Fáradtan huppanok le a vendégszobában található ágyra. Kicsit furcsa, hogy évek óta járok már ide, de eddig még sosem használtam ki a vendégszoba lehetőségeit, hiszen akkor még nyilván nem is kellett.
Önkéntelenül is hülye vigyorra húzódik a szám, ahogy felidézem magamban a ma esti koncertet, a történteket, egyszerűen mindent…
Halk kopogás hallatszik az ajtón, majd kisvártatva benyit Leon.
- Minden oké?
- Persze. – felelem még mindig töprengve.
- Min gondolkodsz? – kérdi, miközben leül mellém az ágyra.
- Csak a ma estén. A koncerteken, az egész turnén…
- Szóval mindenen.
- Igen. Jó kis visszatérős turné volt, nem?
- De. – mondja nem túl lelkesen.
- Mi a baj? Nem tűnsz nagyon vidámnak…
- Á, semmi. Csak… eszembe jutott, hogyha nincs az a szarság, akkor most nem kellett volna egy visszatérős turnét csinálnunk.
Nem felelek, mert egyszerűen nem tudok mit. Rengetegszer átbeszéltük már ezt, az egész múltunkat és én próbálok túllépni rajta… de ő… valamiért mindig felemlegeti. Talán ennyire megbánta az akkor történteket?
- Rég voltam már itt, nálatok. – jegyzem meg témaváltásként, ahogy körbefuttatom a tekintetemet a szobában.
- A vendégszobában én is. – válaszol poénkodva, majd kissé megkomolyodik – Tudod, hogy bármikor jöhetsz.
- Tudom. – mondom immár sokadszorra.
- H, én… – végigsimít a kezével az arcomon, amitől kellemes borzongás lesz rajtam úrrá és az elnéző mosolyom is a semmibe vész – Annyi mindent szeretnék most mondani, de fogalmam sincs, hol kezdjem.
- Nem kell semmit sem mondanod.
- De, kell. Vagyis szeretnék. – kissé közelebb húzódik hozzám – Hiányzol. Eddig vártam és várok is még, ha kell, de akartam, hogy tudd ezt. – a hüvelyujjával végigsimít a szám alsó vonalán – Tudnod kellett, mert… – nem fejezi be a mondatát, mert a telefonom megszólalása félbeszakítja őt – Vedd fel nyugodtan! – mondja káromkodva, majd felpattan mellőlem.
Mielőtt azonban magamra hagyna, lehajol és egy gyors puszit nyom a hajamba.
- Később még folytatjuk. – jegyzi meg sokat sejtetően, majd kisvártatva már egyedül birtoklom a sokat emlegetett vendégszobát.
- Kimi. – lehelem bele a hívó nevét a telefonba a zöld gomb lenyomása után.
- Szia, Di. Ööö… beszélhetünk most? Ráérsz?
- Nem igazán. – felelem hűvösen, hiszen nem felejtettem el a vitánkat, a cikkeket… – Mi olyan fontos?
- Én… nem akarlak zavarni, ha nem neked most nem jó. Talán… felhívlak máskor, ha úgy jó.
- Mit akarsz, Kimi? – kérdem keményebb hangon, mert jelenleg nincs hangulatom az ostoba játékaihoz.
Hallom, hogy a vonal túlsó végén lévő finn nagyot sóhajt.
- Azt hiszem, nem mondtam el neked mindent. – hirtelen könyörgővé válik a hangja – De értsd meg! Ő ott volt, te nem… és talán…
- Az ultimátumod világos volt, Kimi. – vágok a szavába azonnal, amint megemlíti azt a barna hajú nőt, mert nyilvánvaló, hogy őrá gondolt – És a cikkek is. – nagyot nyelek – Szerintem nekünk már nincs miről beszélgetnünk. Szép volt, jó volt, de ennyi.
- Di, én…
- Ég veled, Kimi! – suttogom egy legördülő könnycsepp kíséretében, majd lerakom a telefont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése