23. fejezet

November 20., szerda

Szünet! Most, hogy mindenkivel jó a kapcsolatom, végre nyugodtan kiélvezhetem a szünetet – illetve csak kiélvezném, ha nem jelezték volna többen is, hogy látni akarnak és ezért menjek át Ralphékhoz, mert az osztályunk nagy része ott tölti a mai napot.

Ezért mély és szörnyen fájdalmas búcsút veszek Jotól, majd Mellel és Annel bebuszozok a városba.

- Már azt hittük, nem jöttök. – jegyzi meg Ralph, amikor kinyitja az ajtót, majd bemegy és itt hagy minket a nyitott ajtónál.

Összenézünk a lányokkal, majd egy vállrándítást követően bemegyünk, ahol aztán szét is szóródunk. 

An Ollihoz megy, Mel Larához csatlakozik, hogy megbeszéljék, mikor mennek legközelebb shoppingolni, én pedig levágom magam Matt mellé a kanapéra, aki a laptopjába mélyedve nagyon néz valamit.

- Zavarok? – érdeklődök tőle kíváncsian és közben megállapítom magamban, hogy ma is irtó helyes.

- Nem, dehogy. – feleli felnézve a laptopjából, majd megint visszanéz a gépre.

- Mit csinálsz?

- Képeket keresek Ralphnak.

- A tanárokról? 

Matt felröhög és megint rám pillant.

- Nem. Mallorcáról.

- Nem tudja, hogy a neten van fent egy csomó?

- Én ritkán töltök fel képeket és neki az én képeim kellenek.

- Miért?

Egy pillanatig csak néz, nem mond semmit, majd végül a fejéhez kap.

- Ja, persze. Te még nem tudod. Gyakran vagyok Mallorcán, mert az apám félig spanyol és a rokonság nagy része ott él. Ralphnak pedig első kézből kellenek fényképek, hogy lássa, hova megyünk szombaton.

Azonnal érdeklődőbben tekintek Mattre. Na, nem érdekből, hanem azért, mert most megint megtudtam róla egy dolgot, amiről eddig még csak sejtelmem sem volt.

- Én is megnézhetem őket?

Kissé oldalra dönti a fejét.

- Mit adsz érte?

Hitetlenül elmosolyodom, majd megrázom a fejemet.

- Inkább örülj annak, hogy most itt vagyok melletted és olyan dolog érdekel, ami veled kapcsolatos.

- Ez igaz. – feleli töprengve, majd a szokásos vigyora után a szája szélén egy lágy mosoly jelenik meg, amikor közelebb hajol hozzám – Na és mi is érdekel egészen pontosan?

- A képeid. – vágom rá habozás nélkül, mielőtt még ő vagy akár én elkezdenék valami másról kombinálni…

- Az alsógatyás képeim? – kérdezi vigyorogva, mire oldalba vágom – Most másoltam át őket Ralph gépére. – világosít fel arról, hogy tulajdonképpen most mit is csinált, majd egy kicsit közelebb húzza a laptopot, hogy jobban rálássak a gépre.

Szép sorban megmutogatja a képeket és ha kérdezem, akkor lazán válaszol vagy hozzáfűz egy-két magyarázatot, én pedig szinte szájtátva hallgatom minden egyes mondatát. 

Most, hogy szembesültem azzal, hogy milyen helyre is megyünk, még inkább várom ezt az utazást. Biztos vagyok abban, hogy jó lesz. 

De miért is ne lenne jó? Ott lesz az egész osztály, a barátnőim… csak jól sülhet el ez az út.

November 22., péntek

Mivel holnap már utazunk, mindenki be van sózva és megállás nélkül tervezgetik, hogy ki mit fog majd csinálni. Különösen Ralph szaporázza nagyon a programszervezést, mert neki pont akkor lesz a szülinapja, amikor mi Mallorcán leszünk. 

Ahogy elnézem Mattet és Leont, ahogy némán összenéznek, szinte biztos vagyok abban, hogy ők már előre tudják, hogy mit fognak csinálni…

Nyelvtanon továbbmegyünk, kémián viszont szokás szerint felelünk. Igaz, hogy Müller megemlíti azt, hogy az utazásunk miatt ma csak azok felelnek, akik bukásra állnak nála, de ez egyeseknek nem nagy kegyesség, mert azért mégiscsak felelünk. Matt hármasra, Ralph pedig négyesre felel, így pedig javítanak némileg az átlagukon. 

Utánuk Müller Maxot hívja ki a táblához, akinek nincs igazán ínyére a dolog.

- De tanárnő, nekem csak ötösöm van. – jegyzi meg idegesen.

- És? 

- Azt tetszett mondani, hogy csak azok felelnek, akik bukásra állnak. – mondja Max behúzott nyakkal.

- Készültél mára? – kérdezi szigorúan Müller.

- Nem.

Müller bólint, majd beír egy hatost Maxnak.

- Most már bukásra állsz. – jegyzi meg Müller, majd ismétlünk, mert már nem akar belekezdeni új anyagba.

Szünetben persze ezerrel megy a hülyülés meg a röhögés szegény Maxon és Mülleren, sőt, Ralph még ki is posztolja Facebookra Müller aranyköpését.

Angolon is ismétlünk, majd jön a biológia, amiből most csak Ralphnak kell felelnie. Négyest kap, úgyhogy kimondhatjuk, hogy a mai nap lényegesen javult az osztályunk átlaga Müllernél.

Matekon kikapjuk a dolgozatainkat. Hármast kaptam rá, úgyhogy úgy tűnik, hogy nem jó ötlet az, ha Leonnal és Matt-tel együtt matekozok.

- Megvétózzuk! – mondja Matt óra végén, amikor megnézi a dogámat.

Lemondóan legyintek egyet.

- Á, hagyd. Ha egyedül készültem volna rá, tuti, hogy rosszabb jegyet kaptam volna rá. – hátrafordulok, hogy Leon is hallja a kérdésemet – Na és a tiétek?

- Hát… ööö…

Mindketten gyanúsan sunnyognak, ezért elveszem Leon padjáról a dolgozatát.

- Egyes? – Leon bólint egyet – Gratula. – a másik matek tanárom felé fordulok – És a tiéd?

Felém fordítja a lapot, amin ott virít egy hatalmas egyes. Összehúzott szemekkel méregetem a fiúkat.

- Meggondoltam magam. Igenis megvétózzuk! – jelentem be, mire mindketten elröhögik magukat.

Osztályfőnökin a tanárnő az utazásunkról beszél. Holnap kora hajnalban (négykor) itt találkozunk majd a suli előtt és innen busszal megyünk majd fel Berlinbe, ahonnan a gépünk indul Mallorcára. 

- Tanárnő! Muszáj ilyen korán jönni? – kérdezi a kezét lóbálva Ralph.

- Igen, Ralph, mivel tizenegy óra előtt indul a gépünk és nem az utolsó pillanatban kellene odaérkeznünk. – válaszolja, majd tovább folytatja a magyarázást.

Frau dr. Stein azt is megemlíti, hogy fél kettő körül érünk majd Mallorcára és mivel holnap, azaz szombaton megyünk, lesz durván másfél napunk arra, hogy ismerkedjünk a környezettel.

Amíg a tanárnő lelkesen ecseteli azt, hogy mi mindent fogunk majd megnézni, hallom, hogy hátul a fiúk már arról szervezkednek, hogy milyen bulit fognak csinálni. 

Hát igen. Nyilvánvalóan a fiúk másképp képzelik el ezt a másfél napot… és gondolom, az egész hetet is.

A hétköznapokon ugyanis a délelőttjeink ismét a suliról fognak majd szólni, de a délutánok ismét szabadok lesznek. Éljen! 

Ha valaki egy hetet eltölthet Mallorcán csak úgy, akkor azt az egy hetet feltehetően töménytelen mennyiségű pihenéssel, strandolással és bulizással képzeli el, nem pedig azzal, hogy ezek helyett a könyvek fölött üljön.

Legalábbis, gondolom nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel.

Ma kivételesen nem Ralphhoz, hanem a No Limitsbe megyünk, de előtte hazaugrunk Mellel, hogy letegyük a táskáinkat, mert a srácok úgy tervezik, hogy estig ott maradunk. 

An sajnos megint nem jön, de mivel Ollival találkozik (kettesben) megbocsátottuk neki azt, hogy lemondta a közös bandázást.

A No Limitshez közeledve észrevesszük Leont és Ralphot. Intünk nekik, de ők nagyon elmélyülten beszélgetnek egymással… illetve Matt beszél és Leon hallgatja. 

Nem tudom, hogy miért, de nekem valahogy fura ez az egész… olyan, mintha valami nagyon komoly dologról beszélnének.

Szörnyen fúrja az oldalamat a kíváncsiság, ennek ellenére nem kérdezek rá, sőt, még csak nem is hallgatom ki őket, mert Mellel diszkréten megállunk tőlük pár lépésnyire és halkan köhintek egyet, amire már mindketten felkapják a fejüket. 

Matt végignéz rajtam és elvigyorodik, majd köszönünk egymásnak és négyesben megyünk be az épületbe.

Mielőtt leülnénk, a fiúk összetolnak több asztalt, így mindenki kényelmesen elfér. 

A jobb oldalamon Mel, míg a bal oldalamon Matt ül, mellette pedig Leon. Szép sorban mindenki keres magának egy helyet, így Leon mellé Lia, Lara, Max, Rina és Ralph kerül. 

- Alig várom már, hogy menjünk. – mondja Ralph, miután leadjuk a rendeléseinket.

- Ezzel nem csak te vagy így. – oltja le gyorsan Ralph lelkesedését Max.

- Na és mi a tervetek a bulimmal kapcsolatban? – faggatja Ralph elsősorban Mattet és Leont.

- Bulid? Milyen bulid? – kérdezi ártatlanul pislogva Leon.

- Hát a szülinapi bulim.

- Hány éves is vagy, Ralphi? – szólal meg mellettem Matt, mire mindenki elneveti magát.

- Ha-ha. Most komolyan. Mi a terv?

- Cuki pónik és rózsaszín lufik. – vágja rá Matt, akinek a beszólását követően ismét felröhögünk.

- Bebaszna! – morogja Ralph meghökkenve, majd kérdőn körbepillant a társaságunkon – Remélem, azért valaki más is segít nekik a szervezésben, mert a végén tényleg valami hülye lányos pizsi partit kapok.

- Mi a bajod a pizsi partikkal? – érdeklődik Mel egy visszafojtott vigyor mellett.

- Szerinted?

- Pedig a pizsi parti is egész jó. – veszem át a szót Meltől.

- Például?

- Például kifesthetjük egymást. – megrebegtetem a szempillámat, mire a srácok felröhögnek – Vagy akár nézhetünk magazinokat is…

- És kibeszélhetjük a pasikat. – fejezi be a megkezdett mondatomat Mel.

Ralph arca teljesen elfehéredik, miközben szörnyülködve pislog hol rám, hol pedig Melre.

- Az ki van zárva! Még az ellenségeimnek se kívánnék egy pizsi partit, nemhogy részt is vegyek egyen. Brrr. – látványosan megrázkódik – Különben is, én pasi vagyok, úgyhogy a lányos bájcsevegésetek nálam nem pálya.

- Tényleg? Pasi vagy? Ezt most nem mondod? – kérdezi Max ironikusan.

- Képzeld, de. Az vagyok. – húzza ki magát büszkén Ralph.

- Erről talán Rinát kéne megkérdeznünk. – húzogatja a szemöldökét vigyorogva Matt.

Rina mosolyogva megrázza a fejét a fiúk hülyülését hallva, de nem akar válaszolni, mire a fiúk még inkább elkezdik húzni Ralphot. 

Azt nem tudom, hogy Rinának egyáltalán a szándékában állt-e válaszolnia, minden esetre nem teszi meg, mert megérkeznek az innivalóink.

Amikor a pincér ismét magunkra hagy minket, Ralph megköszörüli a torkát.

- Asszem’ ez lesz az a hét, amit soha nem fogunk elfelejteni. – állapítja meg vigyorogva.

Kissé megemeli a poharát, mire követjük a példáját, majd nagyot húzunk az italainkból.

Teljesen egyetértek Ralph-fal. Tuti, hogy erről az egy hétről még sokáig fogunk beszélgetni…

22. fejezet

November 13., szerda

Jókedvűen beszélgetünk a lépcsőnél. Csak akkor szakítom el a tekintetemet a srácokról, amikor megjelenik a kapuban An és Olli.

Egy hét telt el azóta, hogy beavattam Ant abba, hogy tulajdonképpen mit is művelünk Mellel, de ez alatt az egy hét alatt sok minden változott.

Kezdetnek elmondtam Melnek, hogy An is tud az akciónkról, de nem vette ezt zokon tőlem. Hiába, igazi LB.

Tulajdonképpen csak akkor akadt ki, amikor megtudta, hogy a kevés bevetést megélt akciónkat (LMOAKAB) le kell fújnunk, mert Olli már keresi An társaságát. 

Igaz, hogy eredetileg azt akarta megtudni, hogy miért fújunk rá, de aztán szép lassan elkezdtek másról is beszélgetni… 

Természetesen Ollival is megbeszéltük a dolgokat és Facebookon is felengedtem a letiltását. Nagyjából elmagyaráztuk neki, hogy miért is csináltuk azt, amit, de azt persze nem kötöttük az orrára, hogy An bele van zúgva.

Ettől függetlenül még megvan a barátnője, de a suliban általában csak Annel látom beszélgetni, a b-s csajjal (akivel elméletileg együtt jár) nem igazán. 

De mindegy is. A lényeg az úgyis az, hogy haladnak és elindultak egy úton… Remélem, hogy a sztorijuk vége Happy End lesz.

Matekon Schneider bejelenti, hogy pénteken dolgozatot írunk. Persze ez senkinek nem tetszik és rögtön elkezdődik a heves tiltakozás, de Schneider hamar csendre inti az osztályunkat.

- Csak a témazáró esetében kell jóval előbb szólnom, a dolgozat esetében nem, ezért fejezzétek be az üvöltést. Pénteken dolgozatot fogtok írni és kész. – mondja ellentmondást nem tűrő hangon, majd a tábla felé fordul és már el is kezdi rá felírni a mai órai első feladatot…

Óra végén hátulról megböknek, ezért megfordulok. 

- Nem akarsz kérdezni valamit? – kérdezi vigyorogva Leon.

Tudom, hogy mire célozgat, ennek ellenére értetlennek tettetem magam.

- Nem. – az arcára fagy a vigyor, mire folytatom – De igen. Egy valamit akartam kérdezni…

- Ki vele! – vigyorogva előrehajol.

- Szerinted Berger kijavította a dogáinkat? – pislogok rá ártatlanul.

- Most szívatsz, Pisti? – kérdezi összehúzott szemekkel.

- Csak egy kicsit. – szélesen elvigyorodom, mire felröhög – Amúgy… tényleg akartam valamit kérdezni…

- Mivel kapcsolatban? – kérdezi hátradőlve.

- Hát, tudod… pénteken írunk matekból és ez a téma is eléggé bonyolult, szóval… 

- Igen? – a vigyorgásából rögtön lerí, hogy élvezi a kialakult helyzetet, jelen esetben azt, hogy szívességet kérek tőle.

Lehet, hogy árt neki az, ha sokat van együtt Matt-tel? A végén még ő is üzletelgetni akar…

- Ráérsz valamikor segíteni? – könyörögve nézek rá és a jobb hatás elérése érdekében még a szempilláimat is megrezegtetem.

Szerencsémre Leon szíve megesik rajtam, mert igaz, hogy röhögve, de legalább beleegyezik abba, hogy holnap délután átjöjjön, mint a múltkor.

- Nem jöttök le? – kérdezi Matt, amikor zsebre tett kezekkel megáll Leon padja mellett.

- De. – felelek neki, majd elindulunk kifelé a teremből.

A folyosón Leonra pillantok. 

- Amúgy… köszönöm. 

- Nincs mit. 

Matt fürkésző pillantásokkal méreget minket.

- Miről van szó?

- Leon holnap átjön a matek miatt. 

Egy rövid pillanat erejéig meghatározhatatlanul néz a szemembe, majd bólint egyet.

- Oké. Én is megyek. – jelenti be (?) határozottan.

Meglepetten pislogok rá.

- Matekozni?

Megvonja a vállát.

- Miért ne? – kérdez vissza, majd kinyitja az udvarra vezető ajtót.

Leülök a padunkra, majd összehúzott szemekkel vizslatom a mellém telepedő Mattet.

- Tudtommal jó jegyeid vannak matekból. – állapítom meg félhangosan.

- Neked is. – vág vissza habozás nélkül.

- Az lehet, de csak azért, mert Leon segíteni szokott a dolgozatok előtt.

Bólint egyet.

- Akkor most főleg jó jegyed lesz, mert ketten is segítünk.

Még mindig értetlenül meredek Mattre. Nem arról van szó, hogy nem akarom, hogy ott legyen, mert hozzánk bármikor jöhet, de azt azért tényleg nem értem, hogy miért akar jönni.

Mondjuk, ahogy így elnézem, amint Leont méregeti, lenne néhány tippem, de nem akarom magam hiú ábrándokba ringatni, ezért ezeket inkább megtartom magamnak…

Nyelvtanon Berger kiosztja a dolgozatainkat. Egyes lett, akárcsak az osztály nagy részének. Ez persze egy cseppet sem meglepő, tekintve, hogy a fél osztály puskázott… Én mondjuk nem, de nem egyedül az én dogám miatt lett ilyen jó az osztályátlag.

Törin Schäffer engem hív ki a táblához. Mivel ezt a tananyagot, amit most vettünk, nem igazán szeretem, ezért nem is annyira tanultam meg, de így is összeszedek egy hármast. 

Természetesen Matt ezt nem hagyhatja szó nélkül, így amikor kicsengetnek, azonnal mellettem terem.

- Töriből is kell segítség? – kérdezi vigyorogva, mire egészen egyszerűen oldalba lököm.

Fizikán az ofő Ralphot felelteti és a hosszúra nyúló felelés után (Ralph nem igazán tudja az anyagot, csak nagy, összetett mondatokban válaszolgat, amiknek lényegében nincs sok tartalmi értéke) végül kap egy ötöst.

Spanyol órán Jan felel egyesre, majd párban szituációkat dolgozunk ki. Most is ugyanúgy leszünk párban, mint etika órán, de most Melnek nincs semmi kifogása Olli ellen, úgyhogy nem kell senkinek sem elülnie.

Infón egy gyors feladatmegoldás után máris mindenki őrülten netezik.

- Tényleg át akarsz jönni holnap? – sandítok kíváncsian Mattre.

- Persze. – az asztalra könyököl és a felsőtestével felém fordul – Miért? Baj?

- Nem, dehogy. – hadarom gyorsan, majd ismét a monitoromra figyelek.

Tényleg nem baj, hogy jön… De, hogy mi lesz nálunk holnap délután… 

Még csak belegondolni sem merek.

November 14., csütörtök

A mai napunk a felelésről szól.

Angolon Matt egyesre, míg Lia kettesre felel, majd szituációkat kezdünk el kidolgozni.

Kémián Rina négyest, Mel pedig hármast kap a felelése után, ezután pedig órai feladatként le kell írnunk, hogy mi az eredménye az egyik olyan kísérletnek, amit még csak meg sem csináltunk. Amikor ezt Ralph szóvá teszi, Müller beír neki egy hatost, amiért „meg meri zavarni az órai munkát”. Persze senki sem tudott semmit írni, még a kitűnő Jan sem, de ez sem hatja meg Müllert, aki kijelenteti, hogy „szándékosan bojkottáljuk az óráját” (!), amiért büntetésből a következő órán dolgozatot írunk az összes kísérletből. 

Ezek után persze nem csoda, hogy mindenki Müllert szidja, még az általában csendes Jan is.

Irodalmon Lia kettesre, Olli pedig hármasra felel. Ez a két felelet kitölti az egész tanórát, ezért nem kezdünk bele új anyagba.

Tesin Lehmann talajgyakorlatból osztályoz minket. Ezzel mondjuk nincs bajom, mert szeretem a tesit, úgyhogy elég könnyedén szerzek egy egyest.

Éneken egy zeneszerző életéből felelünk. Az első, akit Christina kihív a táblához, Ralph. Nem tud semmit, amit mond, azt is mi súgjuk le neki, de Christina jó fej és egy négyessel a helyére küldi. A második felelő Lara, aki már lényegesen többet tud. Alig jut el az önéletrajz feléig, Christina máris leülteti egy egyessel. 

Földrajzon megint térképismeretből felelünk. Matt, én és Leon egyest, Mel és Olli pedig kettest kap.

Az utolsó órán, törin sem kímél minket Schäffer, mert – milyen meglepő – megint felelünk. Ezúttal az osztály párját, azaz Larát és Maxot hívja ki a tanár a táblához. Lara kettest, míg Max hármast kap.

Órák után elköszönök a lányoktól, mert ők a városba mennek nézelődni, aztán meg jönnek vissza a drámaszakkörre, én pedig hazamegyek Matt-tel és Leonnal. 

Mivel mindketten voltak már nálam korábban, meglehetősen otthonosan mozognak a házban. 

Amíg a srácok kiszolgálják magukat a hűtőből (azért azt nem hagyhatom, hogy szomjan haljanak), felszaladok a szobámba és lehozom a matek cuccomat.

Amikor ismét a nappaliban vagyok, leülök a kanapéra. Leon a balomra, míg Matt a jobbomra ül.

Ha néhány nappal ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy Leonnal és Matt-tel fogok együtt tanulni, tuti, hogy kiröhögöm.

Vagy csak nekem furcsa annyira ez a helyzet?

- Ez annyira unalmas. – szólal meg Matt kemény tíz perc matekozás után.

- Te akartál jönni. – jegyzem meg felvont szemöldökkel.

- Mást is csinálhatnánk. – hajol közelebb vigyorogva.

- Mondjuk átnézhetjük a statisztikát is. – javasolja Leon, majd Matt grimaszolása láttán felröhög.

- Nem így értettem. – duzzog látványosan, majd hátradől és előveszi a mobilját.

- Ha ennyire unod, nem kötelező itt lenned. 

Azt mondjuk azért sajnálnám, ha elmenne… de ha egyszer ennyire unja, akkor hadd menjen.

- Nem azért vagyok itt, mert kötelező, hanem mert itt akarok lenni. – válaszolja édesen, majd elrakja a mobilját és közelebb hajol hozzám, hogy jobban lássa a feladatot.

Azért egy kicsit fura így tanulni, mert gyakorlatilag mindketten hozzám vannak préselődve, hogy belelássanak a könyvembe, mert annyi esze egyiküknek sem volt, hogy esetleg magával hozza a könyvét vagy a füzetét, ha már egyszer matekozni akartunk… vagy csak túl lusták voltak betenni a táskájukba? Nem tudom. 

Csak azt, hogy ez így azért elég érdekes lesz…

- És így az eredmény öt.

- Mínusz öt. – helyesbít Matt.

- Nem. Simán öt a megoldás. – kezd el vele vitatkozni Leon.

- Tuti, hogy nem. A zárójelek miatt mínusz lesz. – Matt mögöttem megütögeti Leon vállát – De azért szép próbálkozás volt. – jegyzi meg vigasztalóan.

- Szerintem inkább te nézted be. – mondja rosszallón Leon – Talán nézd meg még egyszer, mielőtt beledumálsz. – grimaszol gúnyosan.

- Ezek szerint csak a nagy Leo képes megcsinálni egy egyenletet? Na, ne röhögtess már, öreg. – támad vissza dühösen Matt.

- Mi lenne, ha megcsinálnánk még egyszer? – vetem fel óvatosan, közben pedig felváltva nézek hol Leonra, hol pedig Mattre.

- Minek? Én jól csináltam. – feleli nem túl kedvesen Matt.

- Ahogyan az én eredményem is jó. – Leon ellenségesen méregeti Mattet.

- Ismerd már be, hogy elcseszted!

- Kizárt. Nehogy azt hidd már, hogy te olyan különleges vagy! – vág vissza mérgesen Leon.

Hiába próbálok közbeszólni, egyiküket sem hatja meg különösebben a próbálkozásom. A vitájuk odáig fajul, hogy felhánytorgatják a kosárlabdát is, ahol egymást hibáztatják a vereségük miatt (kikaptak a Strauß csapatától), aztán meg szóba kerülnek a lányok, amit viszont már egyáltalán nincs kedvem végighallgatni. Mondjuk, kinek lenne? Szerintem senki sem akarja megtudni azt, hogy ki kivel járt, mialatt a másiknak is tetszett az illető… De ez gondolom amolyan fiús dolog.

- Befejeznétek? – emelem meg a hangom, mire mindketten elhallgatnak – Köszönöm. Most pedig mehettek. Sziasztok! – vetem oda nekik dühösen, majd összepakolom a matek cuccomat és felmegyek a szobámba.

Ledobom az íróasztalomra a matekot, majd magamhoz veszem a gitáromat és elkezdek játszani rajta – valamit. Mindegy, hogy mit játszok, az már bőven elég, ha játszhatok rajta, mert ez legalább megnyugtat.

Csak akkor hagyom abba, amikor kopogás hallatszik az ajtómon.

A fiúk bejönnek a szobámba és tétován megállnak az ajtóban.

Kíváncsian nézem őket, de nem mondok semmit. Nem fogom megkönnyíteni a dolgukat. Tulajdonképpen… már eleve hülyeség volt azt hinni, hogy minden oké lesz így is, hogy mindketten itt lesznek. De azt hittem, hogy mivel nagyon jó barátok, sima ügy lesz – és ennek ellenére mégsem lett az. Miért?

- Még nem néztük át az összes feladatot. – jegyzi meg kissé habozva Leon.

- Én mondjuk baromira untam. – mondja Matt, de amikor felhúzott szemöldökkel meredek rá, felsóhajt – De tényleg folytathatnánk… Nem akarom, hogy a hülyeségünk miatt szar jegyet kapj a dogára. – feleli bűnbánatosan.

Mindketten nagy szemekkel pislognak rám és közben olyan édes kölyökkutya-képet vágnak, hogy még egy jéghegy is megolvadna tőlük, ezért természetesen én sem haragszom már rájuk.

Elmosolyodom és bólintok egyet, mire az ő szájuk is széles vigyorra húzódik. 

- Amúgy… mindketten elcsesztük. – jegyzi meg Matt, amikor lefelé tartunk a lépcsőn, a nappali felé.

- Igen? 

- Hét lett az eredmény. – avat be Leon világfájdalmas arccal a feladat tényleges megoldását illetően.

Önkéntelenül felnevetek, mire mindketten bosszúsan néznek rám.

- Bocs. – mivel közöttük ülök (megint), vigasztalóan megveregetem mindkettejük vállát – De még így is jobb matekosok vagytok nálam. – dobom be az adu ászt, ami engem alacsonyít le, viszont ők ettől legalább jobban érzik magukat, mert Leon is és Matt is elvigyorodik – Tehát hét. – állapítom meg még egyszer.

- Igen. – helyesel Leon.

- És biztos, hogy ez a rendes eredmény? – kérdezem komoly képet vágva, de a grimaszukat látva elnevetem magam, mire mindketten oldalba vágnak.

Na köszi. Én nem szívathatom őket, csak ők engem?

- Milyen volt a matekozás? – szól bele a telefonba Mel köszönés nélkül.

- Kakasviadal és végtelen nevetés. És a drámaszakkör?

- Fele olyan érdekes, mint amilyen a te délutánod volt. 

- Szerencsére túlélted.

- Ahogyan te is. – vágja rá azonnal – Na és melyik kakas nyert?

Eltöprengek a délutáni történéseken. Igazából egész jó kis matek korrepetálás volt – a vitát leszámítva.

- Szerintem kiegyezhetünk egy döntetlenben. 

- És kinek szurkoltál?

Természetesen megvan a titkos favoritom, de hát titkos, ezért nem mondom el Melnek… ahogyan ezt An sem tudja, bár gyanítom, hogy azért sejti.

- Annak, hogy ne öljék meg egymást. – válaszolom diplomatikusan, mire Mel felnevet.

21. fejezet

November 5., kedd

Reggel An, amint meglátja Ollit, felmegy a termünkbe. Sajnálkozva utánanézünk Mellel, de nem tartunk vele, mert most már itt az ideje annak, hogy Mel végre beavasson.

- Nem akarsz végre mondani valamit? – húzom kissé félre a többiektől.

- De, persze. – idegesen a hajába túr – Igazából több ötletem is van, de nem tudom, hogy melyik válna be leginkább.

- Mondd el őket és majd választunk. – javaslom neki felvont szemöldökkel.

- Oké. A kicsinyes vagy a durva bosszúm érdekel?

- Attól függ, hogy mennyire durva a durva. 

- Leveleket küldözgetünk neki, névtelenül zaklatjuk, esetleg be is törhetünk hozzájuk…

- Stop! – emelem fel a kezem meghökkenve – Akkor inkább mond a kicsinyes bosszúdat.

- Levegőnek nézzük, letiltjuk face-en, beszólogatunk neki…

- Jó. Legyen ez.

- Tényleg? – pillant rám kétkedve.

Határozottan bólintok.

- Hát, inkább ezek, mint az, hogy betörjünk hozzájuk…

Mel szégyenlősen elvigyorodik.

- Csak egy ötlet volt.

A vállára teszem a kezemet.

- Nincs is ezzel semmi gond addig, amíg csak ötlet marad.

Vigyorogva bólogat néhányat.

- Bocs. Azt hiszem egy kicsit elkapott a gépszíj…

- Egy kicsit? – pillantok rá úgy, mintha nem lenne százas.

Közelebb hajol hozzám.

- Mindig is ki akartam próbálni ezt a bosszúállós dolgot.

- Kezdek félni tőled. – jegyzem meg homlokráncolva.

Mel elneveti magát.

- Nem kell. Ne izgulj!

Megrázom a fejemet, majd csatlakozunk a lépcsőnél ülő fiúkhoz.

Földrajzra a tanár behoz néhány kőzetmintát, amit körbead, hogy közelebbről is megnézhessük. Ez persze szép és jó terv, de a fiúk kicsit átértelmezik, mert ahelyett, hogy továbbadnák, inkább továbbdobják egymásnak a kőzeteket.

Ennek persze az lesz a vége, hogy Ralph megdobja Maxot (állítása szerint csak véletlenül), de Max ezt nem hagyja annyiban és visszadob neki egy másikat, ami persze nem Ralphot, hanem Leont találja el, így kisvártatva egy csata kellős közepén találjuk magunkat. 

Schäffer azonnal visszaszedi a kőzeteket, ráadásul röpdolgozatot írat, mert szerinte nem érdemeljük meg azt, hogy „játszunk” (?) az óráján. 

Szünetben Mellel pont úgy intézzük, hogy akkor menjünk ki a teremből, amikor Olli, így Mel „véletlenül” nekimegy Ollinak, majd jól le is szidja, amiért nem képes odafigyelni arra, hogy más is ki akar jutni a teremből. Olli ezt egy kérdő nézéssel reagálja le, majd vállat von és végigmegy a folyosón – gyanítom, a barátnőjéhez tart.

Dupla irodalmon új anyagot veszünk. Nekem semmi bajom sincs ezzel, de a többiek – különösen a fiúk – elkezdenek szörnyen szenvedni a sok verselemzéstől és ezért inkább nekiállnak valami mást csinálni. 

Berger egy ideig tolerálja a hangzavart, de amikor Ralphék elkezdenek hangosan röhögni egy videón, dühösen az asztalra csap és kihívja a renitenseket felelni. 

A felelésen hamar túl vagyunk, mert Ralph, Max, Matt és Leon is hatost kap, mivel nem tudnak semmit sem az anyagból.

Infón megint szabad foglalkozás van (éljen Lehmann), ezért szokás szerint felmegyek Facebookra. Alig, hogy belépek, Mel már rám is ír.

Meglepetten olvasom el az üzenetét, majd rögtön utána ránézek a monitorok felett. Mel határozottan bólogat, ezért visszafordulok a gépemhez és sóhajtva válaszolok neki. 

Nem kell sokat várnom Mel újabb üzeneteire. 

- Inkább gyerekes, nem? – szólal meg közvetlenül a fülem mellett Matt a „kicsinyes” szóra reagálva, aki ezek szerint szintén elolvasta Mel üzenetét.

Felé fordítom a fejemet és szólásra nyitom a számat, hogy letoljam, amiért beleolvasott a beszélgetésembe, de a torkomon akad a szó, amikor szembe találom magam a kékes-szürkés szempárral. Persze máskor is megcsodáltam már Matt meghatározhatatlan színű szemeit, de most extra közel van hozzám és ezért még inkább képtelen vagyok megszólalni.

- A kupaktanács akcióban? – kérdezi vigyorogva.

- Mondhatjuk így is. – felelem mosolyogva.

- A barátnőd tud róla?

- Nem. És szeretném, ha ez így is maradna. – nézek rá célozgatva.

Vigyorogva bólint egyet.

- Oké. Lakat a számon.

Alig, hogy ezt kimondja, automatikusan lepillantok a szájára. Az agyam teljesen kiürül és képtelen vagyok bármi értelmesre gondolni.

Matt vigyora féloldalas mosollyá szelídül.

- Mi az? 

Megrázom a fejemet. Ideje visszatérnem a valóságba ahelyett, hogy nekiállnék mindenféléről kombinálni.

- Semmi. – mondom zavartan, majd gyorsan bepötyögöm a válaszomat Melnek.

Ezután nagyot sóhajtva letiltom Ollit és írok még egy gyors helyzetjelentést a cinkostársamnak.

Nem tudom, hogy egyáltalán érdemes-e fellépnünk Olli ellen, de Mel elszántnak tűnik és a mai nap elkezdtük az Olli elleni hadjáratunkat, amiből már nem hátrálhatok ki.

Hogyan is tehetném? Nem hagyhatom cserben a barátnőimet.

Angolon Leon kettesre felel, majd haladunk tovább az anyaggal.

Tulajdonképpen a rajz órának zökkenőmentesnek kellene lennie, de mégsem lesz az. Egymást kell lerajzolnunk, ezért Christina arra kér minket, hogy kettesével alkossunk párokat úgy, hogy az első kettő, illetve a hátsó kettő padban ülők lesznek párban. 

Ezzel mondjuk nem lenne semmi gond, ha Mel nem pont Ollit kapná párjául.

- Másik párt szeretnék. – jelenti be határozottan.

Christina megpróbálja meggyőzni Melt, hogy maradjon minden így, ahogyan most van, de mivel a barátnőm hajthatatlan, nagyot sóhajtva megkér engem, hogy cseréljek vele helyet.

Összenézünk Mellel, mire Mel alig láthatóan megrázza a fejét.

- Én… – megköszörülöm a torkom – Nem szeretnék elülni.

- Anna? – pillant a tanárnő kérdőn az előttem ülő barátnőmre, aki erre beleegyezik abba, hogy Mel helyére üljön.

- Szerinted nem voltunk túl feltűnőek? – kérdezem halkan Melt, amikor leül elém és hátrafordul hozzám.

- Á, dehogy.

- Tényleg?

- Persze, hogy feltűnőek voltunk. – mondja idegesen, de azért halkan, hogy más ne hallja – De ez nem gond. Legalább Olli levágja, hogy mi a helyzet.

Az említett felé fordulok, aki épp Annek magyaráz valamit, mire An elmosolyodik.

- Talán nem is volt ez olyan rossz ötlet. – jegyzem meg tétován – Most Ollinak legalább feltűnik az, hogy An jó fej.

Mel egyetértően bólint.

- De ha mégsem… Nos, akkor még van néhány ötlet a tarsolyomban. 

Most rajtam a sor, hogy bólintsak, noha egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy tudni akarom, mi jár Mel fejében… 

November 6., szerda

Jókedvűen beszélgetünk a többiekkel egészen addig, amíg Olli meg nem jelenik a suli előtt – An társaságában.

Mellel együtt leesett állal figyeljük azt, ahogy együtt (!) jönnek suliba. 

- Nem azt mondta, hogy későbbi busszal jön, mert elaludt? – hajolok oda Melhez kíváncsian.

- De. Szerinted mi folyik itt?

- Fogalmam sincs. 

An tegnap kerülte Ollit, most meg vele jött suliba? Mi történt tegnap délután óta? Mert abban szinte száz százalékig biztos vagyok, hogy valami történt, különben most An nem társalogna Ollival. Komolyan kész rejtély ez az egész.

Matek után azonnal letámadjuk Ant.

- Mi van közted és Olli között? – kérdezem tőle kíváncsian.

- Semmi. – vágja rá gyorsan.

Mel összeszűkülő szemekkel vizslatja az egyre jobban elpiruló Ant.

- Gyerünk! Ki vele! 

An megadóan felsóhajt.

- Tegnap rajzon elkezdtünk beszélgetni, aztán délután, amikor gépnél voltam rám írt és estig dumáltunk.

- És? – kérdezi izgatottan Mel.

- Nincs „és”. Beszélgettünk. Ennyi.

- De együtt jöttetek suliba. – jegyzi meg Mel homlokráncolva.

An bólint egyet.

- Nem tudtam aludni, ezért előbb jöttem. A buszon aztán összefutottam Ollival…

- Jár még a b-s csajjal? – hajolok hozzá közelebb.

- Igen. – feleli zavartan – Miért?

Mellel egymásra pillantunk. Barátnőmön szinte látni, hogy ezerrel kattog az agya. Szerintem kábé ugyanúgy, ahogyan az enyém. 

Válaszolni viszont már nem tudunk neki, mert Berger bejön a termünkbe és megírjuk a szünet előtt beígért nyelvtan dolgozatot.

Szünetben kimegyünk Mellel a folyosóra. 

- Szerinted… – kezdek bele a kérdésembe, de nem tudom folytatni, mert Olli váratlanul felbukkan mellettünk, ezért inkább elhallgatok.

- Beszélhetnénk? – kérdezi Olli tőlem.

Meglepetten pislogok rá.

- Miről?

Felvont szemöldökkel néz rám.

- Talán arról, hogy mi bajotok van velem. – címzi a mondatát mindkettőnknek, majd megint felém fordul – És az is érdekelne, hogy miért tiltottál le Facebookon.

Mi van? Mi az, hogy miért tiltottam le? Melnél is le van tiltva…

A barátnőmre sandítok, aki behúzott nyakkal áll mellettem. Remek! Ezek szerint most akkor csak én csináltam magamból hülyét?

- Magadtól is tudnék kéne, hogy mi a problémánk. – válaszol helyettem Mel, mert szerintem észrevette rajtam, hogy elakadtam a gondolatmenetemben.

Csak nálam van letiltva? Ezt most nem igazán értem…

- Oké. – felsóhajt – Majd szóljatok, ha felnőttetek. – javasolja gúnyosan, majd faképnél hagy minket.

Azonnal Mel felé fordulok.

- Szóval mi is a helyzet a Facebookkal?

- Hát én… 

- Hallgatlak. – jegyzem meg szárazon és keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt.

- Feloldottam a tiltást.

- Na ne mond. – reagálom le a szememet forgatva – És miért is?

- Tudni akartam, hogy mi a neve a barátnőjének.

Klassz! Ennyit a nagy közös „merényletünkről”. Hogy is mondta Matt? Gyerekes? Hm… Azt hiszem, hogy kezdek egyet érteni vele…

- Legalább megtudtad?

- Nem. – lemondóan legyint egyet, majd elvigyorodik – De ez azt jelenti, hogy nem komoly. 

- Miért is?

- Nem írták ki, hogy kapcsolatban lennének…

- És? Attól még járnak, hogy nem írják ki. – magyarázom neki úgy, mintha egy ötévessel beszélnék – Nem ez a lényeg, hanem az, hogy most egyedül nálam van letiltva. 

Mel megint legyint egyet.

- Este majd megint letiltom, nyugi.

- Vagy hagynunk kéne az egészet. 

- Ki akarsz lépni a szövetségünkből?

- Miért? Van neve a szövetségünknek? – nevetek fel kissé hisztérikusan.

Azt hiszem, hogy ez az egész kezd kicsúszni a kezeim közül…

- Persze. Mi vagyunk az Olli-ellenes szövegség tagjai és az akciónk fedőneve…

- Nehogy azt mondd, hogy még az is van neki. – pislogok hitetlenül Melre.

- Pedig van neki. – Mel elvigyorodik – Az akciónk neve röviden „LMOAKAB”.

- És ez mit is takar? – puhatolózok tőle óvatosan, noha egy kicsit tartok attól, hogy mit talált ki már megint a barátnőm.

- Leckéztessük Meg Ollit, Amiért Kitolt A Barátnőnkkel. – válaszolja vigyorogva, én pedig a fejemet fogva bemegyek a terembe.

Törin Schäffer Jant felelteti, aki – milyen meglepő – egyest kap, majd leadja a következő anyagrészt.

Fizikán is felelünk. Rina négyesre, míg Mel kettesre felel, majd folytatjuk a múlt órán megkezdett anyagot.

Spanyolon eddig még nem feleltetett a tanár, de ma ő is elkezdi. Na és ki lesz az első felelője? Naná, hogy én. Mondjuk az angol mellett a spanyol nyelvvel sincs semmi problémám, úgyhogy egyesre lefelelek. Az egyetlen különbség a két nyelv között csak annyi, hogy angolt sokkal régebb óta tanulok, mint spanyolt, de a második nyelv is egész jól megy. Még jó, hogy anyu annak idején annyira erőltette a nyelvtanulást…

Spanyol után infó jön. Először úgy gondolom, hogy Matt kérdezősködni fog, de nem teszi. Helyette inkább a feladatra koncentrál. Mondjuk, nekem se ártana végre elkezdeni a feladatsort. Épp erőt veszek magamon ahhoz, hogy nekiálljak, de An megakadályoz benne.

- Mi ez az egész veletek meg Ollival? – kérdezi halkan.

- Semmi.

- Azt hittem, barátnők vagyunk. – jegyzi meg homlokráncolva.

Felsóhajtok. Más esetben leráznám valami hülye kifogással, de azzal indokol, hogy barátnők vagyunk… ezt pedig nem vehetem semmibe. 

Szerintem ő is pontosan tudja, hogy megtalálta az egyik gyenge pontomat, ami történetesen a barátságunk, amiért bármire képes lennék… de a másik oldalon ott van Mel. Most akkor áruljam el az akciónkat?

- Mi csak… megleckéztetjük. – válaszolom Mel szavaival élve.

- Miért?

Ahhoz képest, hogy milyen rövid a kérdése, pokolian nehéz. 

Ezen már én is gondolkoztam. Tulajdonképpen miért is csináljuk? 

- Téged kellett volna választania a b-s csaj helyett. 

- És ezért piszkáljátok? – kérdez rá a tevékenységünkre.

- Mondhatjuk így is. – válaszolom neki tétován.

- Ugye tudod, hogy ezt most nem igazán értem? – pillant rám értetlenül.

- Mel szerint így majd rájön arra, hogy te jobb fej vagy…

- Ez hülyeség. – vágja rá habozás nélkül, de aztán elmosolyodik – De azért aranyosak vagytok. – egy pillanatra eltöpreng – Mondjuk, annyi haszna volt az akciótoknak, hogy így most legalább Olli beszélget velem. – mondja viruló fejjel.

An szerelmes tekintetét látva elvigyorodom.

- Akkor jó. Nem hiszem, hogy Mel túlélné, ha vereséget szenvednénk. – jegyzem meg eltűnődve, mire An vigyorogva bólint.

Akárhogy is alakul a későbbiekben An és Olli kapcsolata, az tuti, hogy nem fogok többször beleavatkozni. 

Szerintem bőven elég nekik ez a kis kezdő lökés a részünkről…

49. fejezet - Csütörtök

Az órámra pillantva megállapítom, hogy alig pár órát aludtam. Ezt a tényt mondjuk érzem is magamon, mert meglehetősen fáradt vagyok, bár azt nem tudom, hogy ez inkább testi vagy lelki fáradtságnak tudható e be.

Elfordítva a fejemet a még mindig alvó Dave-re sandítok. Békésen alszik, ki tudja, mennyi idő óta most először. Kicsit azért abban bízok, hogy ez az én érdemem is, de az biztos, hogy egy kielégítő alvásra már jó ideje szüksége volt.

Csendben kislisszanok mellőle és gyorsan rendbe szedem magam, majd kimegyek a kis udvarra. Egyrészt azért, mert nem akarok odabent zajongani, nehogy Dave felébredjen, másrészt pedig érdekel a ház és környéke.

Itt, Németországban nagyon sok helyet még nem láttam. Nem is hiszem, hogy nagyon el tudnék jutni magamtól A-ból a B pontba. Na jó, nyilvánvalóan amit ismerek, az már könnyű még nekem is, de összességében nem járok el ki tudja, hány helyre. Ebben a faluban sem jártam még soha, pedig tényleg nincs messze tőlünk. Itt mondjuk elég sok olyan kis falunak nevezett hely van, ami gyakran csak egy-egy utcát jelent, de itt mégis lefaluzzák. Érdekes, de valahogy mégis ettől van olyan különleges kis varázsa az egésznek. Amerikában bezzeg… na az aztán tényleg teljesen más világ.

Lehuppanok a kis padra a virágágyás mellett. Á, igen, Amerika. Attól függetlenül, hogy mennyi minden történt, sosem bántam meg, hogy idejöttem. Igazából… már nem is emlékszem rá, hogy milyen volt ott élni. Gondolom, ez azért is van így, mert az agyam és a szívem egy része nem akar emlékezni arra a sok rosszra, ami ott történt velem… bár, ami a rosszasságokat illeti, itt is volt és lesz is még benne bőven részem, de hát ilyen az Élet, nem? Folyton valami hülye akadály meg kihívás kerül elénk és csak mi tudjuk azt, hogy miként is fogunk megbirkózni vele. Apropó, birkózás… egyelőre nem tudom, hogy mi lesz Dave-vel. Jó, persze, sajnos az orvosi papírjait elnézve, meg azok alapján, amiket az anyukája mondott, pontosan tudom… de azért az ember mindig reménykedik, hátha… hátha most ő lesz a kivétel, hátha az orvosok tévednek, hátha Dave állapota jelentősen megjavul… de ezek csak remények. Nagyon szép, de nagyon elszomorító remények is, hiszen ezek a remények sosem fognak teljesülni. Szerintem ezt Dave is tudja, máskülönben nem lépett volna le csak úgy, ahogy. Számára mindig a családja volt az első és most őket is maga mögött akarja hagyni idő előtt. Pedig ha tudná, hogy a család, a barátok mennyi támogatást is tudnának nyújtani neki! 

- Min töprengsz úgy?

Dave hangjának hatására megfordulok. Ott áll a teraszon az egyik tartóoszlopnak támaszkodva – és mosolyog. Igen, mosolyog. Végre! Olyan, mintha kicserélték volna. 

- Rajtad. – kinyújtom felé a kezemet, mire idejön hozzám és leül mellém – És azon, hogy miért nem említetted soha ezt a házat.

Szándékosan nem árulom el neki, hogy min járt az agyam, mert nem akarom a pillanatnyi jó kedvét azonnal lelohasztani... Csak, élvezzük ki ezt, ameddig tart, mert ha abból indulok ki, hogy anyuval milyen is volt ezt az egészet átélni, akkor bizony Dave is egy érzelmi hullámvasúton ül most és sajnos a pillanatnyi jókedve sem fog örökké kitartani.

- A nagyszüleim halála óta nem voltam itt. Egyszerűen nem tudtam idejönni. – megvonja a vállát – De ez a hely jó lesz nekem is meghalni.

Tessék. A hullámvasút egy hülye kis csavar miatt ki is siklott és egyenesen elindult lefelé a mélybe… na, de majd hátha megtalálom azt a titkos kis kart, ami mégis vissza tudja állítani a kis kocsikat a pályára.

- Tetszik nekem. Jó ötlet rendbe tenni. – nézek szét eltűnődve.

- Legalább lefoglalom magam, amíg…

- Legalább csinálsz valami hasznosat is. – vágok a szavába évődve, mert nem akarok hallani egy újabb megakarokhalni hülyeséget.

- Úgy gondolod? – a tekintetét ő is végigjártatja a kicsiny udvaron – A focit le kellett mondjam… de ez még menni fog.

- Tudom. – kissé megszorítom a kezét – Mert én is segíteni fogok.

- De ott a családod…

- Ahogyan neked is. – kontrázok azonnal – Mégis itt vagy.

- A családom megérti.

- Ne izgulj, az enyém is. – tanakodó tekintetét látva folytatom – Nyugi, nem vagyok annyira béna. A kerítés lefestésében például tudok segíteni.

- Köszönöm. – újabb halvány mosoly kíséretében mondja ki az aprócska szót.

Úgy látszik, a vasút mégiscsak visszatért a helyes, felfelé ívelő pályájára.

- Mikor látunk neki?

- Először talán együnk valamit. – mondja, majd feláll és kézen fogva bevezet engem is a házba.

Éhes. Ez is jó jel. 

Talán mégis javulni fog az állapota?

Délután odakint serénykedünk: Dave a kidőlt léceket szögeli vissza a kerítéshez, én pedig éppen gazolok, amikor jelez a mobilom, hogy üzenetet kaptam.

Minden ok? F.

A szívem azonnal meglódul, mert tudom, hogy kitől jött az sms. Igazából, ha nem írja oda az F betűt, akkor is simán rájövök, hogy ki az, hiszen más úgysem érdeklődne. Na, nem mintha nem érdekelné Racht vagy Karint, hogy mi a helyzet, csak ők tudják, hogy úgyis jelentkezek, ha valami gáz van. A többiek jelenleg nem állnak velem szóba és Dave családja sem az az sms-ezős típus – így marad a szomszédom és exem, Felix.

Megtörlöm a kezemet és gyorsan pötyögök egy választ.

Igen és köszi mindent!

Pár perc elteltével újabb jelzés – újabb sms.

Nekem lenne mit megköszönni. 

Homlokráncolva elküldök egy kérdőjelet, hogy mégis hogyan érti ezt, mire kisvártatva meg is érkezik a válasz.

Amiért ott voltál nekem.

Válaszírás helyett gyorsan a zsebembe süllyesztem a telefonomat, mielőtt még Dave megláthatná, bár erre azért elég kicsi az esély, tekintve, hogy ő még mindig a kerítést tökéletesíti.

Hevesebben dobogó szívvel folytatom a gyomlálást, de már korántsem olyan lelkesedéssel és odafigyeléssel, mint eddig. Mit akar Felix? És miért pont most ír nekem ilyeneket? Hiszen tudja, hogy most itt vagyok… vagy talán éppen ezért? Régen sem volt a szavak embere, talán könnyebb neki leírni az érzéseit, gondolatait. Ettől függetlenül nem értem. Talán bánkódik utánam? Hiszen ő mondta azt, amit… és különben is: most itt van nekem Dave.

- Megvagyok. – jelenti ki büszkén az immár kész kerítés mellett állva.

- Akkor mehetek festeni? 

- Először le kell alapozni. – leporolja a térdét és feláll – Idehozom a cuccokat a fészerből.

- Várj, segítek! – jelentem ki, majd csatlakozok hozzá a kerítés befejezésének utolsó pár fázisához.

Sem kedvem, sem pedig energiám nincs most Felix lelkét ápolni, most Dave az elsődleges, így amikor Dave odabent szedi össze az eszközöket, gyorsan kitörlöm Felix sms-eit. 

Semmi szükségünk nincs most plusz feszkóra, éppen elég az, ami most van.

Este ismét a nappaliban lévő szürkés árnyalatú kanapén kötünk ki. A háttérben lágy zongoraakkordok szólnak, csak amolyan legyen valami zaj körülöttünk alapon. Dave karja a vállamat öleli meglehetősen lazának tűnő testtartásban, de tudom, hogy valójában nem az. Egész délután éreztem, hogy fejben valahogy nem volt velem és a kerti munkák sem kötötték le annyira, mint amennyire kellett volna. Igaz, hogy elég sok mindennel elkészültünk, de Dave így sem volt elégedett a munkával, pontosabban a munkatempónkkal, mert ő egy nap alatt kész akart lenni mindennel… de az udvar tényleg rossz állapotban van. És amúgy is: hova sietni? Nem következik be olyan hamar az, amitől ő tart… és azt mondják, a jó munkához idő kell – már ha hagynak neki időt persze. 

- Merre jársz most? – kérdezem a karjának dőlve.

- Hogy érted? Hisz itt vagyok melletted.

- Nem így, fizikailag értem. – megérintem a fejét – Itt merre jársz?

- Á, nem érdekes. – lágy puszit nyom a fejem tetejére – Tudod… csak örülök annak, hogy megismerhettelek.

- Ennek én is. – értek vele egyet mosolyogva – Szóval kettőnkön gondolkodsz?

- Igazából mindenfélén. – felsóhajt – Hogy mennyi mindent éltem már meg és mi minden várt volna még rám…

- Dave…

- Ne, Sam. Én ezt már elfogadtam, hogy így fog történni minden. 

- De az állapotod…

- Már nem lesz jobb, sőt. – leint, amikor látja, hogy meg akarok szólalni – Fogadd el, Sam: elmegyek. Azt nem tudom, hogy mikor, de… de nemsokára. – nagyot sóhajt – Eléggé fáradtnak érzem már magam mindenhez.

- Akkor pihenj! – kérem halkan.

- Egyet megígérsz nekem? – pillant rám féloldalasan.

- Micsodát?

Elenged, kissé eltol magától, de csak azért, hogy így velem szembe kerüljön és rendesen, szemtől szembe nézhessen rám.

- Ígérd meg, hogy megpróbálod ezt az egészet feldolgozni és továbblépni. Pontosabban…

Nem hagyom, hogy befejezze, mert azonnal közbevágok.

- Mi? Azt akarod, hogy felejtselek el?!

- Én egyáltalán nem ezt mondtam, Sam…

- Fontos vagy nekem. – suttogom halkan.

- Ahogyan te is nekem. – végigsimít az arcom bal oldalán – Éppen ezért szeretném, ha jól lennél utánam.

- De Dave…

- Szerinted miért nem akartam, hogy megtalálj? Miért tűntem el a családom elől is? – vág a szavamba ismét – Egyszer már végignézted ezt… és nem akartalak újra kitenni ennek.

Nem felelek semmit, csak jó szorosan magamhoz ölelem. Úgy vélem, jelen pillanatban nem kell többet beszélnünk erről, inkább csak támogatni szeretném, ameddig és ahogyan ő szeretné.

A kérdés csak az, hogy mennyi időnk van még?

20. fejezet

November 2., szombat

Este, egy Matt-tel töltött igen aktív nap után (a városban voltunk), felnézek Facebookra. 

Többen is megjelöltek a halloween bulin készült képeiken (Ralph, An, Mel, Lara), amiket még én küldtem át nekik a buli utáni éjjel. Kis büszkeség tölt el, ahogyan az általam készített fotókat nézegetem. Ha nem lenne a zene az életemben, tuti, hogy fotósnak készülnék, de így… ez csak hobbi marad. Egy nagyon jó kis hobbi. 

Ezután a falat nézem meg, ami természetesen most is tele van kommentekkel. Az elsőt, amire rátalálok, el is olvasom.

Vigyorogva megrázom a fejemet. A sok hozzászólás alapján egyáltalán nem unatkoznak – mondjuk, így én sem és szerintem azok sem, akik esetleg még olvassák a megjegyzéseiket. 

November 4., hétfő

Amikor odaérünk a sulihoz, köszönünk a többieknek. A tekintetem egy kicsit tovább elidőzik Matten, akivel a hétvégémet töltöttem, ugyanis szombat után vasárnap is találkoztunk, de különben minden más ugyanolyan, mint általában.

Természetesen ma is Müller az egyik téma, akivel a második óránkat töltjük majd együtt. Alig várom már, komolyan. 

- Remélem, ma nem fog feleltetni. – jegyzi meg Ralph homlokráncolva.

- Szerintem meg fog. – mondok ellent Ralphnak – Nem ismerem annyi ideje, mint ti, de azért az már nekem is lejött, hogy mindig feleltet függetlenül attól, hogy szünet van-e vagy nincs.

- Kérek egy biosz füzetet. – kiált fel Ralph.

- Minek? – fordul felé kíváncsian Matt.

- Talán azért, hogy tanuljak belőle? – a fejével felém bök – Ha új csaj azt mondja, hogy felelünk, akkor felelünk.

- Igaza van Alexnek. Müller mindig feleltet, úgyhogy ezt már tudhatnád magadtól is. – szólal meg mellettem Mel.

- Szünet után vagyunk. Kinek jut eszébe ilyenkor tanulni? Maximum Jannak. – mondja, majd összeröhög a fiúkkal.

- Az lehet, de nem hiszem, hogy Jan fog felelni. – oltom le a hirtelen jött lelkesedését.

- Miért?

- Jan kitűnő. Szerintem azokat fogja feleltetni, akiknek rossz jegye van.

- Érdekes logika. – jegyzi meg hümmögve, majd körbenéz – Ezek után főleg kérek egy biosz füzetet.

Ralph kétségbeesett fejét látva mind felröhögünk, majd miután végre kap egy füzetet (An segíti ki), bemegyünk az épületbe.

Fizikával kezdünk, de szerencsére az ofő jó fej és tekintettel van arra, hogy most jöttünk vissza szünetről, ezért nem felelünk, sőt, csak az óra első felében tanulunk, a másodikban azt csinálunk, amit akarunk.

An hátrafordul és Mel is közelebb húzódik hozzám, így mi beszélgetéssel töltjük az időt.

- Hú, képzeljétek, új szomszédunk lett. – újságolja csillogó szemmel Mel – Mindjárt megmutatom nektek. – előveszi a mobilját és belép Facebookra. 

- Szóval már össze is ismerkedtél vele? – pillantok rá csodálkozva.

- Persze. – elénk tolja a mobilját – Jó pasi, nem?

- Nem rossz. – állapítja meg An, akihez én is csatlakozok, csak hogy mondjak valamit, de igazából nem az esetem a srác.

- Ha már a pasiknál és a Facebooknál tartunk… – Anre sandítok – Felköszöntöd Ollit?

Ma van ugyanis Olli szülinapja, amit tegnap este tudtam meg a közösségi oldalról. Mondjuk, honnan máshonnan tudhatnám? Nem régóta ismerem, úgyhogy ezért szerintem elfogadható az, hogy nem tudtam róla.

- Persze. – mondja elpirulva.

Összemosolygunk Mellel, majd Mel ismét a mobiljába merül és sorra mutogatja nekünk a pasi ismerőseit…

Egészen addig figyelek Melre, amíg hátulról meg nem böknek.

- Igen? – kérdezem hátrafordulva.

- Kész a matek házid? – érdeklődik vigyorogva Leon.

- Készen van, apu. – válaszolok neki grimaszolva – Esetleg meg is mutassam?

- Szeretnéd?

- Gondolom, addig úgysem szabadulok tőled. – kiveszem a táskámból a matek füzetemet és Leonnak adom – Tessék.

- Mit csináltok? – hajol ide hozzánk Matt.

- Leon ellenőrzi a matek házimat. – világosítom fel nagyot sóhajtva – Szerintem nem is a házim érdekli, csak azért kérte el, hogy beleköthessen. – jegyzem meg vigyorogva.

- Lehet. Leo szereti fontosnak érezni magát. – mondja kacsintva Matt.

- Mi lenne, ha nem beszélnétek ki? – felemeli a fejét és egyenesen rám néz – Attól, mert nem rátok nézek, még hallom, amiről beszéltek.

- Tényleg? – meglepettséget tettetve pislogok rá – Azt hittem, hogy csak a nők képesek egyszerre több dologra odafigyelni.

Matt felröhög, Leon pedig válasz gyanánt hozzám vágja a füzetemet.

- Ezt megkaptad, öreg. – Matt vigyorogva megütögeti Leon vállát.

- Ja. Tudod, hogy mikor segítek legközelebb... – duzzog látványosan Leon.

- Ne is figyelj rá, Alex! – Matt legyint egyet, majd elvigyorodik – Majd én segítek matekból.

- Azt már nem! – tiltakozik azonnal Leon.

- Tök jó, hogy ti döntitek el, hogy miben kell nekem segíteni. – jegyzem meg szörnyen ironikusan.

- A nők köztudottan döntésképtelenek fontos dolgokban. – világosít fel széles vigyorral az arcán Matt.

- Ez nem igaz! Hol hallottad ezt? – szól bele a beszélgetésünkbe Lara.

- Max mondta. – mondja ártatlanul pislogva, ezzel pedig azt éri el, hogy Lara most Maxot kezdi el szapulni, amiért ilyeneket mer állítani.

Összenézek Matt-tel, majd, amikor vigyorogva rám kacsint, elmosolyodom. Szörnyűek néha ezek a fiúk… de mi lenne velünk nélkülük?

Szünetben Olli kimegy a teremből, a lányokkal pedig utána megyünk, hogy An felköszönthesse személyesen. Azért megyünk vele mi is, mert, ahogy ő mondta, „kell neki a támogatás”, mi pedig habozás nélkül vele tartunk.

Olli a lépcsőnél váratlanul megáll. Először nem tudjuk, hogy mit akar ott, de hamar kiderül. 

Döbbenten figyeljük, ahogy egy barna hajú lány hozzálép, mond neki valamit, mire Olli vigyorogva bólint egyet és… megcsókolja a lányt.

Azonnal Anre nézek, aki látványosan lesápadt mellettem. Bátorítóan megszorítom a kezét, mire szomorúan rám néz. 

An automatikusan megfordul és elindul vissza, a termünk felé. Először azt hiszem, hogy be akar menni, de végül jobbra fordul, a mosdók irányába. 

Belépünk és szó nélkül megöleljük egymást. Úgy látszik, hogy a mosdó lett a csoportos ölelkezéseink helyszíne.

Biológián Max hármasra felel, majd továbbmegyünk, ami kész csoda, tekintve, hogy Müller órájáról van szó, de egy órára szerintem bőven elég egy felelő is. Amúgy is, ahogy elnézem az ellenőrzőmet, biológiából és kémiából lesz a legtöbb jegyünk. Meg persze matekból, bár a matek esetében a jegyek száma a dolgozatokból jön össze és nem felelésből.

Nyelvtanon Berger íratni akar, amiért átvertük a szünet előtt, de a fiúk kikönyörgik nála, hogy a következő órán írjunk inkább, ezért most vesszük azt az anyagot, amit a szünet előtt kellett volna.

Matekon gyakorlunk a hamarosan következő témazáróra.

Etikán kikapjuk a borzasztóan nehéz dolgozatunkat, ami mindenkinek egyes, illetve kettes lett. Ebből is látszik, hogy nem túl bonyolult egy tantárgy ez az etika, plusz Christina is tök rendes.

- Játszunk? – emeli fel a kezét Ralph, miután megnéztük a kijavított dolgozatainkat.

- Persze. De jövő órán megint tanulnunk kell, mert december sem ártana írnotok egy dolgozatot.

Mindenki bőszen bólogat, majd Christina elmagyarázza, hogy mit is fogunk játszani…

Törin szintén felelünk. Úgy tűnik, hogy a mai napot Ralph nem ússza meg felelés nélkül, mert őt hívja ki Schäffer elsőként a táblához. Végül egy kínkeserves negyed óra után egy halvány ötössel leül. Ralph után Jan következik, aki egyest kap, ahogyan azt tőle már megszokhattuk, majd Schäffer az utolsó negyed órában belekezd az újabb anyagba.

Óra után Mellel megállunk An padjánál, aki szomorúan pakol be a táskájába.

- Eljössz velünk a városba? – kérdezi barátságosan Mel.

- Most inkább nem. 

- És a kosárra? – veszem át a szót Meltől.

- Nincs kedvem.

- Akkor… átjössz hozzánk? – kérdezem tétován.

An tagadólag megrázza a fejét.

- Ma nem. Talán majd holnap.

- Mit csináljunk, hogy jobban érezd magad? – vigasztalóan végigsimítok a karján.

Erőtlenül felnevet.

- Semmit. Csak akkor érezném jól magam, ha…

Nem fejezi be a mondatát, de mindketten tudjuk, hogy mire gondolt. Arra, hogy akkor lenne újra a régi, ha Olli szakítana azzal a csajjal… vagy akár fordítva.

Mellel azonnal összenézünk és szerintem mindkettőnk fejében ugyanaz a terv született meg… 

An elköszön tőlünk, mi pedig a teremben maradunk. Felülünk a saját padjainkra, egymással szembe.

- Vélemény? – kérdezem halkan, hogy hátul a fiúk ne hallják, hogy miről beszélünk.

- Kicsináljuk Ollit. Egyértelmű. – mondja kissé eszelős tekintettel.

- Biztos vagy abban, hogy jó ötlet beleavatkoznunk?

- Igen. 

Matt idejön hozzám.

- Hát ti?

- Kupaktanács. – válaszolja Mel.

- Bővebben? – kérdezi és rám pillant.

- Olli összejött a b-s csajjal. – világosítom fel nagyot sóhajtva.

- És?

- És most azon töprengünk, hogy hogyan robbantsuk szét őket. – magyarázza Mel buzgón.

Matt furán néz először Melre, majd rám.

- Soha nem fogom megérteni a nőket. – jelenti be, majd magunkra hagy minket.

- Van már valami terved? – pillantok kérdőn Melre.

Drága barátnőm elkezd bőszen bólogatni.

- Persze. Még szép. 

Erőltetetten felnevetek.

- Na és be is avatsz?

- Egyelőre nem. Előbb még át kell gondolnom, hogy melyik verzió a legjobb.

- Oh, oké. – a fejemet csóválva felröhögök – De azért majd tájékoztass! Mindenképpen benne akarok lenni.

- Még szép! LB-k vagyunk, úgyhogy összetartunk. – mondja mosolyogva, mire leugrom a padomról és megölelem.

Kivételes alkalom, de az egész kosáredzés alatt Mel alig szólt egy-két szót. Láthatóan nagyon töpreng azon, hogy mihez kezdjünk. Az edzés végén a fiúk elindulnak az öltözőbe, így mi felkelünk Mellel, hogy hazamenjünk, de Matt megállít, így Mel előre megy.

- Na, mi a helyzet?

- Fogalmam sincs. Mel azon gondolkozik, hogy mit csináljunk.

- Szerintem semmit. Úgyse lesznek együtt sokáig.

- Honnan veszed?

- Az a b-s csaj nagyon népszerű, Beck meg nem. – megvonja a vállát.

- Ez még nem jelenti azt, hogy nem fognak sokáig együtt járni.

- De. Pont azt jelenti. Ismerem a csajt és nem az a típus, aki hosszabb időre leragad egy pasinál.

- Tényleg? És mit is jelent az egészen pontosan, hogy „ismered”? – kérdezem gúnyosan.

- Hármat találhatsz. – válaszolja vigyorogva, ami nekem egyáltalán nem tetszik, mert tudom a kérdésemre a választ. 

Igazából már akkor tudtam, amikor feltettem, de… nem is tudom. Talán abban reménykedtem, hogy megcáfol? 

- Ja, igen. Persze. El is felejtettem, hogy kiterjedt ismerősi körrel rendelkezel a suliban. – jegyzem meg ironikusan.

Felhúzott szemöldökkel pillant rám.

- Féltékeny vagy? – kérdezi végül vigyorogva.

- Dehogy. – válaszolom gyorsan – Miért lennék az? – értetlenkedek és közben érzem, hogy elpirulok.

Éljen! Már csak ez hiányzott. Matt most nem is néz hülyének…

Oldalra dönti a fejét, miközben engem vizslat.

- Nem tudom. Mondd meg te!

- Ööö…  – nem mondok semmi konkrétat, de így is érzem, hogy még inkább piros leszek.

- Azt azért ne felejtsd el, hogy megváltoztam. – mondja komolyan.

Most rajtam a sor, hogy bólintsak. Tudom, hogy változott, de azt nem tudom, hogy ezt miért mondja mindig nekem, hiszen semmi közöm ahhoz, hogy éppen kivel van… Mondjuk, amióta ebbe a suliba járok, még nem volt barátnője (én legalábbis nem tudok róla), de persze nem köteles nekem mindig mindenről beszámolni. Miért is tenné? Hülyeség is lenne, ahogyan az is, hogy én kérjem számon.

- Elgondolkoztál. – jegyzi meg zsebre vágott kezekkel.

Bólintok, mire érdeklődően villan a tekintete.

- Na és min?

- Nem min, hanem kin. – javítom ki habozva, de végül kibököm – Rajtad.

- Igen? – édesen elmosolyodik – Az jó.

- Nekem vagy neked?

- Mindkettőnknek. De leginkább nekem.

- Miért is?

- Találd ki! – javasolja vigyorogva, majd hátat fordít nekem és elindul az öltöző felé.

- Utálom, amikor ezt mondod. – kiáltom utána dühösen, mire egy pillanatra visszafordul és vigyorogva rám kacsint.

Jól jönne most egy szótár, amivel jobban ki tudnék igazodni a pasikon. Mel otthon van a témában, talán majd őt megkérdezem, hogy létezik-e egyáltalán ilyen… 

48. fejezet - Szerda

- Dave! Én vagyok az, Sam. Sam Burkley. Az amerikai barátnőd. – tagolom idegesen a szavakat – Jó lenne, ha felvennéd és végre tudnánk egymással beszélni. – folytatom a számat rágcsálva – Kérlek! Én… hiányzol. – nyögöm ki szomorúan, majd lerakom a telefont.

Így megy ez már egy hete. Naponta legalább tízszer felhívom, de mindig csak az átkozott hangpostája kapcsol. Természetesen a személyes megjelenésem sem vezetett eddig eredményre, hiába kerültem el naponta többször is a házuk felé. Dave anyukája mindig ugyanazt tudja csak mondani, nevezetesen azt, hogy Dave nincs otthon és már egy hete haza sem ment azóta, hogy…

… hogy kiderült a DOLOG.

Eredménytelen próbálkozásaimat megelégelve úgy döntök, hogy azt teszem, amit nagyon nem szeretnék, de egyszerűen nincs más választásom. Felkeresem Felixet. Ő talán tudja, hogy merre lehet Dave, hiszen… hiszen régen jóban voltak, csak tud valami támpontot adni.

Alig öt perccel később, lényegesen feszült idegállapotban toporgok a szomszédom ajtaja előtt.

Nem kell sokat várnom, mert Felix hamar ajtót nyit nekem.

- Sam. – mondja ki a nevemet meglepetten.

- Szia! Én… Aggódom. – vallom be neki töredelmesen – Egyszerűen nem tudom elérni Dave-et…

Keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt és nekidől az ajtófélfának.

- És…?

- És te talán tudod, hogy hol lehet most.

- Mostanában nem beszéltem vele, de gondolom, ennyit azért tudsz. – mondja gúnyosan.

A szokásos arrogáns stílusától rögtön felmegy bennem a pumpa.

- Szerinted én ezt nem tudom?! Úgy csinálsz, mintha nem szenvedné meg mindenki a baromságodat!

- Az ÉN baromságomat? Te léptél le vele!

- Nem léptem le vele! Te raktál ki! – fújtatom dühösen.

- Te szaladtál azonnal hozzá! Máskor…

- Máskor nem kevertél össze Lenával. Apropó! Hogy van a cafka barátnőd? – kérdezem undorodva.

Ellöki magát az ajtófélfától, leereszti a kezét és tesz felém egy lépést.

- Nem a barátnőm. TE voltál az, amíg el nem basztad az egészet! 

- Sértegettél! – mondom megbántva.

Ismét közeledik hozzám, mire hátrálnék, de elkapja a karom.

- Mit akarsz, Sam? Mert ha visszakapni, akkor kurva szarul csinálod.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudok.

- Hogy… mi? Még hogy visszakapni?! Nem én csesztem el a dolgainkat! Én… szeretni akartalak, de te nem hagytad. – fakadok ki idegesen, miközben kirántom magam a szorításából – Te lennél az utolsó, akitől jelenleg bármit is szeretnék, de csak te tudsz segíteni. – a szememet könnyek lepik el – Aggódok Dave miatt! A jelenlegi helyzetben szüksége lesz valakire, de nem tudok ott lenni, ha nem találom. – a kézfejemmel eltüntetem a könnycsíkokat az arcomról – Segíts nekem megtalálni! Kérlek! Ha valaha szerettél egy kicsit is, akkor segíts!

Felix válasz helyett magához ránt és szorosan megölel, én pedig újra elsírom magam. Egyszerűen sok nekem ez az egész helyzet! A tehetetlenség, a düh, amit Dave eltűnésével kapcsolatban érzek, a bizonytalanság, hogy most mi lesz, hogy lesz, a magány… ezek mind-mind hozzájárulnak a feszült idegállapotomhoz és a folytonos bőgéshez. 

Felix eközben csendben simogatja a hátam. Ez az apró dolog az első hosszú idők óta, ami valamilyen kedvező hatást fejt ki rám és a lelkemre.

- Egy helyet tudok. Odaviszlek. – suttogja a hajamba, miközben még szorosabban von magához – Csak ne sírj.

Félig-meddig bólogatok, már amennyire a kevéske hely megengedi, mert most eléggé Felix mellkasához vagyok préselődve és egy szoros ölelésben elég csekély a mozgástér.

A focista nagy sokára elenged, majd magához veszi a kulcsait, bezárkózik és a kocsijába invitál.

- Hová megyünk?

- Csak pár faluval arrébb. – mondja, majd beindítja a motort – Ott van a nagyszülei régi háza. Nem mondta?

Tagadólag megrázom a fejem.

- Nem. 

Pár pillanatig még kutatóan figyel engem, majd mindenféle kommentár nélkül elindulunk.

Nagyjából negyed órával később egy egyszerű, fehér kis ház előtt állunk meg. Izgatottan nézek körbe, de Dave-nek semmi nyoma – talán bent van a házban. Remélem, jól van és nincs semmi baja. Nem is tudom mit tennék, ha… 

- Megjöttünk. – mondja ki mellettem Felix rekedtes hangon a nyilvánvalót.

- Én… köszönöm. – motyogom bizonytalanul, miközben remegő kézzel kikapcsolom a biztonsági övet – Tényleg. 

- Sam! – ejti ki a nevem halkan, majd megfogja a kezemet, ami már épp az ajtón matat, hogy kiszabaduljak a kocsiból – Ha kell valami, akkor…

Szó nélkül bólintok, majd kihúzom a kezemet Felixéből és kiszállok a kocsiból.

Nagy sóhajok kíséretében elindulok az épület felé.

Tétován felemelem a karom és bekopogok. Kicsit várok, de mivel nem történik semmi, újra megismétlem. Várakozás közben az ajtó mellett lévő ablaknál leskelődök, de semmi mozgást nem tapasztalok odabent. Talán nincs is itt? És ha Felix átvert és csak úgy idehozott egy elhagyatott házhoz pusztán bosszúból? Bár ezt azért erősen kétlem, az együtt töltött idő alatt nem ilyennek ismertem meg őt… de aztán ki tudja, hogy ez a Lena mennyit rontott rajta? Hiszen korábban is az a csaj keserítette meg az életét, sőt, igazából mindenki életét. 

Körülbelül eddig jutok a hülye kombinálásomban, amikor is egyszer csak kinyílik az ajtó – és ott áll előttem Dave…

Vagyis egy Dave nevű fiú, mert az előttem álló egy cseppet sem hasonlít arra a Dave-re, akit megismertem. 

- Sam! – szólal meg kissé erőtlen, de távolságtartó hangon – Mit keresel itt?

- Én is örülök, hogy látlak. – mondom kissé csalódottan, mert őszintén, nem számítottam arra, hogy ilyen hűvös fogadtatásban lesz részem.

De mire is számítottam? Hiszen egyszer sem írt, nem hívott vissza, nem is keresett… talán már rég elfelejtett és nem kíváncsi rám… egy részem legbelül viszont még bízik abban, hogy csak a történtek miatt tűnt el, mert… mert fél. Mert bizonytalan. Mert nem akarja, hogy újra átéljem ezt… de az az én döntésem, hogy miben veszek részt és miben nem – és ebben részt akarok venni. Muszáj.

- Kerestelek. – jegyzem meg a cipőmet bámulva.

- Nem értem rá.

- Mi dolgod van itt? – mutatok körbe az elhanyagoltnak tűnő kis udvaron.

- Rendbe akarom tenni, mielőtt…

- Ezért nem hívtál vissza?

- Mit akarsz, Sam?

A félénkségem és a bizonytalanságom egy pillanat alatt eltűnik.

- Hogy mit akarok? Téged! Nem tudok rólad semmit elég régóta és aggódtam! Én…

- Engem nem kaphatsz meg. – közli egyszerűen.

- De hát együtt vagyunk.

- Azt hittem veszed a lapot. – mondja fagyos hangon.

- Látom, tanulsz Felixtől. – utalok a jeges hangvételére és a fogadtatásra, amiben részesített.

- Úgyis az olyanokra buksz, nem?

Úgy döntök, nem veszem magamra a dolgot. Hiszen most csak aggódik és azért ilyen ellenséges, mert amúgy meg egyáltalán nem jellemző ez rá.

- Hogy vagy?

- Szerinted? – végigmutat magán – Nem látszik?

Követem a szememmel a mozdulatait. Tény, hogy most sokkal vékonyabbnak tűnik, mint eddig, noha még mindig elég sportos az alakja. Az arcán látni leginkább, hogy baja van: a szeme alatt karikák vannak, eléggé beesett az arca és nagyon sápadt is. Ezeket leszámítva viszont még mindig olyan, mint az én Dave-em. Bízom abban, hogy a jégpáncél alatt, ami egyik pillanatról a másikra húzódott köré, még ott van az, akit egykor úgy a szívembe zártam.

- Menj el, Sam! – szólal meg nagyot sóhajtva.

- De hát miért tenném? – közelebb lépek hozzá és finoman megérintem a karját – Látni akartalak.

- Tessék, láttál! – mondja egy lépést hátrálva.

- Igen. – dacosan felszegem a fejem – És ez épp elég ahhoz, hogy úgy döntsek, maradok! – tájékoztatom őt a pillanatnyi döntésemről, majd kissé arrébb lököm és bemegyek a házba.

Ez nem vall rám, sehová se megyek hívatlanul, de úgy gondolom, hogy ebben a helyzetben megszeghetem ezt az egy illemet, amit még anno anyu sulykolt belém nagyon. 

- Jobb lenne, ha hazamennél. – jegyzi meg, de azért csak becsukja a bejárati ajtót.

- Neked vagy nekem?

- Neked, természetesen. – ettől függetlenül mindenféle megjegyzés nélkül elveszi tőlem a táskámat – Hogy találtál meg?

- Felix segített.

Meglepődve pillant rám.

- Tényleg? Bár, ha jobban belegondolok… csak ő tudja, hogy itt anno a nagyszüleim éltek. – kutatóan szemlél – Komolyan hajlandó volt elhozni ide?

- Ez miért lep meg annyira? – nézek rá homlokráncolva.

- Mert még szeret téged. – keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt – És elhozott téged ide, hozzám, egy másik hapsihoz, akivel azt hiszi, hogy folyton a Kama Sutra-ban olvasottakat gyakorlod. 

- Honnan veszed, hogy szeret? – kérdezem megilletődve.

- Ugyan már, Sam! Ne legyél annyira naiv. – megvonja a vállát – Viszont itt lesz neked, ha én már nem.

- Ne mondd ezt, kérlek!

- Miért, nem így lesz? 

- Dave…

- Menj haza, Sam! – leheli fáradtan, miközben hátat fordít nekem.

Ahelyett, hogy eleget tennék a kérésének, szó nélkül hozzálépek és hátulról megölelem. Amikor eszméli, hogy mi történt, el akar lökni magától, de szorosan tartom, így a kezét az enyémre csúsztatja. 

Az arcomat a hátának fektetem és mélyen beszívom az illatát. Végre itt van és láthatom! 

Tény, hogy ez kedves dolog volt Felixtől, de kötve hiszem, hogy még szeretne, különben nem látnám szinte minden nap a házánál Lenát… és elég hangos az a nő, azt meg kell hagyni, így szinte percre pontosan tudom, hogy mikor jön-megy a szomszédban.

Dave szapora levegővétele zökkent ki a Felix-szel kapcsolatos gondolatmenetemből, majd egyszer csak megérzem, hogy ütemesen rázkódik a válla – sír. 

- Jaj, Dave! – suttogom a hátába, mire megfordul és szorosan a karjaiba zár.

Órákkal később estefelé jár már az idő. Épp végeztem a zuhanyozással és elfoglalom a helyem Dave mellett az ágyban. Kényelmesnek mondhatóan elhelyezkedek és épp szeretnék hozzábújni, de kissé eltol magától.

- Ezt… inkább ne.

- Mi a baj?

- Csak… – az éjjeliszekrényen álló kis lámpához nyúl és lekapcsolja a világítást – Csak most már nem olyan vagyok, mint eddig. Vékony lettem. – fújtat dühösen.

- Pedig jól áll.

- Igazából mindegy. A sírban amúgy is teljesen azon aggódnom, hogy nézek ki, nem? – kérdi erőltetett nevetés közepette.

- Dave, ne csináld! – áthajolok rajta és felkattintom a lámpát, mert látni akarom az arcát – Ne legyél buta! A húgod is meggyógyul és te is.

- Nem, inkább te ne legyél buta! Fogd már fel, Sam! Igen, a húgom úgy néz ki, meggyógyul, de én nem! Nemrég derült ki nálam is ugyanez a szarság, de máris sokkal szarabb állapotban vagyok, mint amilyenben Tan valaha is volt. 

Visszahúzódok az ágyon a saját térfelemre.

- Ne beszélj így velem!

- De ha egyszer csak így vagy hajlandó felfogni a dolgokat? Akkor mi mást tehetnék? – támad nekem most már hangosan kiabálva, mire a szememet vékony könnyfátyol lepi el.

- Szerinted én nem értem, hogy mi a helyzet? Képzeld, pontosan tudom! De nekem önző módon szükségem volt rád! – kipattanok az ágyból és immár az ajtóból nézek vissza Dave-re – Anyun se tudtam segíteni, de ő örült annak, hogy ott voltam vele végig! Naiv módon azt hittem, hogy talán te… talán te is örülnél a támogatásomnak. – kirohanok a szobából és becsapom magam mögött az ajtót.

A folyosóra kiérve a nappali felé veszem az irányt. A kanapén van egy jó meleg pléd, azzal betakarózok, mert a házban igencsak lehűlt a levegő, miközben az Élet igazságtalanságai miatt csendben itatom az egereket.

Nem tudom, hogy órákkal vagy percekkel később, de megjelenik Dave a nappali bejáratánál.

- Ne haragudj! – kér halkan, majd leül mellém – De érts meg engem is! Egyszer már végig kellett nézned, hogy anyukád elmegy… – eltűri a hajamat a fülem mögé – Szerinted én vagyok olyan rossz ember, hogy elvárjam tőled ugyanezt még egyszer?

- Azt hittem, velem könnyebb lesz neked… – pislogok rá szomorúan.

- Persze, hogy az. Veled minden könnyebb, tudod jól. Csak…

Letörlöm a könnyeimet az arcomról.

- Eltűntél. 

- Mert úgy gondoltam, hogy ezt megoldom egyedül.

- Nem kell mindig mindent egyedül megoldani.

Dave magához von és ő is betakarózik a meleg, puha takaróval.

- Most kaphattalak meg és máris elveszítelek. – motyogja inkább magának, mint nekem, de így is tökéletesen meghallottam.

- Amíg kell, a tiéd vagyok. – érintem meg finoman az arcát.

A sötét ellenére is érzem, hogy végre-valahára elmosolyodik.

- Jó, mert szükségem is lesz rád.