4. rész

Becky

Tegnap óta pocsékul érzem magam. Azért tegnap óta, mert tegnap voltam Kiminél. Már nem tűnik annyira jó ötletnek az, hogy elmentem hozzá, de akkor, abban a percben az tűnt a legjobb döntésnek. 

Azért, hogy valamennyire eltereljem a gondolataimat, berakok egy DVD-t és bevackolom magam a kedvenc fotelembe egy takaró társaságában.

A csengő hangjára riadok fel. Hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok, míg végül leesik, hogy a fotelban ülök - vagy inkább fekszek -, a filmnek rég vége van, odakint teljes sötétség uralkodik és feltehetően elaludtam a film közben.

Homlokráncolva pattanok fel, amikor ismét megszólal az éles csengő hangja. A szívem vadul zakatol, amikor az ajtóhoz megyek, mert tudom, hogy ki van az ajtó túloldalán.

Csak azt nem tudom, hogy miért jött: leordítani a fejemet vagy esetleg normális, emberi hangon beszélgetni akar.

- Kimi. – suttogom halkan a nevét, amikor meglátom. Eléggé megviseltnek tűnik.

- Becca. Bejöhetek?

- Persze. Gyere!

Bekísérem a nappaliba, mire leül a kanapéra, én pedig elfoglalom a korábbi helyemet a fotelomban.

- Felébresztettelek? – kérdezi homlokráncolva, amikor észreveszi a takarót.

- Filmet néztem. 

Csak azért füllentek neki, mert láthatóan kényelmetlenül érzi magát attól, hogy esetleg megzavart.

- Szóval…? – pillantok rá kíváncsian.

- Ne haragudj azért, amiket tegnap mondtam. Én csak…

- Semmi gond.

- Kösz, hogy megmutattad őket. – mondja fásult hangon.

- És most akkor…?

- Kidobtam Jennit. Tudod, hogy mit mondott? Azt, hogy miattam kavart össze azzal a fickóval. Miattam, érted? Azért, mert soha nem voltam otthon. Nagyon jól tudja, hogy az F-1 miatt sokat kell utaznom, erre ő meg... összefekszik az első fickóval. – fakadt ki elkeseredetten.

- Sajnálom, Kimi.

- Tudod, már korábban is voltak gondjaink, de azt hittem, hogy talán… 

- Ugye tudod, hogy nem a te hibád?

Konokul hallgat, viszont én így is tudom, hogy magát okolja. Átülök mellé és féloldalasan átölelem, mire Kimi sóhajtva felém dönti a fejét.

Fogalmam sincs, hogy meddig maradunk így, mert Kimi csak nagy sokára szólal meg.

- Miért nem jöttél el? 

- Hová? – homlokráncolva nézek rá, mert hirtelen nem tudom, hogy mire gondol, de amikor felemeli a fejét és jelentőségteljesen a szemembe néz, már tudom.

Nem válaszolok semmit, inkább hallgatok.

- Vártalak. – jegyzi meg halkan.

Megrökönyödve pillantok rá, majd keserűen elmosolyodom.

- Tényleg? Akkor miért írtad azt az e-mail-t?

- Mikor?

- Az esküvőd előtt egy héttel. 

Kimi tanácstalanul mered rám, mire felsóhajtok.

- Ugyan már, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy miről beszélek.

- Pedig fogalmam sincs. 

Felkelek mellőle és átmegyek a hálóba a laptopomért, majd a gépemmel együtt visszatérek a finn mellé. Belépek a levelezésembe, megnyitom azt a bizonyos e-mail-t, amit még mindig őrzök és a finn felé fordítom a képernyőt.

Megvárom, míg elolvassa, csak utána szólalok meg.

- Ne mondd, hogy még soha nem találkoztál ezzel a szöveggel.

- Pedig így van. Akkoriban annyira el voltam havazva, hogy a nethez sem igen jutottam hozzá. Általában Jenni… - hirtelen abbahagyja a magyarázkodást és a tekintete elsötétül – Csak Jenni használta a gépet, mert ő beszélgetett ott a barátnőivel.

Elkerekedett szemekkel nézem hol a szöveget, hol Kimit. Ezek szerint… ezek szerint… Jenni miatt szakadt meg a barátságunk? Hát persze! Hiszen ő soha nem bírt engem…

- Most már értem, hogy miért nem jöttél el, de… felvehetted volna a telefont.

- Csalódott voltam. Azt hiszem, attól tartottam, hogy az e-mail tartalmát esetleg megemlíted a telefonban is és… - egy pillanatra lehunyom a szemem – Fontos voltál nekem, ezért is fájt annyira.

- Igen? – fordul felém kíváncsian.

- Igen. – halvány mosoly kerül az arcomra – Azt hiszem, hogy szerelmes voltam beléd.

- És most? – kérdezi elmélyülő hangon.

- Nem számít, Kimi.

- Nekem igen.

- Nem, tévedsz. Nem számít, mert…

- Mert?

Ismét felállok mellőle és elmegyek egy mappáért. Amikor visszaérek a nappaliba, visszaülök Kimi mellé. Kiveszem a mappából a legfelső lapot és Kiminek adom.

- Most már nem számít semmi, csak az, hogy… hogy tehettem érted utoljára valami jót.

A finn kissé értetlenül veszi el tőlem a papírt és beleolvas. Amikor sápadt és roppant elgyötört arccal rám néz, mély levegőt veszek, nehogy elbőgjem magam.

- Becca… ez…. komoly?

Halványan bólintok.

- Igen. – óvatosan megérintem a kezét – Ne vágj már ilyen ijedt képet. Nem lesz semmi baj.

- Nem lesz semmi baj? – ismétli dühösen az utolsó mondatomat – Szerinted nem lesz semmi baj? Elolvastad te egyáltalán ezt?!

- Persze. Tisztában vagyok azzal, hogy mi vár rám, Kimi. Én már elfogadtam, úgyhogy fogadd el te is.

- Komolyan azt hiszed, hogy tétlenül végig fogom nézni, hogy te… hogy te…

- Mondd ki nyugodtan, Kimi. Meghalok. Igen, meghalok. Sajnos ez előfordul azokkal, akik rákosak lesznek.

- De biztos van valami kezelés, nem? - pillant rám reménykedve.

Tétován bólintok.

- Van, de...

- Akkor nincs semmi gond. A kezelések biztosan...

- Nem járok kezelésekre. - szakítom félbe komoran, nehogy túl lelkes legyen a végén. Teljesen felesleges áltatnia magát.

- Mi?! Miért nem? 

- Mert a kezelések sem száz százalékosak. - fáradtan felsóhajtok - Kimi, nem akarom életem hátralevő részét egy kórházi szoba négy fala között leélni. Csak akkor vagyok hajlandó kórházba menni, amikor én... amikor már vége lesz. - nyögöm ki nagy nehezen.

A finn visszaadja a papírt és ökölbe szorított kézzel néz maga elé. A kezemet a vállára simítom. Érzem, hogy milyen feszült.

- Hidd el, én sem így terveztem. – elkezdek neki halkan beszélni, hátha ezzel enyhül a feszültsége – Amikor megtudtam a diagnózist, csak az volt bennem, hogy legalább még egyszer újra láthassalak és az, hogy kész legyek mindennel a fotókiállításomra. Most már mindkettőt sikerült elérnem.

A finn válla hirtelen leesik és az arcát a kezébe temeti. Az apró rángásokból tudom, hogy visszatartja a könnyeit. 

- Kimi. – szólítom halkan a nevén, mire felemeli a fejét.

Látszik rajta, hogy erősen tartja magát.

- Nem akarom, hogy szomorú legyél miattam. – végigsimítom a kezemet az arcán – Csak egyet kérek…

- Bármit. – mondja gyorsan és megfogja a kezemet.

- Legyél mellettem addig, amíg én…

- Itt leszek. – jelenti ki határozottan – Mindig.

Mosolyogva ölelem át régi-új barátomat, mert tudom, hogy ha valamit Kimi mond, akkor az úgy is lesz.

És nekem erre van szükségem… rá van szükségem…

Amíg még lehet.