41. fejezet - Péntek

Hajnalban fáradtan ébredek, mint ahogyan az utóbbi időben mindig. Kimászok az ágyból, mivel úgysem fogok tudni visszaaludni és elkezdek fel-alá mászkálni, miközben magamban töprengek az utóbbi idő eseményein.

Újabb hét telt el, de nem változott semmi. Azt mondják, hogy az idő mindent megold… Hát, most ebben elég erősen kételkedem.

Már lassan két és fél hete nem láttam Dave-et. Na jó, igazából két napja, szerdán láttam, amikor is Felixszel edzésre mentünk, de ő az út túloldalán volt és egy futó pillantást leszámítva nem igazán érintkeztünk egymással. 

Az az igazság, hogy hiányzik. Megszoktam, hogy mindig velünk van, a bandában. Karin mellett ő a másik legjobb barátom. Még a hülye sziporkái is hiányoznak. 

Bármit megadnék azért, hogy megint minden a régi legyen!

De mit tehetnék?

Mivel egy nagyon összetartó bandáról van szó, ezért természetesen mindenki tudja a sztorit és hogy mi a helyzet. Rendesek, mert nem viselkednek velem másképp, de ez nem igazán segít rajtam. Ez az egész nem jó sem nekem, sem pedig a többieknek. Hiába próbálnak viccelődni, azért elég erőteljesen érezni Dave hiányát.

Egyedül Felix tűnik közömbösnek. Néha rajtakapom, hogy lopva engem figyel, de nem mond semmit a történtekről, sőt, teljesen elzárkózik a témától. Akárhányszor megpróbálom felhozni Dave-et, Felix azonnal témát vált vagy egészen egyszerűen nem mond rá semmit.

Tudom, hogy önző vagyok, de ez így nekem nem jó. Persze, ha Felixszel vagy a többiekkel találkozok, akkor mosolygok meg próbálok jó pofát vágni a dolgokhoz, de belül egyre inkább magam alá kerülök. Lelkileg teljesen megvisel az, ami történt.

Hosszas töprengés után végül úgy döntök, hogy felkeresem Dave-et. Előtte természetesen beszélek Felixszel, hogy ne legyen ebből gond, noha tudom, hogy ez nem lesz túl egyszerű… de végül is a barátom, ezért meg kell értenie…

Legalábbis remélem, hogy így lesz.

Délután Felix háza előtt állok és őt várom. Nem kell túl sokáig egymagamban rostokolnom, mert kisvártatva megjelenik. A szívem most is nagyot dobban, ahogy megpillantom őt. Azt hiszem, hogy ez már nem is fog változni. Akkor este nemcsak a kertbe ugrott be, hanem az életembe is. Tudom, hogy most ezt a pillanatnyi idillt veszélyeztetem, de valamit tennem kell végre.

A szokásos, de még mindig imádnivaló csók után sóhajtva ölelem át Felix nyakát.

- Mi az? – kérdezi szinte azonnal.

Hiába, már ismeri minden rezdülésemet, pedig annyira régóta nem vagyunk együtt. Talán én vagyok ennyire kiismerhető… vagy csak nagyon érezzük egymást.

- Én… beszélnünk kell. – suttogom, majd felemelem a fejemet és egyenesen a szemébe nézek.

- Miről?

- Nem megyünk be előbb? – terelem a szót, hogy némi időt nyerhessek.

- De, persze. – mondja sóhajtva, majd kézen fog és bemegyünk a házba.

Odabent lazán ledobja a cuccát és bemegyünk a nappaliba. Leül és az ölébe húz, majd várakozóan pislog rám.

- Tehát?

- Nézd, én...  – megtorpanok és az ajkamba harapva agyalok – Ez így nem jó. 

- Micsoda? Üljek arrébb?

- Nem úgy értem. – török ki kissé ingerülten – És ezt te is nagyon jól tudod. – pillantok rá sokatmondóan.

Felix egy unott sóhaj kíséretében a hajába túr.

- Nem érdekel, Sam. Miért nem fogod fel?!

- Felfogom, de ez így akkor sem jó. Nekünk se és a többieknek se. 

- Nekünk? – kétkedőn felhúzza az egyik szemöldökét – Ezt hogy érted?

- Hát egy csapatban játszotok és a barátod… és nekem is.

- Jah, mert ő haverkodni akar velünk, nem? Főleg veled. – mondja gúnyosan.

- Tudod, hogy engem nem érdekel úgy.

- Engem meg ez az egész szarság nem érdekel. – dühöng félhangosan.

Felállok és arrébb ülök. Nem azért, mert nem szeretek vele lenni… vagyis hát így nem is, hogy ilyen ingerült. 

- És a többieket?

- Leszarom. – közli velem egyszerűen.

Megütközve pislogok rá.

- Ezt nem teheted.

- Miért nem?

- Csapatkapitány vagy. Figyelned kell arra, hogy a többieknek mi a jó…

Megvonja a vállát. 

- Minek? Dave megteszi helyettem is. 

- Ugyan…

- Rád is figyel épp eléggé, nem? – kérdezi arrogánsan.

- Ezt most nem mondod komolyan. – bámulok rá elképedve.

- Miért, nem így van?

- Nem. Egyáltalán nem. – vágom az arcába dühösen.

Mi a fenét képzel ez?!

A szemem dühösen villan egyet.

- Szerinted ez az egész az én hibám? 

Megint csak egy vállvonás. Figyelmesen megnézem az arcát, amikor is hirtelen leesik…

- Szóval engem okolsz. – suttogom magam elé csalódottan, immár mindenféle dühtől mentesen, miközben érzem, hogy egy kósza könnycsepp leszalad az arcomon, amit Felix is észrevesz, mert magához húz.

- Ne sírj. – suttogja a hajamba.

Mintha csak az ellenkezőjét mondta volna és biztatott volna rá, elerednek a könnyeim. Talán most tör felszínre a napok óta bennem lévő feszültség.

Szipogva hozzádőlök, mire szorosabbra fűzi körülöttem a karjait.

- Ezért nem akartam róla beszélni. – morogja halkan.

- Pedig előbb-utóbb muszáj. – pislogok rá egy könnyfátyolon keresztül.

- Akkor utóbb. – vágja rá habozás nélkül – Nem érdekel az a seggfej. Sajnálom, ha nem érted meg… de olyat tett, amit nem kellett volna.

- Tudom. De ez így…

- Nem jó. – fejezi be a megkezdett mondatomat – Mintha ezt már hallottam volna korábban.

Megsimogatom az arcát.

- Én téged szeretlek… azt ugye tudod?

- Elhiszem, ha abbahagyod a sírást. – mondja lágyabb hangon, majd megtörli az arcomat – Árt a szépségednek. – húzódik félmosolyra a szája.

Visszamosolygok rá, majd a derekára csúsztatom a kezeimet.

- És akkor most mi lesz?

- Nem tudom, de igazából nem is érdekel.

Csalódottan bólintok egyet. Igen, ez várható volt. De így sosem jutunk egyről a kettőre…

- Meddig fogod ezt még csinálni? – puhatolózok óvatosan, nehogy újabb vita alakuljon ki közöttünk.

Elenged és lehunyt szemmel hátradől.

- Nem hagyhatnánk már ezt a témát?!

- Mára?

Kinyitja a szemét és felsóhajt.

- Nem adod fel, igaz? – nem válaszolok, ezért megint egy sóhaj hagyja el a száját – Mára hagyjuk, oké?

Tétován bólintok. Ennyi egyelőre nekem elég… egyelőre.

Felhúzom a térdeimet és hozzásimulok. Az apró kis mozdulatomnak egy puszi a jutalma.

- Itt alszol? 

Lehunyt szemmel bólintok, miközben mélyen beszívom a mellettem lévő illatát. Már ettől megnyugszok.

- De ne most aludj, te. 

Hallom, hogy mosolyog, mire az én szám szélén is megjelenik egy apró mosoly-szerűség.

- Mást csinálok.

- Igen? És mégis mit?

Kinyitom a szememet és a párom tekintetébe pillantok.

- Élvezem a társaságod.

Felix arcán széles vigyor jelenik meg.

- Én tudnék jobb élvezetet is…

Megrázom a fejemet. Mindent imádok, ami vele kapcsolatos, de most csak a közelségére vágyom.

- Szeretek hozzád bújni.

- Az jó. Én is hozzád. – válaszolja, majd mintegy megerősítésképpen szorosan magához von.

Ismét becsukom a szememet. Igaz, hogy ma se váltottuk meg a világot, de valahogy mégis úgy érzem, hogy mostantól minden jobb lesz.