_music_awards_gyoztes_kontakt

Sztárom a párom

Emberek, társak találnak egymásra és vannak, akiknek sajnos különválnak útjaik… Mondhatjuk, hogy ez az élet egyik rendje. Viszont… mi van azokkal, akik először összejönnek, majd szétmennek, de újra felmelegítik azt a bizonyos töltött káposztát?

Ez történt az egykori álompárral is: Heidi Schmidt (25) és Leon Fischer (27) újra együtt! Ennek apropóján pedig sikerült elkapnom öt kérdés erejéig a Kontakt két tagját, hogy megtudjuk: hogy is van ez most? Veled vagy nélküled?

Gala: Nem hittem volna, hogy valaha újra tudok kettőtökkel egyszerre, ráadásul éppen ilyen körülmények között beszélgetni. Elég sok idő telt el, mióta utoljára adtátok nekünk az utolsó közös interjútokat és akkor is egy párt alkottatok, noha akkoriban ezt még nem erősítettétek meg a nyilvánosság előtt. Az a bizonyos interjú során sejtettétek, hogy ilyen utat jár majd be a kapcsolatotok?

Heidi: Őszintén szólva nem. Nyilván akkoriban úgy gondoltam, hogy együtt leszünk évekkel később is. Sokat tanultunk magunkról, egymásról, ami segített minket ezen az úton.

Leon: Elég hosszú volt ez az út. Lehetett volna egyszerűbb is, könnyebb is, de a lényeg, hogy eljutottunk a célig és most újra faggathatsz minket.

Gala: Örömmel látom, hogy most minden rendben van veletek. A szünet, ami köztetek és ezáltal a zenekar életében is volt, miben változtatta meg a munkásságotokat?

Heidi: Az alapokat tekintve maradt minden a régi, a hangzás, a stílus ugyanaz, viszont a dalok témája kissé talán megváltozott… több témát is érintünk, nem csak kimondottan az érzelmességre megyünk rá.

Leon: Úgy gondolom, ez a szünet a bandának mindenképpen kellett, leginkább a megújulás miatt. A rajongóink szerencsére továbbra is kitartanak mellettünk és talán a legfontosabb – mi pedig igyekszünk meghálálni a törődést az újításainkkal.

Gala: Régen nagyon védtétek a magánéleteteket. Most lehet tudni, hogy mióta is vagytok együtt újra?

Heidi: A zenénk változott, mi viszont nem… éppen ezért nem szeretném ezt megosztani senkivel. Ez, ahogyan te is mondtad, magánügy. Régen is és most is jobban szeretném azt, ha a zenénk, a munkásságunk miatt foglalkoznának velünk, nem pedig azért, hogy ki kivel van együtt.

Leon: Noha nincs titkolnivalónk és én igazából szétkürtölném, de mégse teszem. A nyilvánosság sokakat kikezd, nemcsak a kapcsolatokat. H pedig túl fontos nekem ahhoz, hogy ezt még egyszer kockára tegyem öt perc hírnévért.

Gala: Azért nem csak öt perc az a hírnév… de rendben. Akkor gondolom arra sincs esély, hogy megtudjuk, régen mennyi ideig voltatok együtt?

Heidi: Olyan rég volt, hogy talán igaz sem volt.

Leon: Na... Azért igaz volt. És nagyon jó. 

Gala: Végezetül jöjjön a rovat szokásos utolsó kérdése: szerintetek felmelegítve csak a töltött káposzta jó?

Heidi: Szerintem mindennek oka van. Annak is, hogy anno egymásra találtunk és nemcsak a zene terén… és annak is, hogy most együtt vagyunk. 

Leon: Akár hiszed, akár nem, hiszek a sorsszerűségben és hiszem, hogy okkal történnek velünk dolgok. Igaz, hogy igyekszem saját magam irányítani az életem, de a sorssal nem cseszekedhetünk: jön, aminek jönnie kell.

www.gala.de/2014/09/sztarom_a_parom_kontakt

Hamilton a szingapúri futam győztese

A brit Lewis Hamilton (29) rajt-cél győzelmet aratott az idén megrendezésre került szingapúri F-1-es futamon, így ő került a dobogó legfelső fokára. Győzelmével továbbra is ő vezeti a 2014-es világbajnokságot 241 ponttal.

Második helyezett a német Sebastian Vettel (27), a harmadik pedig az ausztrál Daniel Ricciardo (25) lett. Pontszerző helyen végeztek még: Alonso, Massa, Vergne, Pérez, Räikkönen, Hülkenberg és Magnussen.

www.kicker.de/2014/09/szingapur_hamilton_gyoztes

A hét pasija: Kimi Räikkönen!

Ha hétfő, akkor Joy, ha pedig Joy, akkor a hét pasija rovat is megújul. Ezúttal a Fomula 1-es pilóta, Kimi Räikkönen került sorra. Íme az elmúlt időszak történései a finn életében:

Munka (5/1 pont): A 2014-es F-1-es idény sajnos eddig nem az ő idénye. Eddigi legjobb helyezése a Belga Nagydíjon elért 4. hely. Azért reméljük, hogy a még visszalévő futamokon tud maradandót alkotni a Jégember becenévre hallgató pilóta.

Magánélet (5/4 pont): Karrierjénél jelenleg sokkal eseménydúsabb a magánélete. Ez év májusában robbant a hír, hogy Kimi együtt van a német Kontakt együttes énekesnőjével, Heidi Schmidttel. Románcuk azonban tiszavirág életűnek mondható, mert ezután alig 2 hónappal a pilóta már új hölgy társaságában mutatkozott a futamokon, aki nem más, mint Minttu Virtanen légiutas-kísérő. A hazai románc (Minttu is finn származású) egyelőre tartósabbnak tűnik, mint az egykori német-finn párosítás. Mi minden esetre drukkolunk Kiminek, hogy legalább a magánélete sínre kerüljön, ha már a karrierjében jelenleg nem történik fejlődés.

www.joy.de/2014/09/het_pasija_kimi_raikkonen_25874008