A délelőttöt a szerkesztőségben töltöttem, ahol elég nagy volt a hajtás, úgyhogy nem igazán volt időm gondolkozni bármi olyanon, ami nem a munkámmal kapcsolatos.
De most…
Most már délután van. Egyedül vagyok itthon – Bernd délutános, Lisa Georgnál van – és idegesen rágcsálom a szám szélét, amíg Dave-re várok.
Természetesen szívesen meghallgatom Dave-et, hiszen én magam ajánlottam fel neki azt, hogy öntse ki nekem a szívét a húgával és Phillel kapcsolatban, de őszintén szólva másról nem igazán akarok hallani. Semmi olyanról, ami miatt kellemetlenül érezném magam.
De ahogyan Dave-et ismerem, tuti, hogy szóbahozza az érzéseit vagy olyan helyzetet fog teremteni, mint a múltkor. A majdnem-csók jelenetünk erre egy elég jó példa.
Vagy csak miattam alakult úgy a tegnap délután, ahogy?
Remélem, hogy nem. Nem akarom megbántani, de Felixet sem akarom megcsalni. És nem is fogom. Ebben biztos vagyok.
Csengetnek, ezért az ajtóhoz lépek, amit egy mély levegővétel után ki is nyitok. Dave, amint meglát, elmosolyodik.
- Szia! - köszön, majd átnyújtja nekem a konyharuhát, amit tegnap adtam neki oda a keze miatt.
Elveszem tőle a ruhát.
- Szia! Be akarsz jönni vagy sétálunk egyet?
- Sétáljunk!
Elégedetten bólintok. Remélhetőleg Dave nem tart paranoiásnak, de most nem szívesen lennék vele kettesben…
Visszalépek a kabátomért, lerakom a konyharuhát, bezárom az ajtót és útnak indulunk.
Mivel Dave-nek fárasztó napja volt, megbeszéljük, hogy nem megyünk be a városba, hanem inkább a földek felé indulunk el, ahol futni szoktam.
- Hallgatlak. – jegyzem meg tétován.
- Igazából nem nagy sztori. – mondja vállvonogatva – Phil összejött Tannal.
- És te pont ezért akadtál ki.
- Igen, mert… olyan… fura. – feleli rám pillantva – Phil a haverom és eddig ő is mindig beszólogatott Tan miatt, most meg hirtelen együtt vannak. – tanácstalanul megrázza a fejét – Nem értem ezt az egészet.
- A szerelmet nehéz megérteni. – jegyzem meg eltűnődve – Ezért nincs is értelme indokokat keresni. – finoman vállon lököm – Ezt még te mondtad nekem.
A tekintetünk összekapcsolódik, amikor Dave felém fordítja a fejét. Az egész csupán néhány másodpercig tart, mert Dave visszafordul és inkább az előttünk lévő útra koncentrál.
- Azóta sok minden történt. – mondja végül egy hosszabb hallgatás után.
Bólintok, majd habozva megállok, amikor elérünk a földekhez.
- És most? Merre?
- Menjünk az erdő felé. Tudod, ott van egy magasles is.
- Oké. Menjünk.
- A kezed hogy van?
- Nem vészes. Már nem fáj.
- Holnap mész edzésre, nem?
- Ja. Nem akarok Phil miatt kimaradni a fociból.
- Nem ő kapta fel a vizet… - kezdek bele óvatosan a mondatomba, de Dave leint.
- Tudom, Sam.
- És… mit akarsz most csinálni?
- Most? – kedvtelenül felnevet – Semmit. Nyilvánvalóan nem sok mindent tehetek. – mondja inkább magának, mint nekem, majd elvigyorodik, amikor a magasleshez érkezünk – Feljössz velem?
- Igen.
Amíg felfelé mászok a létrán, azon töprengek, hogy mi járhat most Dave fejében. Nagyon ingadozik a hangulata, aminek nem igazán tudom az okát. Tegnap még dühös volt, most meg inkább közömbösnek mondanám.
Amint felérek, megállok Dave mellett és megszemlélem a tájat.
Mivel a lest nem tervezték túlzottan nagyra, Dave válla akarva-akaratlanul is hozzáér az enyémhez, de igyekszek ezzel nem nagyon foglalkozni. Inkább az erdőre koncentrálok.
- Sam, én…
Kíváncsian Dave felé fordítom a fejemet, aki erre közelebb lép hozzám.
- Dave… - mondom ki a nevét, de ez sokkal inkább egy sóhajnak, semmint egy mondat kezdetének tűnik.
A keze megérinti az arcomat. Visszafojtott lélegzettel lesem minden mozdulatát, mert fogalmam sincs arról, hogy mire készül.
Na jó, talán van némi fogalmam róla, de abban bízok, hogy Dave megcáfol.
Amikor a hüvelykujját gyengéden végigsimítja a számon, rádöbbenek arra, hogy Dave-nek mi jár a fejében… és ez nem jó. Nagyon nem.
- Annyira… szeretném… - mondja elfúló hangon.
Azon töröm a fejem, hogy hogyan állíthatnám meg, mielőtt egy óriási hibát követnénk el, de néhány másodperc múlva már felesleges gondolkoznom, Dave ugyanis egy nagy sóhajtás után leengedi a karját és elfordul tőlem.
- Lemegyünk? – kérdezi úgy, hogy közben kerüli a pillantásomat.
Válaszul bólintok egyet, majd lemászunk.
Leérkezvén Dave leül a fűbe, ezért követem a példáját.
Egy darabig csak csendben üldögélünk és mivel Dave nem akar beszélgetni, hátradőlök, a karjaimat a fejem fölé emelem és az eget kezdem el pásztázni a szemeimmel.
Nem nézek Dave-re, de a szemem sarkából így is látom, hogy ő is elterül a fűben.
- Mire gondolsz most? – kérdezem tőle suttogva.
- Mindenfélére.
- Például?
- Rád, magamra… a focira. Arra, hogy szeretnék egyszer repülőre ülni… - felé fordítom a fejemet, így látom, hogy elfintorodik – Philre…
- Philre?
- Aha.
- Azt hittem, hogy a húgod van együtt Phillel. – ugratom mosolyogva, mire az ő szája is mosolyra húzódik.
- Sajnos igen.
- Miért érzem úgy, hogy valamit elhallgatsz előlem? – pillantok rá homlokráncolva.
- Mi? Én nem…
- De igen, Dave. – vágok a szavába határozottan, de azért kedvesen – Tuti, hogy van még valami.
- Ami azt illeti… - kezd bele, közben pedig felül – Egyedül érzem magam. – mondja alig hallhatóan.
Szánakozva pislogok Dave-re, majd én is felülök, hogy egy szinten legyünk.
- Hogy érted ezt? – kérdezek rá a problémájára, hátha bővebben kifejti azt.
- Te meg Felix, Karin és Peter, Birgit és Matt... és most Tan és Phil. – elhúzza a száját – Még Baumann is jár valakivel…
- Lenának mindig van valakije. – ellenkezek halkan.
- Ez igaz, de ha őket nem nézzük, akkor is vagytok néhányan, akiknek van valakije. De nekem? – tehetetlenül széttárja a karjait – Nincs senkim.
- Ez nem igaz, Dave. Tele vagy barátokkal, akik mindig melletted állnak.
Dave rám pillant. A tekintetétben szomorúság tükröződik.
- Nem egyről beszélünk, Sam. A haverok és a barátnő két külön dolog.
- De a barátok fontosabbak, mert ők mindig veled lesznek. – láthatóan nem hisz nekem, ezért gyorsan valami elfogadható érv után kutatok – Gondolj csak a tegnap délutáni vitátokra! A srácok nem fognak rád haragudni holnap, mert a barátaid. De ha mondjuk a barátnőddel vitáztál volna így…
- Oké, értem. – elfordítja rólam a tekintetét és előrefelé bámul – De ettől még egyedül vagyok.
A szívem egy pillanat alatt elszorul. Mit mondjak neki? Egyáltalán: érdemes bármit is mondanom? Úgyse hinne el most nekem semmit. Szerintem csak azt hinné, hogy vigasztalni próbálom… ami mondjuk igaz is lenne, de tényleg segíteni akarok neki, hiszen Karin mellett ő a másik legjobb és legfontosabb barátom.
- Most sem vagy egyedül. – felelem neki halkan.
Dave nem válaszol semmit és továbbra is meredten néz maga elé, de a kezét felém csúsztatja, amit én habozás nélkül megfogok. Most úgysem tehetek érte többet, noha szörnyen szeretnék.
Dave összekulcsolja az ujjainkat, de nem néz rám. A hüvelykujját néha végighúzza a bőrömön, de semmi egyebet nem tesz vagy mond. Most csak két barát vagyunk, akik együtt élvezik a csendet.
Ez az állapot egészen addig tart, amíg valami hideg rám nem esik.
Amikor felfelé nézek, akkor veszem csak észre, hogy az ég teljesen beszürkült a sok esőfelhőtől.
Dave-re nézek, hogy mondjak valami közhelyes mondatot, de Dave ezt már nem várja meg, hanem gyorsan feláll és engem is felsegít, majd beszaladunk a magasles alá, hogy némiképp védettek legyünk a hirtelen lezúduló esőtől.
Az egész művelet alig tart néhány másodpercig, mégis csurom vizesek leszünk, mire a les alá érünk.
- Remélem, hamar eláll. – jegyzem meg, miközben az esőcseppeket figyelem, ahogy ütemesen kopognak a földre, mintha csak egy tökéletesen megkomponált dobjátékot hallgatnék.
- Biztos hamar eláll. Tudod, hogy itt mindig ilyen az idő.
Egyetértően bólintok, mert igaza van. Általában amilyen hamar jön, olyan hamar el is megy a vihar, úgyhogy ez azért pozitívum.
Az mondjuk más kérdés, hogy bőrig áztam és szabályosan vacogok, mert az eső megérkezésével egy időben szörnyen lehűlt a levegő és mivel a ruhám vizes, még inkább fázok.
Dave feltehetően látja, hogy reszketek, mert szó nélkül magához ölel. Ő is ugyanolyan vizes, mint én, de mégsem fázok már annyira, mint az imént.
- Így jobb? – kérdezi halkan.
- Igen.
- Mondjuk ruha nélkül hatásosabb lenne.
Kissé elhúzódok tőle, hogy lássam az arcát, amin egy széles vigyor terül el.
Felvont szemöldökkel pislogok rá.
- Ez egy Dave-féle sziporka volt?
- Inkább egy túlélési technika. – helyesbít vigyorogva.
Fázok, csöpög a ruhámból a víz, az eső is lankadatlanul szakad, de a körülmények ellenére elnevetem magam.
- Dave! Itt lakunk a közelben. Ez nem a Survivor.
Grimaszol egyet.
- Bear Grylls sokkal királyabb.
- Emlékeztess majd rá, hogy legközelebb ne jöjjek veled az erdő közelébe. – mondom neki homlokráncolva.
A vigyora eltűnik az arcáról és helyette lágyan rám mosolyog.
- Szóval… lesz legközelebb?
- Persze. Bármikor találkozhatunk, hiszen barátok vagyunk.
Dave felemeli az egyik kezét és eltűri az egyik nedves tincsemet a fülem mögé, majd végigsimít az arcomon.
- Barátok… hát persze. – mondja halkan, majd azzal a kezével, amelyik még a derekamon nyugszik, még közelebb von magához.
- Dave…
- Ne mondj semmit! Tudom. – vág a szavamba, de továbbra is lágyan néz rám.
Eddig mindig megpróbáltam elhitetni magammal azt, hogy Dave nem is igazán szerelmes belém és igyekeztem poénnak venni a dolgot, de most… most rádöbbenek arra, hogy Dave tényleg többet érez irántam. A szemében és a mozdulataiban ugyanazt látom, amit Felix esetében is, ha kettesben vagyunk.
Lesütöm a pillantásomat. Hogy kerülhettem ilyen nehéz helyzetbe? Akaratlanul is össze fogom törni Dave szívét és ezzel bennem is el fog törni valami, mert már nem lehetünk ugyanazok a jó barátok, akik eddig voltunk… illetve, ahogyan én gondoltam, mert Dave részéről ez már régóta nem a barátságunkról szól.
Elveszi a kezét az arcomról és az állam alá nyúlva finoman felemeli a fejemet.
Amikor kissé lehajol hozzám, tudom, hogy mi következik, de nem állok az események útjába. Egyszerűen most túl sok minden kavarog bennem ahhoz, hogy reálisan lássam a helyzetünket.
Dave halványan elmosolyodik, majd megcsókol.
Az egész mintha csak a pillant műve lett volna. Alig érintette a számat, mégis tudom, hogy megtörtént.
A röpke csókja után azonnal elenged és hátat fordít nekem.
- Sajnálom, Sam. – mondja elhaló hangon.
- Én…
Nem tudok kinyögni egy épkézláb mondatot sem. Mit tettem?
Na jó, én igazából nem sok mindent, mert vissza sem csókoltam – nem is lett volna rá időm –, de akkor is… Ezzel most örökre megváltozott minden, kezdve a Dave-hez fűződő kapcsolatomtól egészen Felixig.
Hogy nézek ezek után Felix szemébe? Egyáltalán: hogy fogom neki ezt elmondani?
Szabályosan mardos a bűntudat. Igazából Dave-re kéne haragudnom, amiért ilyen helyzetbe hozott, de nem tudok. Látom rajta, hogy mennyire megviseli ez az egész, ezért képtelen lennék most kiselőadást tartani neki arról, hogy mi a fenét képzelt magáról.
Ismét felém fordul és elgyötört arccal néz rám.
- Menjünk haza!
Értetlenül pislogok rá, majd amikor oldalra nézek, akkor veszem csak észre, hogy elállt az eső.
Bólintok egyet, majd szótlanul elindulunk hazafelé.
- Sajnálom. – mondja még egyszer, amikor megállunk a házunk előtt.
- Tudom. – suttogom halkan.
Szerintem ugyanolyan nyomorultul érzem magam, mint most Dave, de kettőnk közül mégis én vagyok rosszabb helyzetben, mert nekem van párom, neki pedig nincs. Én elszámolással tartozok valaki felé, ő pedig nem.
Erőtlenül elköszönök Dave-től, majd bemegyek a házba.
Szükségem van egy jó forró fürdőre és nem ártana végre megszabadulnom a vizes gönceimtől sem.
Este az ágyban fekszem és a plafont bámulva azon tanakodok, hogy mihez kezdjek.
Mindenképpen el kell mondanom Felixnek a történteket, még ha ezzel azt is kockáztatom, hogy szakít velem, de egyszerűen képtelen vagyok neki hazudni vagy megjátszani magam előtte.
Keserűen elhúzom a számat. Eddig lenéztem Lenát, amiért szórakozott a fiúkkal, de közben én sem vagyok jobb nála.
Kábé eddig jutok önmagam ostorozásában, amikor megrezzen a mobilom. A szívem azonnal hevesebben kezd el verni, amikor meglátom, hogy Felix hív.
- Szia! – szólok bele a telefonba.
- Szia! Hazaértél?
- Igen.
- Elég nagy vihar volt délután.
A tüdőm azonnal összeszorul és érzem, hogy sírás fojtogat.
- Igen. – nyögöm ki nagy nehezen – Meg is áztunk.
- Most minden oké veled?
Legszívesebben azonnal rávágnám, hogy „NEM!”, de nem tehetem meg. Nem akarom neki telefonban elmondani azt, hogy mi történt.
- Sam?
- Itt vagyok. – válaszolom gyorsan – Minden rendben, csak fáradt vagyok.
- Akkor hagylak aludni. Holnap találkozunk?
- Persze.
Elköszönünk egymástól, majd kinyomom a telefont.
Holnap. Holnap muszáj lenne színt vallanom, de másrészről ott van Dave, akit ezzel tuti, hogy kellemetlen helyzetbe hoznék… mondjuk, ő sem volt rám tekintettel, úgyhogy így egálban lehetnénk, de nem vagyok szemét és ezért nem akarok neki rosszat ezek után sem.
Remélem, hogy holnapig eszembe jut valami ésszerű és megfelelő megoldás, mert ha nem…
Nos, ebbe nem is akarok belegondolni.
